Szabad Szó, 1956. április-augusztus (13. évfolyam, 78-198. szám)
1956-08-18 / 196. szám
Szombat, 1956 augusztus 18 It Hetvenöt éve született George Enescu George Enescu rendkívüli egyéniség — egyike a román művészet nagyszerű képviselőinek — szinte egyedülálló tehetségének sokoldalúsága szempontjából”, így kezdte M. Szokolszki a Trudha sáljain megjelent ismertetőjét Enescu 1946-ban Moszkvában tartott koncertje alkalmából. Mint mindenütt máshol, úgy itt is a zenész meghódította, a karmester lenyűgözte és a zeneszerző lelkesedéssel töltötte el a közönséget, és mindezt egy személyben! George Enescu korának egyik legkimagaslóbb zenésze és ugyanakkor minden idők legnagyobb román zenésze is. 1881 augusztus 19-én született a Suceava - tartományi Liveni faluban. Szüleinek kilencedik gyereke volt, az előző nyolc mind fiatalon halt el. Érthető tehát, hogy annyi féltő gonddal, szeretettel vették körül. Első zenei ismereteit is szüleitől szerezte. Anyja gitáron játszott, apja hegedűn. Gyerekkoráról beszélve, Enescu akövetkezőket mondotta: „Ameddig csak képes vagyok visszaemlékezni, mindenütt zenével találkozom. Életemés művészetem között sohasem létezett válaszfal. Az az érzésem, hogy mindig zenében éltem, lélegeztem, gondolkodtam”. Ott, abban az eldugott kis moldvai faluban ismerkedett meg Enescu a néppel, az egyszerű emberek keserű, nehéz életével, a nép kiapadhatatlan gazdagságú dalkincsével. Mélyen megragadta őt domáik szépsége, vidám és szomorkás szerelmi dalaik, a szegénylegény-dalok elszánt hetykesége. Kisgyermek korától hallhatta a pásztorok sípját, a pacsirta dalát, a csermely csobogását és a fák koronáit tépdeső szél zúgását. Onnan, a nép köréből gyűjtötte össze későbbi szerzeményeinek gyönyörű szíveit, mélyen nemzeti tartalmát és formáját. A századfordulón Romániában nem létezett komoly, számottevő zenei mozgalom. A zenét akkortájt csupán a szórakoztatás eszközének tekintették és mint ilyent a mulatságokon művelték. A kis- és nagypolgárság egyébként mélyen lenézte a zenészeket. Román zeneszerzők úgyszólván nem léteztek. Néha mukkant csak fel egy-egy románcszerző. Idegen, többnyire olasz és német zenészek kíséreltek meg új kádereket nevelni a Bukarestben és Iaşi-ban alakított zenekonzervatóriumokban. Ezek az emberek alaposan ismerték ugyan a zeneművészet technikáját, de felmérhetetlenül távol állottak népünk llkületétől. Enescu megjelenése határkő a román zene fejlődésének történetében. Új iskolát teremtett, lelkesítette a fiatal tehetségeket, meghódította a nagyközönséget. Egy az ő nevét viselő alapítványt is létesített, amelynek díját 34 éven át a legjobb román zeneszerzőnek osztották ki. Ez komoly ösztönzője volt a zeneszerzői alkotómunkának s hozzájárult a román zene magasabb szintre emeléséhez. Enescu egész zenésznemzedéket nevelt fel az első világháború előtt. Akkor, amikor rádió még nem létezett, a hanglemez pedig ritka és kezdetleges volt, az Enescu vezényelte koncertek az egyetemes zeneművészet kincseinek egész sorával ismertették meg a bukaresti közönséget. De George Enescu elsősorban zeneszerző volt. Rendkívüli érzékenységgel rendelkezve, hatalmas irodalmi, esztétikai, filozófiai műveltségbirtokában az alkotóművészet legmagasabb kisúcsait hódította meg, s szerzeményeiben megőrizte a román nép érzésvilágát, a hazai tájak szépségét. Még 16 éves korában szerezte „Poema romína“ című művét, amelyet első ízben 1904-ben Párizsban adtak elő Colonne vezénylésével. Enescu a szimfonikus zene fejlesztésének útját a népi dallamok széleskörű felhasználásában jelölte meg. Mind a „Poema romină”, mind pedig két rapszódiája helyi népi témákra épülnek. De még azokban a szerzeményeiben is, amelyeket egyesek idegeneknek nyilvánítottak, a legilletékesebb zenekritikusok megtalálják a román népzene magvát. George Enescu szerette a zenét és mindeneknél jobban szerette hazáját. Egész életét és munkásságát hazájának, az emberiségnek, közérdekeknek szentelte. Életében mindvégig aktív békeharcos volt és esküdt ellensége a fasizmusnak. Enescu barátja volt a Szovjetuniónak. Még a II. világháború előtt azok közé tartozott, akik a Szovjetunióihoz való közeledés hívei voltak. Enescu, aki mélységesen demokratikus beállítottságú volt, mindig örömmel szerzett tudomást a Román Népköztársaság sikereiről. Szívét hazaszeretete és népének szeretete töltötte be élete utolsó percéig. George Enescu termékeny élete során mindvégig hazája zeneművészetének fejlesztéséért, a népek testvériségéért, az egyetemes zenekultúragazdagításáért munkálkodott. NIXI I THEODOR AMANNAK, s a klasszikus realista ro-mán festészet nagy úttörőjének neve közel hat év- 4 tizeden át feledésbe merült, emléke megrekedt abban a kis múzeumban, amely egykor lakóháza is volt. Aman élete és munkás-sága arra a forradalmi korszakra esik, amikor a feltörekvő polgárság ke- mény harcot vívott a har nyatló feudális osztálylyal a politikai hatalom megszerzéséért. Érthető módon a képzőművészet is, mint a szellemi élet része, vetülete volt korának, tükrözte annak törekvéseit. Az akkori román festészet legjobbjai: Rosenthal, Negulici, Lecca X alkotásaiban megtaláljuk J 48 eszméinek megnyilatkozását. Megfestették a forradalom több vezető egyéniségének portréját, s számos történelmi tárgyú kompozíciót. Aman X az ő nyomdokaikon haladt, de egyszersmind tovább is fejlesztette ábrázolási módszerüket. Párizsi tanulmányútjáról visszatérve, lelkesedéssel fordult hazánk történelmi múltja felé és a kor haladó eszméinek hatása alatt több gyönyörű képben örökítette meg a román nép szabadságharcának egyes mozzanatait. Így például megfestette a török iga és a földesúri elnyomás ellen vívott harc jeleneteit. Portréi között ott szerepel a forradalmár Tudor Vladimirescu arcképe is. Számos alkotása (Hóra, Ökrösszekér a víz partján stb.) a néppel való szoros kapcsolataira utal. A ROMÁN PORTRÉFESTÉSZET Rosenthal Negulici és Iscovescu kivételével — akik valamennyien fiatalon haltak el — Aman megjelenéséig nem lépte túl akonvencionális portréfestés határait. A történelmi kompozíciókat is bizonyos fokú naivság, didaktikus moralizáló jelleg jellemezte (Gh. Asachi Moldvában és Constantin Lecca Munténiában). Az elégtelen drámaiság és művésziesség folytán e kompozíciók kezdetlegesnek hatottak. Aman igyekezett elmélyíteni alakjai jellemének lényeges vonásait. A portrék megfestésére a történelmi tárgyú kompozíciókban is sok gondot fordított, általuk mintegy kiemelte azegyéniség jelentősségét. A REALISTA ÁBRÁZOLÁSRA irányuló törekvése odáig terjedt, hogy kerülte a művészi kifejezés szimbolikus vagy allegorikus eszközeit. A román festészet Aman munkássága révén emelkedett igazán magas művészi fokra, megszüntetve a festészet iránt addig tanúsított lebecsülő magatartást. Aman festészete nagy kihatással volt képzőművészetünk egész további fejlődésére. Többek között ő volt az, aki megvetette a felsőfokú képzőművészeti oktatás alapjait hazánkban. Az első állandó jellegű képzőművészeti kiállítások megszervezése is az ő nevéhez fűződik. 1848 UTÁN számottevően megnövekedett a néptömegeknek az ország politikai életére gyakor ] rolt befolyása. Aburzsoá szia ettől való félelmében і szövetségre lépett a nagy- birtokossággal, megdön ] tötte Gáza uralmát s Hohenzollern Károlyt ül t tette az ország trónjára. Megkezdődött az idegen tőke korlátlan tláramlá-sa s a kizsákmányolás nőttön-nőtt. A haladó értelmiségiek, Írók és művészek legjava erős antidinasztikus ma-gatartást tanúsított. Ki-rályellenes szatírák, pam- fletek, karikatúrák szü- lettek ebben az időszak- ban. Aman maga is bát-ran bírálta az idegen tőke beözönlését és szívből gyűlölte a dinasztiát. ■) THEODOR AMAN tudatában volt a művészet társadalmi szerepének. Fejlődésének kritikai rea- lista vonala töretlenül fel- ] felé ívelő. Egész élete és munkássága a tanulságok gazdag forrása mai kép- fzőművészeink számára. ■ 1891 augusztus 19-én is bekövetkezett halálának 65. évfordulóján elismerjréssel emlékezünk meg róla. THEODOR AMAN 1827-1891 SZABAD SZÓ KUBAN ENDRE: A FŐKAPITÁNYT és a kardinálist І ketten kisérték. A lovasok szótlanul nézték a vár Lassan kibontakozó képét. A tikkasztó melegben élesen csillogtak az őrtornyok. Veres téglából kirakva úgy tűntek, mintha rákvörösre izzottak volna a nyári kánikulában. — Fertelmes meleg van! — mondta a kardinális és fürkészve nézett a mellette lovagló férfira. — Az — rezzent fel gondolataiból Hunyadi. — Itt, a Délvidéken, nyáron szinte felforr a levegő, míg télen néha röptükben fagynak meg a madarak. — Sokáig tartott a vár újjáépítése? — Négy évig — hangzott a válasz. — A 43-as földrengés nemcsak a várfalakat, de az épületeket is tönkretette. Újjáépítettük a várat és az egész várost. Hosszan elnyúló cölöpkerítés állta útjukat. A fából ácsolt kapu mindkét szárnya tárva-nyitva volt. Jobbról és balról örök állottak, akik láttákra tisztelegtek. Az őrházból fiatal tiszt ugrott elő és parancsszavára perceken belül fegyverben tisztelgett az őrség. — Mi van, Bálint? — szólt a főkapitány az előtte álló hadnagyhoz. — Történt valami? — Az éjjel ismét menekültek jöttek. Többszázan. A NAGYTÉREN TEMÉRDEK EM-BÉR NYÜZSGÖTT. A Nagypalánkban lakó épkézláb emberek mind odacsödilltek, hogy lássák a menekülteket. A kör közepén Jámbor Balázs várispán állott. Hunyadi Erzsébet parancsára kenyeret osztott. Láttákra az emberek utat nyitottak nekik. A várbeliek mellett csak kevesen maradtak. Közöttük egy földszinti, nagyszakállú ember. Nyakában portól, esőtől megfeketedett zsinóron duplakereszt csüngött. Az ember és néhány vele maradt körtüszös, fejszés férfi a porba vetette magát. — Ne féljetek! — mondta a főkapitány. — Honnan jöttök? — Messziről, nagyon messziről, a Duna mellől... A török elöl... Hunyadi sóhajtott. Évek óta futnak, menekülnek a török elöl a népek. Az egész Balkánnál. Ezért telepítette le őket ide a Nagypalánk mellé, hogy együtt maradhassanak. A menekülteket nézte. Sokan voltak. Férfiak, asszonyok. Idősebbek, fiatalabbak. Az egyik széparcú asszony karján felsírt a csecsemő. A nő szemérmesen megfordult és megbontotta keblén a ruhát. Egy agg reszkető kézzel törte meg az imént kapott kenyeret és hangosan felsírt. A győzelem este .. — Mi a bajod? — kérdezte tőle románul. — Tán rossz a kenyér, sütetlen? A MENEKÜLTEK A FÜLÜKNEK Él ISMERŐS BESZÉDRE RÁCSODÁLKOZTAK. A keresztes ember vontatottan mondta: — Nem sütetlen a kenyér. De hetek óta alig ettünk valamit. Kenyeret pedig odahaza is ritkán látunk. Nehéz a dézsma és sok a robot... De te csak Hunyadi János lehetsz! — mondta a nagyszakállú és keresztjét az ég felé emelte. Áldjon meg az Úr téged és minden ivadékodat! A kardinális rákiáltott a román papra: — Ne vétkezz! Ne vedd eretnek létedre az Isten nevét a szádra! — Ha te vagy Hunyadi, akkor adj fegyvert nekünk! — ugrott most elő egy boltozatos mellű ember. — A török elrabolta a feleségemet... — Nekem a gyermekeimet hányták kardélre! — hörögte egy galambősz ember. — Öreg vagyok, de a kaszát és karót jobban forgatom, mint sok fiatal... — Hadnagyot küldök — fordult Hunyadi a fegyvert kérő emberhez. Hangosan beszélt, hogy mindenki hallja, amit mond. — Aki akar, tűri a fegyelmet és erő van a karjában, kap fegyvert ... Lóra szálltak és a vár felé haladtak. — Mondják, tűröd, hogy óhitűek maradjanak a menekültek! — fordult haragosan a bíboros Hunyadihoz. — Eretnek hírében állsz ezért te is ... ■— Eretnek? — ismételte meg Hunyadi a bíboros szavait. — Nem vagyok eretnek. De katona vagyok, aki a török ellen harcol. Itt, Temes vára alatt és Szegeden soktízezernyi paraszt van. Különböző fajtáinak és hitüek. De mind a pogány ellen vannak és a kereszténységet védik... Karvajai bíborost, a pápa követét elöntötte az indulat: — De lázitod a jobbágyokat. Fegyvert adsz a kezükbe! Nem félsz, hogy a felfegyverzett paraszt Istentől kapott urai ellen támad. .. — És Kapisztrán János? — kérdezte nyugodt hangon a főkapitány. — A nemeseket hívja fegyverbe... Hunyadi nagyot sóhajtott. Tegnap kaptam hírt Szegedről. Hadnagyim üzenték, hogy a nagyurak késlekednek. Kisnemesek jöttek, középnemesek és parasztok ... bEESTELEDETT. A felkelő holdút szelíden ringott a Bega sötét tükrében, amint a várhidon áthaladtak. Döngve csapódott le mögöttük a várkapu és Hunyadi fáradtan ugrott le lováról. Megtántorodott. — Főkapitány uram! — hallott egy ijedt hangot és a következő percben erős karok ölelték át féltő szeretettel. Erőt vett magán. Eltolta magától a közekes, csizmás aggódó embert. — Hagyd fiam — mondta —, nincs semmi baj. Megszédültem egy cseppet. De ismertek valahonnan. Ki vagy? — Még kormányzó voltál, uram, amikor nálad jártam. Elfoglalták a birtokomat. Czillei, a hitvány cenk a házamat is felgyujtatta. Te akkor erős parancsot adtál, hogy ősi jussom viszszakapjam. De most Gara a nádor és az egyik holló nem vájja ki a másik szemét... Földönfutó vagyok. Seregedbe akarok állni. Dugonits Titusznak hivnak. A beszédet hallva, Hunyadi haragra lobbant. ..A réti farkas irgalmasabb náluk... Törvénytipró, jobbágynyúzó nagyurak.. . Ha győz a török felett, szétütközöttük ... ■— Menj a várispánhoz — mondta. — Adjon neked ételt és szállást. Reggel még szót váltok veled ... Hunyadi és a főpap az emeleti lovagterembe mentek. — Magad is hallottad. — fordult Karvajaihoz —, nem az ország üdve, hanem a rablás jár most is az eszükben. A török pedig útban van Nándorfehérvár felé . . . Hallgatagon, kedvetlenül ettek. Ajtó nyílt. Magas, portól lepett, komor férfi jött eléjük. Mindketten egyszerre felugrottak. — Mit üzen a király? — kérdezte Hunyadi . A macsói bán, Kórogyi János bosszúsan legyintett: — A király? Semmit. Két hete is van annak, hogy megérkeztem a budai várba. Estebédnél fogadott. Czillei úrral mulatott. Teli volt az asztal édes borral, cukrozott gyümölccsel, sült hallal, vaddal. Szólt a zene, kacér condrák táncoltak. „Majd holnap beszélünk" — mondta László király. Czillei úr még hozzátette: „Vadászat után, mert reggel vadra megyünk." Két napig ültem és vártam, mind vártam őket. Harmadnapra olyan üres lett a királyi palota, mint a puszta. László király és Czillei uram addig vadásztak, amíg Bécsbe értek. A főurak erre hazaszéledtek... . ANYADIT KESERŰSÉG FOGTA EL. — Egyedül maradtam. Megint egyedül kell megvívnom a törökkel, mint annyi esztendő óta. — Tízezernyi derék katonájára gondolt. És a pórnépre. — A nép velem van. Győznöm kell. Karvajai felugrott. — Én a pápa követe vagyok! — kiabálta. — Bécsbe megyek. Azonnal. László sereget ígért, Czillei és Gara is. Szavukon fogom őket. — Nem várhatok tovább — határozott Hunyadi. — Bán uram — fordult Kórogyihoz — szólt a várnagynak, a hadnagyoknak. Én számmal üzenem: virradóra készen álljon a sereg. Mustrát tartunk! Hunyadi egyedül maradt. Nehéz csend ült a váron, az egész vidéken. Messziről, nagyon távolról, a várost védő mocsarakból százezernyi béka álmosító hangja szűrődött hozzá ... Az asztal mellett aludt el. Almában kisgyerek volt, Vajdahunyadon játszadozott, majd az ifjú Zsigmond császárral időzött Konstanz városában. Nehéz, kesernyés füsttel égett a máglya, melyben az oltalomlevéllel odacsalt Huszt Jánost égették halálra. Azután új álomképet látott. Czillei követe érkezett, aki a király nevében oltalomlevelet hozott és parancsot: Budára kell mennie. „Nem megyek“ — csikorgatta erre a fogát. De egy kéz könyörtelenül a vállát szorította ... Nehezen ébredt. A vállán könnyű asszonyi kéz remegett. Erzsébeté volt. — Ládd, jó uram, elnyomott a fáradtság. Pihenj le, tedd el magad holnapra — hallotta asszonya kérlelő beszédét. Feleségét nézte. Meleg szemét, gondszántotta homlokát. Erzsébet még mindig szép volt, most talán még szebb és kedvesebb szivének, mint amikor megismerte. — Ülj mellém egy cseppet! — kérlelte meleg hangon és maga mellé húzta asszonyát. — Telik még az időnkből, mert hosszú az éj. — Hajnal közeleg! — ellenkezett szelíden az asszony. Hunyadi erős kezével megfogta Erzsébet kezét. — Figyelj és jól vésd eszedbe, amit mondok. Virradat után a török ellen megyek. Az ispánok, az uradalmi emberek, erdészek úgy bánjanak a jobbágyi néppel, mintha itthon Lennék. Lászlónak és Mátyásnak üzenem veled is, hogy magozzák szivükben atyjuk példája. Az örökség, amit rájuk hagyok, a hazaszeretet. Minden egyéb, ami halálom után rájuk marad, hiúságos adomány, amelyet a szerencsétől nyertek. — Gondolkozott. — És még egyet: soha egyszerre ketten ne mulassanak a királyi várban ... , EGVIRRADT. A palota udvara, az egész vár, a külváros paripák toporzékolásától, fegyverek csörgésétől, emberi lármától lett hangos. Őrá múltán nyeregben ült. A várkapun túl, a csanádi után még egyszer hátrafordult. Kilenc évet töltött a temesi várban, itt lett férfi László fia és ifjuember Mátyás. Innen indult törökverő útjaira és tért győztesen haza. Eszébe ötlött, hogy 22-e van. 1456 június 22. Tudta, érezte, hogy nagyon nagy erőpróba előtt áll. Győznie kell, meg kell állítania a törököt. Vissza kell adni a balkáni népek elveszett bizalmát. Azután Dugonics jutott az eszébe és a fejszés menekült. Elmosolyodott. Tízezernyi hozzájuk hasonló van a seregében. Ilyen haddal csak győzni lehet... 3