Szabad Szó, 1949. december (6. évfolyam, 278-303. szám)
1949-12-25 / 299. szám
Román könyv a negyvennyolcas magyar forradalomról (Sándor Petőfi, „poetul comunei poporului“ — Petőfi Sándor, a népuralom költője — írta Aszódy János) Fenti munka az Állami Könyvkiadónál jelent meg román nyelven, Petőfi halálának századik évfordulója alkalmából. Könyve megírásával Aszódy János az 1848/49-es forradalmi események teljességének bemutatására vállalkozott, méghozzá a román olvasóközönség számára! E történelmi korszakról írni a források bősége ellenére sem kis feladat, hát még ha figyelembe vesszük, hogy Aszódy olyan közönséghez szól, amelyet a tőkés-földesúri rendszer évtizedeken keresztül a sovinizmussal próbált megmételyezni s amely a magyar forradalmi mozgalmakról majdnem olyan keveset tudhatott meg, mint a magyar dolgozók a román forradalmi mozgalmakról. Aszódy könyvét ugyan Petőfiről nevezte el, főszereplője azonban maga a forradalom, az egyes forradalmi osztályok, elsősorban a dolgozó nép, amely a forradalom igazi lendületét és haladó jellegét kikényszerítette. Aszódy felvonultatja előttünk a küzdelemben szereplő osztályokat, a főnemességet és főpapságot, a mérsékelt demokratikus reformokat kívánó középbirtokosságot, és velük szemben az akkori Magyarország alapzatát képező, vérig szipolyozott jobbágy parasztságot, végül pedig a fejletlen városi polgárságot és a gyermekcipőkben járó ipari proletariátust, amely még így, kezdeti állapotában is számos tanújelét adja helyes politikai érzésének és hősiességének. Megismerkedünk az egyes osztályok politikai pártjaival és vezetőivel, köztük a forradalmi lendületű, de saját osztályának, a középbirtokosságnak érdekeitől elszakadni mégsem tudó Kossuth Lajossal, aztán a dóig®ózó osztályok igazi vezetőivel, Táncsiccsal és a nála sokkal következetesebb és lendületesebb Petőfi Sándorral. Aszódy gondoskodik róla, hogy Petőfi Sándor forradalmi egyéniségét gazdag versanyaggal érzékeltesse (Jebeleanu és Costa Caréi fordításaiban). És bár igaz, hogy Petőfi Sándorból életrajzi szempontból túl keveset kapunk, annál többet nyer az olvasó Petőfi tüneményes költészetének megismerése révén, Aszódy nem feledkezik el a forradalom ellenségeinek és szövetségeseinek bemutatásáról sem. A főellenség az osztrák császári önkényuralom, a maga teljes aljasságában és gonoszságában. Méltó társa a cárizmus. Velük tart, saját népe ellen, a magyar főrend és főpapság. Az angol és francia burzsoá kormányok képmutató „semlegességük” ellenére helyeslik a forradalom elnyomását. Másrészről a forradalom szövetségeseit az akkori Európa elnyomott dolgozó osztályaiban találjuk elsősorban a bécsi proletariátus soraiban. A könyv lépésről-lépésre követi a forradalom politikai és katonai eseményeit és rámutat, hogy szükségképpen buknia kellett, mert a középbirtokosság és polgárság képviselőiből álló kormány és hadvezetőség birtokféltése és politikai aggodalmai lehetetlenné tették a császári és cári túlerő egyetlen hatásos ellenszerének, az általános népfelkelésnek megszervezését. Ez a sorsa minden forradalomnak, amelyet rngadozó osztályok vagy elemek vezetnek. Értéke a könyvnek az az alaposság, amellyel a nemzetiségi kérdést és általában a román-magyar viszont tárgyalja. A havasalföldi román forradalnárok nagy vezérének, Balcescunak és barátainak szerepe lenyűgözően bontakozik ki. Balcescuék Muntenia és Moldova fejletlen viszonyai és a magyar kormány szerencsétlen nemzetiségi politikája közepette is felismerték a két nép forradalmi erőinek sorsközösségét. Ugyancsak hézagpótlóak azok az adatok, amelyeket Aszódy — szovjet forrásmunkák alapján — a Forradalom leverésére küldött orosz cári hadaknál uralkodó hangulatról közöl. Az orosz nép legjava elítélte a cári beavatkozást, sőt az ellen fel is lépett. A könyv sok eddig kevéssé ismert, vagy új adatot, dokumentumot közöl, melyek fokozzák érdekességét. Kevésbé szerencsés a képek összeválogatása. Jobb lett volna az egykorú képanyag dilettáns átdolgozása helyett eredeti képeket közölni. Aszódy János könyve, fogyatékosságai ellenére, és annak ellenére, hogy nem lép fel az önálló történelemkutatás igényével, egy rendkívüli történelmi korszak küzdelmének, nagyságának és tragikus hibáinak igaz tükre, amelyből nemcsak a román, hanem, a magyar dolgozók is tanulhatnak. BÁLINT LÁSZLÓ Még nem állapították meg, hogy milyen lelkiállapotba kerül az emberi lélek abban a pillalatban, midőn lelép az emelvényről a szónok, aki éppen e lélek tulajdonosát kritizálta. De bizonyos, hogy a kritika által megsebzett lélek sóváran várja a bátorító tekintetet, a gyöngéd szót. Ilyenkor még alárendeltje hízelgő suttogását is meghatóan őszintének érzi.-' Körülbelül ilyen lelkiállapotban vett Pjotr Lobacsov igazgató is, amikor Vlaszov mérnök lelépett a dobogóról. — Melyik osztályról való a felszólaló? kérdezte a mellette ülő előadóját az igazgató, felé sem fordítva fejét. Vlaszovot az előadó sem ismerte. De amint a mérnök megszólalt: „Mi feltétlenül tiszteljük és feltétlenül értékeljük a mi igazgatónk munkásságát, de az állam érdekel...” — a ,,de" hallatára az előadó röpke kiváncsi tekintetet vetett az üzemi bizottság tagjaira: „Ki ez?” "Mire a káderosztály vezetője, gyorsan és észrevétlenül, egy cédulát tolt eleje: ,,Vlaszov mérnök, a műszaki osztályról. Észszerüsítő.” A mérnök folytatta: „ Sajnos, a mi nagy, gyönyörű gyárunkban, az igazgatóság laza ellenőrzése folytán, jelentékeny anyagpazarlás folyik, kezdve a villanytól a drága vegyszerekig. Az igazgató érdeklődéssel hallgatta Vlaszovot, buzdítóan ed rdjMiQ.■ njjjanli ■xá.rÁs£n.sn.hnn még meg is dicsérte nyíltságáért. De lelkiállapota pontosan olyan volt, mint amilyen az őt illető kritika után lenni szokott. Visszavonult dolgozószobája, bar elhatározta, hogy mielőbb elfelejti Vlaszovot. „Ugyan, csak nem veszem a szívemre egy ilyen mérnököcske kritikáját... Tudomásul veszem és kész...” — gondolta. A káderosztály vezetőjét, aki óvatlanul benyitott hozzá, kereken leintette: — Minek ez a sok fecsegés?! Hagyjátok békében Vlaszovot. Nem tűritek a kritikát?*! De egy bizonyos keserűség vagy sértődöttség (nem lehetett tudni pontosan, micsoda) egyre jobban nyugtalanította őt. Annál is inkább, mert a gyárban, az „ő gyárában”, ahol odaadással és önfeláldozóévi végzi kötelességét, mindenki szereti és megbecsüli őt s barátian csak ,gazdának” szólítják, ,,Uri kényelem és nagyzolás az ügyvitelben.” Hm. Nagyságos urnak néz! ,,A fődolog a vezető munka stílusában van” Micsoda stilisztika! Közönséges fecsegő. Az ilyenek rontják az együttes hangulatát. Majd én megtanítom kesztyűbe dudálni... — gondolta Lobacsov és ettől az elhatározástól kissé megkönynyebbült a lelke. Majd komolyan munkához látott, azzal nyugtatva magát, hogy egy- két órán belül elfelejti az egészet. Lelke mélyét azonban valami súlyos üledék nyomta. „Miről van itt szó tulajdonképen?” — kérdezte saját magát hirtelen az igazgató s abbahagyta írásbeli jelentését. — „Ja igen ... ez a Vlaszov! A fene bánja!” Amint beült a kocsijába s hazafelé hajtott, valami bizonytalanságot észlelt magában. ..Nyilván személyes bosszú — tűnődött Labacsov mérnök éles felszólalása okán. — Persze... észszierűsítő. Valószínűleg elvetettük valami ...találmányát“... Most így akarja magára vonni a figyelmet." A lakásáról felhívta a személyzeti osztályvezetőjét. — Hogyan?... Vlaszov értékes ember? Mivel foglalkozik a kritikán kívül? Semmi különössel? Te jól tudod, hogy nekem a kritika és önkritika ellen semmi kifogásom. De micsoda szavak ezek? Hogy jön ő ahhoz, hogy egy szovjet gyárban valakit uraságnak nevezzen? Csak nézd meg ezt az embert közelebbről. , Az igazgató utolsó szavaiból a személyzeti osztály vezetője kiérezhette a parancsot, hogy ne sokat teketóriázzon Vlaszovval. Lobacsov is tudta ezt, de még ez sem nyugtatta meg őt. 1— 1Mi van veled, Petyafej— kérdezte tőle a felesége. — Olyan különös vagy. Történt valami a gyárban? — Nem, semmi. Csak fáradt vagyok. A szívem okvetetlenkedik. Jó volna már egy kis gyógyfürdő neki... Mányecska, én ma nem vacsorázom. Egy kicsit olvasok — mondta és bevonult a dolgozószobájába. Ledőlt a pamlagra, hogy egy kicsit szundikáljon. De Vlaszov nem ment ki a fejéből. A méltatlankodás motoszkált egyre a fejében. „Hát mi a csodája ez? — ugrott fel a pamlagról. — Miről van szó? Miért idegeskedem én? Hirtelen kigombolta az inge nyakát, félrevonta a függönyt s kitárta az ablakot. Julius vége volt. Friss éjszakai szellő csapott be a ligetből a szoba sütű, rekkenő melegébe. Lent, a patakon túl, a gyár hatalmas ablaktömbjei világítottak. A kertből virágillat, a gyár felöl enyhe koromszag áradt. ..Miről is van szó? — faggatta magát jóval higgadtabban, szülötő mellkasát dagasztva. — Mit izgulsz? Valid be becsületesem igaza van-e Vlaszovnak, vagy sem? Igaza van! Akkor miért veted úgy rá magad? Téged, Lobacsov elvtárs, tisztelnek és szeretnek... ez igaz. De valid be férfiasan: kellő gondot fordítottál-e az anyagtakarékosságra? Dehogyis fordítottál! Megsértődtél azon a kitételen, hogy „úri magatartás”. Micsoda ostoba érzékenység! Idegeskedet, te, a fémmunkások ivadéka?! A mérnök az állam érdekében szólalt fel.. Hogy a stílusa nem tetszett? Hm. Nevetséges, én, a stílusbogarászó! Elég volt ebből. Kész!” „Kész!” — ismételte meg hangosan s megörült: eszébe jutott, miként szakította félbe a személyzeti osztály vezetőjét, amint az Vlászov felszólalását kezdte csepülni. — Ezek a hivatalnoklelkek nem tűrik a kritikát! — kiáltott fel Lobacsov s begombolta az inge nyakát. Megkönnyebbült —igaz ist Vlaszov mérnöknek igaza van ... Mányusa! — kiáltott ki vidáman a feleségének. — Tálald, szivecském, a vacsorát! Míg a felesége vacsorához terített, Lobacsov telefonon rendelkezett. — Holnapután tizenkét órakor értekezlet. Napirend: az anyagtakarékosság. Készüljön rá mindenki. Holnap tizenegy órára hívja hozzám Vlaszovot és az észszerűsítési osztály vezetőjét, és lelkének ege egyszerre kitisztult. M.EDEL: A KRITIKA HATALMA AGATHA BACOVIA: UJ VILÁG KOVÁCSA Te jóságoddal harcoltad szabaddá, Ki elnyomott Volt annyi Századéven, és halhatatlan lettél mindörökre A felszabadított tömeg szemében. Most uj szókat kívánnék — mint a tenger S a szél — hogy jól megénekeljelek. De friss a népek lelke, mely szerencsét kíván neked, mig évre év pereg. Ez mind nagyobbra, izmosabbra nő meg, S amit hoz — újabb üdvözlet neked, Hogy szebben tündökölj te, mint csillag, Mely fönt a Kremlen őrként integet... Sok évig légy a népek alkotója, Soká merész és bölcseséggel áldott, És mind keményebb harcra szítva, építs Világbékéül egy békés világot. Sztálin — igy hiv a nagy-nagy Unió. S a jégtengertől Krímig zeng az ének, Sztálin *— e névtől buzgóbb lesz a munkás Sztálin — susogja nő a gyermekének. Ha elringatja este, vagy ha felkel , a gyermekgondozóba hozza reggel. Sztálin — tanulja már a pionír, S az ifjúmunkás, mig dologba kezd, Sztálin — ki lármát már lerázta, ezt Susogja, ezt a két kis szótagot Ma ott, hol mig rabszolga volt a munkás, Egyetlenegy nap jól nem lakhatott. Sztálin tagolják milliók e szót, Széthömpölyögve, mint az óceán, Zászlókkal és táblákkal és az élet Színével díszes uccák nagy során. Sztálin — ezt szótagolja most a visszhang) Mely távol hegyfokok felől kirezdül, Európán és a kontinenseken Megy át és hid lesz mindenen keresztül A proletár-had igy kap friss erőre, Hogy majd a Föld minden zugát beszője, A te tanításoddal megy rohamra S ököllel vág a rothadó aranyra, Letépi láncát bármilyen nehéz, Ki háborút szít, ön vérébe vész, — Mert ennek is te vagy, Sztálin a gát, Melyen már semmi hullám sem csap át! Románból fordította LAJTHA GÉZA Vartsri Uau 2$ 5