Szabad Szó, 1963. április-június (20. évfolyam, 77-152. szám)
1963-06-09 / 134. szám
Vasárnap, 1963 június 9 Művelődési élet Képzőművészek országos tanácskozása után Napjaink nagyságához méltó alkotásokat A Képzőművészek Szövetségének országos konferenciája óta eltelt idő módot nyújt rá, hogy bizonyos távlatból rendszerezve készítsük el az ott megvitatott, sokrétű problémák szintézisét. A beszámoló nemcsak az elért eredményeket, a megvalósításokat ismertette, felölelte, elemezte képzőművészetünk legfontosabb problémáit, azon komplex feladatok összességét, melyek kultúrforradalmunk kiteljesítése keretében a képzőművészekre hárulnak. Emil Bodnăraş elvtárs tolmácsolta pártunk Központi Bizottsága, az Államtanács és a Minisztertanács üdvözletét. Lelkesítő ösztönzést jelent ez nemcsak számunkra, akik személyesen hallhattuk, hanem hazánk valamennyi képzőművésze számára; arra serkent, hogy dolgozó népünkhöz méltó alkotásokkal háláljuk meg a mai művésznemzedék iránt tanúsított magasfokú megbecsülést, a számunkra megteremtett kiváló alkotási feltételeket. Képzőművészetünk különböző ágai fejlesztésének problémáit vitatták a felszólalók. Egyöntetűen hangoztatták: hadat kell üzenni a rossz ízlés, a maradiság mindenfajta megnyilvánulásának, mindannak, ami napjainktól idegen. Küzdeni kell a valóságot eltorzító, formalista ábrázolásmód, a naluralizmus, a sekélyesség ellen. Több felszólaló a művészeti oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy az ifjú művésznemzedéknek alapos képzőművészeti kultúrára kell szert tennie. Roppant jelentősége van a műbírálatnak a közízlés kialakítása, az ifjúság szépérzékének nevelése, fejlesztése terén. Oprescu S. akadémikus méltatta, milyen nagy megbecsülést vívott ki külföldön a mai román képzőművészet, melyet olyan kiváló művészek alkotásai képviselnek, mint Corneliu Baba, A. Ciucurenco és mások. Nagy érdeklődéssel hallgatták a konferencia résztvevői Corneliu Baba, a nép művésze felszólalását. A fiatal művésznemzedéket foglalkoztató alkotási problémákról, az útkeresés jelentőségéről szólott. A szépérzék — mondotta — nem máról holnapra fejlődik ki. Felhívta rá a figyelmet, milyen veszélyeket jelent a művész számára a „meg nem értés“. Ha a fiatal művész mindegyre csak ezt véli látni, ez lefegyverzi, megbénítja és ha beleéli magát ilyesmibe, magamagát állítja félre. Corneliu Baba a kifejezési eszközök sokrétűsége, az útkeresés ösztönzése, bátorítása mellett foglalt állást. Szőnyi István festőművész a műépítészekkel való gyümölcsöző együttműködés problémáját vetette fel. Rámutatott arra, hogy a monumentális művészet éppen napjaink szocialista valóságában jut legelevenebben kifejezésre — az ilyen műalkotások kiválóan szolgálják a tömegek nevelését. Érvényesítsük ezt munkánk során, valósítsuk meg Leninnek a monumentális művészet propagandisztikus erejéről szóló tanítását. Megannyi értékes tanulságot jelenetett Eugen Schileru, Radu Bogdan és Dan Hăulici műkritikusok felszólalása. Érdekes vita hangzott el a „hasznos szép“-ről, arról, hogy a használati tárgyakat — a legmindennaposabbakat is — minél tetszetősebb, művészi kivitelben készítsék el. Segítse ezt elő minél hatékonyabban az iparművészet és a dekoratív művészet. Sok a tennivaló ezen a téren. Ipari szinten kell megszervezni az esztétikus, szép kivitelű cikkek gyártását, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül. Gondolni kell ezzel kapcsolatosan olyan intézményekre, amelyek ezt hivatottan irányíthatják és biztos hozzáértéssel segíthetik elő, megszépítve mindennapi életünket — hangoztatta hozzászólásában Ella Concicov és Anastase Anastasiu. Ebben a cikkben persze távolról sem tudnánk felölelni azoknak a gyakorlati intézkedéseknek az összességét, amelyek a konferencia tanulságainak fényében mielőbbi megvalósításra várnak, s amelyek egész további munkánk vezérfonalát képezik. Bánát tartomány és Temesvár roppant politikai és gazdasági átalakulásokon ment át. Ezzel a szellemi élet különböző területein is lépést kell tartanunk. Emlékezhetünk rá, hogy a nem is oly távoli múltban a képzőművészet számára Temesvár különösen kedvezőtlen talajt jelentett. A polgárság közönye, szűken mért anyagi támogatása és erkölcsi elismerése nem serkentette a művész alkotó törekvéseit. Ma minden a múlté. Mai művészetünk egyik fő jellemvonása : pártos állásfoglalás az új mellett, harc minden ellen, ami haladás ellenes, konzervatív. Építeni csak úgy tudunk, ha minden idegszálunkkal napjaink szocialista valóságában gyökerezünk, ha egész szellemi, kulturális és esztétikai felfogásunk, beállítottságunk lépést tart az élet ritmusával. Városunknak értékes műemlékekre van szüksége. Ihlessen ez magas művészi szinten álló alkotásokra. Szükség van minél több képzőművészeti tárlat, iparművészeti kiállítás megrendezésére ! Alkotó vitákra, igényes bírálatra, a dolgozók minél szélesebb rétegeivel való kapcsolatra. Tartományunkban is, képzőművészek és műépítészek termékeny, gyümölcsöző együttműködésére van szükség, olyan építkezések monumentális, művészi kivitelezése érdekében, mint az új egyetemi épületkomplexum, az új stadion stb. Működjünk közre az új áruházak ízléses, esztétikus berendezésénél, a városrendezési munkálatoknál, hogy az új épületcsoportok harmonikusan illeszkedjenek be a környék összképébe. Az említett, alapvető kérdések megoldásán kívül részt venni a város szépítésében, parkok fejlesztésében, szemet gyönyörködtető zöldövezetek létesítésében, műemlékeink gondozásában — ez is hozzá tartozik a feladatokhoz, amelyeket képzőművészeink elé tűzött a konferencia és amelyek teljesítéséhez lelkesen látnak hozzá a temesvári képzőművészek is. LUCA ADALBERT, festőművész GÁI, ANNA : Szakiskolások lt Időszerű tematikát magas művészi színvonalon Elősegíteni a tömegek szocialista öntudatának kialakítását, hozzájárulni esztétikai neveléséhez, mozgósítani a párt kitűzte nagyszerű célok elérésére, ez a feladat hárul a szocialista társadalomban, hazánkban a művészetekre, ez a hivatástudat hatja át a temesvári Állami Magyar Színház művészkollektíváját is. A temesvári Állami Magyar Színház, — pártunk leninista kultúrpolitikájának egyik gyümölcse —, létezésének első esztendejétől kezdve számos magas színvonalú előadással lépésről lépésre zárkózott fel legjobb vidéki színtársulataink mellé és méltán vívta ki a közönség szeretetét, a színházi szakemberek elismerését. Olyan sikeres, emlékezetes művészi teljesítmények képezik ennek az emelkedő vonalnak egyes szintjelzőit, mint Horia Lovinescu: Rombadőlt fellegvár; Kornejcsuk; Platon Krecset; Robles : Montserrat; Bernard Shaw: Az ördög cimborája; Bródy Sándor: Tanítónő; Al. Mirodan: A hírhedt 702-es; Gorkij: Kispolgárok; H. Lovinescu : Láz című színdarabjainak előadása. Ami a színház műsorpolitikáját illeti, elmondhatjuk, hogy abban évek során kiemelkedő figyelemben részesültek a napjaink életét, problémáit feltáró darabok, román, magyar, szovjet és más kortárs szerzők művei. A színház munkaközösségének érdeme, hogy céltudatos munkával sikerült az időszerű darabokat kedvelő, a művészi színvonal iránt egyre igényesebb közönséget nevelnie. Műsorpolitikájával a színház beilleszkedett hazai színházainknak abba az erőteljes törekvésébe, hogy — a párt iránymutatásának megfelelően —, a műsor előterébe az időszerű téma kerüljön. Új, friss szint és pezsgést, a mi közvetlen életvalóságunk színpadi megszólaltatását jelentette ez, a színház aktív, tudatformáló funkciójának teljesítését. A szocialista építés áradatában a közösség és egyén élete gyökeres forradalmi változásokon megy át. Természetes, hogy e változásoknak a színpadi ábrázolása az új tartalomnak megfelelő, új kifejezési eszközöket, megoldásokat követel, a magasabb erkölcsiség felé haladásnak megfelelő magasabb művészi munkát, a szó legigazibb értelmében vett alkotást. A színház művészgárdája ilyen irányban is becsülettel állt helyt. A Montserrat, a Platon Krecset, A hírhedt 702-es, Az ördög cimborája, legutóbb pedig a Láz előadása —, jóllehet némelyik mű égetően időszerű mondanivalóját történelmi háttérre vetíti az író —, nem csupán mély realizmusával, agitatív erejével, hanem a művészi megformálásában megnyilvánuló, bátor, újító szellemmel keltett — esetenként — országszerte figyelmet, előkelő helyezést biztosítva ifjú színművészek versenyein. Fejlődést jelentett ez a színház művészeinek is az egyéni képesség kibontakozása vonalán, tehetséges fiatalok művészi kiérlelődésében és ugyanakkor számottevő fejlődést az idősebb művészek számára is Meggondolkoztató jelenség viszont az, hogy utóbbi időben ez az emelkedő tendencia megtorpant. Észlelhető ez mind a műsorpolitikában, mind pedig a művészi munkában. Csak elmarasztalással szólhatunk arról, hogy az 1962—1963-as évadban háttérbe szorult az időszerű tematika. (Mindezen keveset változtat a legutóbbi két bemutató, valamint az a pozitívum, hogy ebben az évadban a színház fennállása óta első ízben gyermekdarab is színre került). A színház műsorának nyers mérlegéből kitűnik, hogy az előadások közel kétharmadán régi művek kerültek szélire, amelyek túlnyomó részt az első világháború előtti idők polgári társadalmának problematikájából merítik tárgyukat. Mai tárgyú darab — a folyó műsornak — csupán egyharmadát tette ki. A fennmaradó pár százalék gyermekelőadásokra esik. Ezáltal éppen olyan színdarabok szorultak háttérbe, amelyek rendszeres műsorra tűzése előfeltétele annak, hogy a színház kellőképpen betölthesse tudatformáló, mozgósító feladatát. Fokozza az időszerűségtől való eltávolodást az a körülmény, hogy az ahogyis kevés számú, mai tárgyú darabok előadásai között hazai szerzők műveinek csak igen kis százalék jutott. Túl a számszerű adatokon, tanulságos dolog közelebbről szemügyre vennünk az előadott darabokat abból a szempontból is, mit mondanak a nézőnek. Hiszen tagadhatatlan, hogy a múlt színműirodalmának igazi értékei ma is eleven erővel hatnak, mondanivalójuk egyetemes emberi jelentősége, kiállásuk a haladó eszmék mellett kellőleg indokolja műsorra tűzésüket. Kérdés csupán az, hogy a színház műsorán nagy túlsúlyban lévő régi darabok közül melyik és mennyiben tartozik az imént említett, igazi értékek kategóriájába? Például, anélkül, hogy bárki is lebecsülné, kétségbe vonná a több száz évvel ezelőtt írt Mandragora irodalmi értékét, nem lehet nem meglátni, hogy mondanivalója már csak igen laza szálakkal kapcsolódik mai gondolatvilágunkhoz, annál is inkább, mert a bemutatott, az eredeti szövegtől eltérő fordításban éppen a mű antiklerikális jellege szenved csorbát. Nehéz lenne tehát megindokolni, hogy a bemutatása óta eltelt viszonylag rövid idő alatt miért képezte az egyik leggyakoribb műsorszámot éppen ez a színdarab? Nem kevésbé jogosult a kérdés, vajon a Néma levente, a Kertész kutyája, egy közelebbi időszak terméséből pedig a Dulszka aszszony erkölcse, vagy a Dollárpapa mondanivalójának súlya, fontossága elégséges alap arra, hogy emiatt szinte kiszoruljon a mai művek előadása? Mindez arra vall, hogy utóbbi időben a színház vezetősége és rendezői túlzott figyelemben részesítették a múlt hagyatékának nem legkiemelkedőbb alkotásait. Ugyanakkor a múlt igazi nagy értékei csak igen-igen elvétve kerülnek színre. (Itt említjük meg, hogy a temesvári testvér társulatok, amelyek nagyobb figyelmet fordítanak a mai művek gyakori előadására, amikor a múlt örökségéből választanak, olyan klasszikus szerzők műveinek előadására helyezik a hangsúlyt, mint például Shakespeare, Racine, Goethe, Schiller, Caragiale, Csehov stb.) Hasonló művek előadásával mindeddig erősen adós maradt a temesvári Állami Magyar Színház és adósságát növeli az, hogy a kispolgárokat idén csupán háromszor adták elő, Bernard Shaw kitűnő antiimperialista drámája, Az ördög cimborája pedig lekerült a műsorról. Külön vita tárgyát képezhetné a nemrégiben megrendezett Karinthy-est. Mint más színházak gyakorlata is igazolja, érdekes és hasznos lehet az ilyen est, egy-két előadás, anélkül azonban, hogy állandósítsuk a műsorban. Természetesen a válogatás a legnagyobb gondossággal történjék, hogy az illető életműről lehetőleg minél hivebb képet adjunk, annak valóban maradandó értékeit tárjuk a közönség elé és olyan előadás keretében, amelynek művészi színvonala talál a felidézés bizonyos fokig ünnepi hangulatához. Nos, nem így történt a Karinthy-esttel, amely immár — úgy látszik —, felkerült az állandó műsorba. Ennél is kifogásolhatóbb azonban a válogatás, amely Karinthy művének szűk, nem is elsőrendűen fontos területéről ad lényeges vonásokat csak részben feltáró képet és — ezt a csonkát, keveset is — erősen kifogásolható színvonalon. Vizsgáljuk meg, milyen színdarabok képviselik a műsorban a jelent, az időszerű tematikát? Kérdés: kárpótol-e az időszerű darabok mennyiségi háttérbe szorulásáért azok eszmei értéke, az előadott darabok művészi fajsúlya? Sajnos, erre a kérdésre sem válaszolhatunk határozott igennel. Bár nem kétséges, hogy az olyan magas színvonalú művek, mint Lovinescu: Láz, vagy Korosztyiljov : Bízom benned című színdarabjainak bemutatása lényegesen javított a játékrenden, minderre azonban csak az évad végén került sor, és így nem sokat változtathat az egész évi, tényleges műsor nagy hiányain. A színház 1962— 1963-as műsorán, május elejéig bezárólag négy hazai szerző neve szerepelt (St. Bereiu, Plesz Artur, Ion Lucian, Horia Lovinescu). Műveik közül azonban csak kettő (Ki a gyilkos?, Láz) kapcsolódik a hazai kérdésekhez, s ezeket a jelzett időpontig tartott, közel kétszáz előadásból mindössze tizennyolcszor láthattuk Plesz Artúr temesvári író drámájának bemutatásáért elismerés illeti a színház vezetőségét, de, vitathatatlan érdemei ellenére, sem az Emberek és csillagok, sem a Ki a gyilkos? nem tekinthető a hazai színműirodalom élvonalbeli képviseletének, a valóban reprezentatív Láz pedig nagyon megkésve, csak az évad végén került a közönség elé. Ugyanakkor, a műsorból indokolatlanul kimaradt olyan, sikerrel játszott hazai darab, mint például A hírhedt 702-es. Hiányzanak a színház műsorából a falusi tárgyú darabok is. A mezőgazdaság kollektivizálásának történelmi jelentőségű befejezése után tartós feladat marad a kollektivista parasztság mentalitásában még fellelhető kistulajdonosi csökevények kigyomlálása, a falu népének szocialista szellemben való nevelése, a meghonosult szocialista termelőviszonyok megszilárdításának és továbbfejlesztésének körülményei közepette. E téren színházainkra fontos szerep hárul, amit azonban csak akkor teljesíthet a temesvári Állami Magyar Színház, ha megfelelő színdarabokat iktat műsorába. A’ Mandragora, a Kertész kutyája és egy sor más, régi tematikájú darab, amely jelenleg a színház falusi kiszállásainak fő műsorát képezi, bár tagadhatatlanul elősegíti a tömegek művelődését, nem pótolhatja a mai falu életéről szóló darabok elevenségét, közvetlen hatását. A Művelődési és Művészetügyi Állami Bizottság legutóbbi plenáris ülése hangsúlyozza: a műsor összeállításakor fő szempont az, hogy a színház miként szolgálja a közönség szocialista szellemben való nevelését. A játékrend összeállításában a fő helyet az eredeti, hazai dramaturgiának kell elfoglalnia, amely népünk életét, a szocialista építésben kibontakoztatott harcát, napjaink élenjáró hőseit viszi szélire. Ezen daraboknak dominálniuk kell a folyó műsor öszszeállításában is, hogy ezáltal biztosítsuk eszméik minél mélyebb behatolását a széles tömegekbe. Olyan kötelezettség ez, amely alól nem vonhatja ki magát egyetlen színház sem és — természetesen —, teljes mértékben iránymutató a temesvári Állami Magyar Színház számára is, játékrendjének kialakításában, egész tevékenységének irányvételében. Természetesen, a mai tematika csak akkor hatolhat be igazán a közönség tudatvilágába, ha közvetítése a megkívánt művészi fokon, megragadó, vonzó formában történik. Említettük fennebb azon sikereket, amelyekkel e téren a színház jogosan büszkélkedhet. Ilyen, élményszerű előadások emlékét idézte legutóbb a Láz megérdemelt sikerű bemutatója. Sajnos, csak részben mondhatjuk ugyanezt az Emberek és csillagok előadásáról, amelyen mind a rendezés, mind pedig egyes színészek játéka nélkülözte a képzelőerőt, lendületet. Nagyjából hasonló a helyzet a Férjhez ment a szakácsnő című zenés vígjáték esetében is. A közönség joggal elvárja, hogy a színház vezetősége az időszerű darabok rendezésében és előadásában méltó gondosságot tanúsítson, ezzel is elősegítve azok sikerét. Az új, mind magasabb követelményekkel lépést tartó fejlődés nem választható el a színészek egyéni munkájától, az alkotáshoz szükséges, magas eszmeiségű, elvszerű légkörtől. Mint láttuk, a színház a közelmúlt éveiben számos fiatal tehetséggel erősödött, akiknek a temesvári színpad képességeik kibontakozását biztosította. A temesvári Állami Magyar Színházat méltán emlegették a fiatalok színházaként. Közönség és szakkörök jól ismerik, értékelik e fiatal művészeket. Meggondolkoztató viszont az, hogy közülük az utóbbi időben többen eltávoztak, — lásd: Balogh Éva, Szabó Lajos, Rácz Béla —, ami érzékeny vesztesége a színháznak. Szolgáljon ez figyelmeztetésül olyan alkotói légkör helyreállítására, amelyben hasonló jelenségek nem fordulhatnak elő. Útjaink elsősorban és mindenekfelett fejlődni akarnak, művészi egyéniségük kiteljesedésére törekszenek. Ennek megfelelő talajt teremteni, olyan alkotó légkört, melyben — amellett, hogy otthonosan érzik magukat, biztosítottnak látják művészi célkitűzéseik elérését, S csak ezen az utón kerülhetők el a lemorzsolódások, csak ezen az utón nevelhető ki valóban erős művészi utánpótlás. Vonatkozik ez természetesen az idősebb művészgárda tagjaira is, akik egy évtizeden át a legnagyobb odaadással, képességeik teljes latbavetésével munkálkodtak, nagymértékben elősegítve azt, hogy a színház évről évre jobb eredményekkel szolgálja a szocialista kultúra, ügyét. Színház és a művészek egyéni fejlődésében egyelőre kiaknázatlan lehetőség — a belső erők jó felhasználása mellett —, a tartománybeli testvértársulatokkal, elsősorban pedig a temesvári román és német színházzal való szorosabb együttműködés. Ez — természetesen — nem szorítkozhat pusztán adminisztratív és technikai kérdésekre, azok megoldására. Döntő fontosságú a művészi kérdésekben való együttműködés, a művészi tapasztalatcsere állandósítása, rendszeresítése. Egy-egy mű színpadra vitelében például a temesvári Állami Román Színház rendezői értékes segítséget adhatnak, amit föltétlenül hasznos lenne igénybe venni. A mindennapi tevékenység, megérdemelt tartós sikerek elérésének egyik alapkövetelménye az előadások művészi színvonalának megőrzése, megvédése a leromlástól, a menetközbeni állandó tökéletesítés. Jó példa erre a Tanítónő, A hírhedt 702-es, Az ördög cimborája, amelyeknek magas színvonalú előadásai évekig állandó vonzóerőként hatott a közönségre. Megtörténik azonban, hogy a sikeres bemutatót nem követi az előadás színvonalának további emelkedése, hanem éppen fordítva. Ezt láthattuk — többek között — a Dollárpapa esetében, amelynek egyes, az eredeti rendezői elgondolás szerint szatirikus élű jelenetei vaskos burleszkké fajultak el. Ugyanez a helyzet a Liliomfival és egy-két más darabbal. A színház vezetőségének következetes igényességén múlik, hogy az ilyen jelenségeknek véget vessenek. ★ Jelen cikk szűkre szabott keretei nem adnak lehetőséget átfogó, teljesebb mérleg megvonására, a színház tevékenysége valamennyi területének kimerítő vizsgálatára, számos, itt nem említett komoly eredmény, vagy egyéb kérdésekben mutatkozó hiányosság elemzésére. Hozzájárulás lehet azonban a temesvári Állami Magyar Színház küszöbönálló, évadvégi számvetéséhez. Az 1963—1964-es évadra a színház vezetősége igényes bemutatótervet állított össze. A most záruló év tapasztalatai, a fentebb jelzett tanulságok szolgáljanak támpontként az új évad sikereinek megalapozásában, a színház egész tevékenységében szükségesnek mutatkozó, egészséges fordulat előkészítésében. ALBERT FERENC SZABAD SZÓ. Nazim Hikmet: Huszadik század Aludjunk el most, kedvesem, és ébredjünk fel száz esztendő múlva... Nem, nem vagyok én szökevény, és századom nem rémít engem. Századom, mely nyomorult és szégyentől piros, századom, mely csupa erő és hősiesség. Nem érzem azt, hogy túl korán születtem. E századnak vagyok fia és büszkeséggel tölt el, hogy ott vagyok, ahol vagyok — népem között —, és hogy egy jobb világért küzdök, elég nekem. Kedvesem, száz esztendő múlva . .. Nem, nem, már most, csakazértis ! Halál és feltámadás évszázada ez, jövő és bizakodás százada ! A rettentő éjt már széttépte a hajnalok harsogó vöröse. És századunk úgy ragyog majd a napsütésben, mint szemed, szerelmem ! Benedek György fordítása zKn^wc^ali „Siet forma" — változatban Visconti: Rocco és testvérei című filmjéről Az a közel ezer kilométeres út, amelyet a Parondi család délről Milánóig megtesz, nem véletlen forgatókönyvírói vagy rendezői ötlet, hanem —, mint minden ebben a filmben — szigorúan meghatározott, létező valóságon alapszik. Ez az út, mint annyi más nagy és apró mozzanat, Visconti művészetének kivételes formáló ereje révén, puszta tényével általános érvényűvé, társadalmi méretű tényezővé válik. A mai kapitalista Olaszország társadalmi életének szörnyű igazsága, a parasztok milliós tömegeinek és különösen a délvidék földművelőinek kínlódása és menekülése — ez hajtja Parondi asszonyt négy fiával észak felé, a fény városába, Milánóba. Az ötödik fiú már régebben itt él és így az egész család „városi“-vá válik. Mi történik ezzel a menekülő, az élet napos oldalát kereső családdal, hogyan fogadja őket az „álmok és remények“ városa — erről szól Visconti filmje. Őt, illetve a legkisebbiket leszámítva, négy fiúról van szó, és mégis, az első pillanattól kezdve érezzük, hogy nemcsak róluk szól a film. Az egyéni sorsok szinte önmaguktól, a valóságtól, amit önmagukban hordoznak, általános érvényűvé, jellegzetessé, az egész társadalom szempontjából fontossá nőnek. Minden Parondi-fiú szembekerül az élet, az életforma problémáival. Mindegyikük más ajtón át igyekszik bejutni oda, ahol a nyugodt, bőséges, biztonságos életet, vélik találni. Talán csak Rocco nem igyekszik, őt túlságosan lágy anyagból gyúrták, az ő izmos, ügyes testében gyengéd, szelíd, nem abba a világba való benső lakozik Mert, ahogy az a négy fiú sorsából, de különösen Rocco és Simone tapasztalataiból kitűnik, ez a világ a farkasok világa. Ez az elkerülhetetlen megállapítás szűrődik le mindabból, amit a film kristálytiszta logikája, józanul szenvedélyes, kérlelhetetlenül igaz hangja elmond. Néhány nagyszerűen kiválasztott bepillantás, néhány valóban jellemző mozzanat, és máris ott áll előttünk a tőkés világ, a nyugati „életforma“ olasz változatának viszszataszító képe. Embervásár a sportcsarnokban, az ösztönöket korbácsoló profithajsza az emberi izomerő latbavetésével, ezt látjuk a „játéktér“ egyik oldalán. A szerelem lealjasulása, a tiszta emberi érzések sárbatiprása, felviharzó szenvedélyek szennybe és bűnbefulladása — ezt egy másik szögletében. Vajon, Simone és Nadia, vagy helyesebben, Simone, Rocco és Nadia tragikus kapcsolata beleillik a „keresd az asszonyt“ kényelmes, polgári formájába? Nem, hiszen valamennyiök sorsa környezetükből adódik, a rájuk nehezedő életforma és uralkodó erkölcsi formák fojtják meg emberségüket és teszik őket, Rocco kivételével, ösztönös, szinte állatian ösztönös lényekké. Roccónak igaza van: nem a bátyja és nem a lány tehet arról, ami történik, hanem az a társadalom, amely Simone „barátait“ és Nadia életét kitermelte. Ezért Rocco önfeláldozó szeretete, szinte lehetetlen testvéri hűsége végső fokon ennek a felismerésnek szinte ösztönszerű tükröződése. És mégis, ebben a rettenetes, fényreklámokkal és luxusautókkal teletűzdelt embertelenségben a Parondi-család fiai közül egy helyes utat választ. Visconti, bátor, kommunista művészi és emberi hitvallással áll ki Ciro és azok mellé, akik ma és a jövőben az emberi élet perspektívájának hordozói. Tudatosan adja éppen az autógyári munkás, az egyetlen valóban közösségi ember szájába az utolsó előtti jelenet gyönyörű szavait. Egy fiatal férfi beszél még gyermek öccsével, de mintha az olasz munkásosztály milliói, Torino és Genova, Milano és a többi nagy ipari gócpont munkásai szólalnának meg és mutatnának az ország jövője felé! Azon jövő felé, amelyet — mélységesen egyszerű és emberi szimbólumként — a távolodó gyermek jelképez. Visconti nagy erejű és mély rendezői művészete szervesen összekapcsolódik a filmben az operatőr (Giuseppe Rolando) és néhány remek színész (Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot stb.) művészetével. Nehéz megmondani, hogy a film állandóan növekvő feszültségében, különösen a második rész szinte mindvégig érvényesülő drámai ritmusában minek van nagyobb szerepe, a rendezői ötletek gazdagságának, a fényképezésnek, vagy a színészek mélyen átélt, elemi erővel ható játékának. Amikor a bokszolónak úgy nézik a fogát, mint a vásárra vitt lónak, amikor előttünk zajlik le külvárosi barakkok árnyékában az emberi lealjasulás és kétségbeesés szörnyű színjátéka, amikor a vásár izgalmában és összecsapásában lihegő két férfi mögött gúnyos kontrasztként vetülnek a televízió közömbös művészi reprodukciói, amikor az emberi lélek legmélyéről jövő szavak és érzések lobbannak fel egy-egy sűrített szépségű pillanatban, olyan komplex megvalósítással állunk szemben, ahol nem lehet és talán nem is helyes elemekre bontani. Értjük, hogy a Rocco és testvérei nem talált szíves fogadtatásra a reakció nemzetközi köreiben. És azt is értjük, hogy Visconti, a kommunista művész, ezzel a művével újból utat talált mindazokhoz, akik szeretik az embert és bíznak jövőjében. SÁNDOR ISTVÁN mai ! ARADI SEREGSZEMLE Ezen a vasárnap délutánon nem, hivatásos művészek meghirdetett fellépése vonzotta a közönséget az aradi Kultúrpalotába. Műkedvelő együttesek tartották itt seregszemléjüket — a verseny városi fordulója került lebonyolításra. S elmondhatjuk, hogy általában szép, érdekes, színvonalas előadásban gyönyörködhettünk. Énekkarok, táncegyüttesek, fúvós- és népi zenekarok, rigmusbrigádok, szólóénekesek és hangszerszólisták mutatkoztak be. A város régi és gazdag művelődési hagyományainak továbbfolytatóit, a népművészet lelkes és avatott művelőit ismerhettük meg bennük. Hálás tapssal jutalmazta a közönség a sok, szép műsorszámot. Megérdemelt sikert arattak az énekes hangszerszólisták. Crncean Viorica román népdalokat énekelt, Mateuţ Alexandru szakszofonon adott elő népi melódiákat. Mindketten a vasutasklub tagjai. Beleau Teodor, a városi néptanács dolgozója szintén népdalokat énekelt, Andronic Nicolae, az előregyártott épületelem-gyár dolgozója pedig szájharmonikán adott elő szebbnél-szebb népi melódiákat. Szépen, színvonalasan szerepelt a vasutasok fúvószenekara és népi zenekara is. A tánccsoportoktól azonban többet vártunk! A vasutasok kilenc párból álló együttese például bánáti népi táncszvitet mutatott be. Kidolgozatlanul, kevéssé stilizáltan hatottak a táncfigurák. A sok ismétlés vontatottá tette, elnyújtotta — az VERSENY KÖZBEN együttes oktatója „sűrített“, dinamikus táncprodukciót kellett volna hogy kidolgozzon! A dinamikát, a lendületet hiányoltuk a Javítóüzem táncosainak előadásában is. Tetszett a tanügyi dolgozók szakszervezetének énekkara. Varadenco elvtárs vezényletével négy kórusművet hallottunk tőlük, kiforrott, művészi tolmácsolásban. A versenyre benevezett négy rigmusbrigád mind számbelileg, mind pedig műsorösszeállítás, tartalom és előadásmód tekintetében egyaránt jól képviselte a műfajt. A szövegírók és az oktatók általában ügyeltek rá, hogy a rigmusbrigádok műsora a munkahely, a vállalat legfontosabb problémáit érintse. A városi közüzemek rigmusbrigádja műsorának például a termelés, a munkatermelékenység növelése, az önköltségcsökkentés, a minőségjavítás volt a vezérmotívuma. Értették a módját, hogy szellemesen szóljanak a munkában megmutatkozó, különböző fogyatékosságokról. Csupa ötlet, találékonyság, lendület jellemezte a Javítóüzem rigmusbrigádjának műsorát. Hozzáértően használták fel a kellékeket is, a műsor mondanivalójának kidomborítására. „Minőség, önköltség , jólét" foglalta össze tömören a műsoraim, s valóban, a Javítóüzem rigmusmondóinak sikerült is dalban, táncban, jelenetekben érdekesen és meggyőzően elmondaniok, hogy ez a három fogalom milyen szorosan összefügg. Dicsérték, követendő példának állították a vállalat legjobbjait. Ami pedig a bírálatot illeti, azzal sem fukarkodtak. Rámutattak a fogyatékosságokra, s megemlítették azokat, akik lerontják a munkaközösség szép összeredményeit. A termelés legfontosabb kérdései tükröződtek a Dózsa György bútorgyár rigmusbrigádjának műsorában is. Elmondották, hogyan korszerűsítették a gyárat, hogyan hódít tért az új technika, fejlődik az újítómozgalom. Mindazt, ami szép, jó és pozitív, ,,konkrétan" sorolták fel — hanem, amikor a hibákra került, a sor, akkor már óvatos általánosságba burkolóztak. Az ICO rigmusmondói már bátrabbaknak bizonyultak. Ők bizony „konkréten“ megbírálták azokat a gépkocsivezetőket, akik vétenek a munkafegyelem ellen. Ami azonban az előadásmódot, a színészi játékot illeti, jó lenne, ha csökkentenék a sok színpadi mozgást. A tanügyi dolgozók rigmusbrigádja azt tűzte ki célul, hogy a tanítóknak, tanároknak az új nemzedék felnevelésére irányuló munkásságát mutassa be. Sajnos, ez csak félig-meddig sikerült. A legjobb pedagógusok nevén kívül az oktató-nevelőmunkában elért eredményeikből csak igen keveset tudtunk meg. S ami a bírálatot illeti — és a brigád is gondosan vigyázott, hogy meg ne „Sértsen", nevén ne nevezzen senkit. Ezt a helytelen irányzatot — ennél a rigmusbrigádnál is, a többieknél is — mielőbb fel kell számolni. Csak az elvszerű, építőjellegű, konkrét bírálat talál célba. Csak az segíti elő hatékonyan a hibák kiküszöbölését, a munka megjavítását. Márpedig ez a célja, ez a rendeltetése a rigmusbrigád egész műsorának. MESTER KÁROLY