Szabad Szó, 1963. április-június (20. évfolyam, 77-152. szám)

1963-06-09 / 134. szám

Vasárnap, 1963 június 9 Művelődési élet Képzőművészek országos tanácskozása után Napjaink nagyságához méltó alkotásokat A Képzőművészek Szövetségének or­szágos konferenciája óta eltelt idő mó­dot nyújt rá, hogy bizonyos távlatból rendszerezve készítsük el az ott meg­vitatott, sokrétű problémák szintézisét. A beszámoló nemcsak az elért ered­ményeket, a megvalósításokat ismertet­te, felölelte, elemezte képzőművésze­tünk legfontosabb problémáit, azon komplex feladatok összességét, melyek kultúrforradalmunk kiteljesítése ke­retében a képzőművészekre hárulnak. Emil Bodnăraş elvtárs tolmácsolta pártunk Központi Bizottsága, az Ál­lamtanács és a Minisztertanács üdvöz­letét. Lelkesítő ösztönzést jelent ez nemcsak számunkra, akik személyesen hallhattuk, hanem hazánk valamennyi képzőművésze számára; arra serkent, hogy dolgozó népünkhöz méltó alkotá­sokkal háláljuk meg a mai művésznem­­zedék iránt tanúsított magasfokú meg­becsülést, a számunkra megteremtett kiváló alkotási feltételeket. Képzőművészetünk különböző ágai fejlesztésének problémáit vitatták a felszólalók. Egyöntetűen hangoztat­ták: hadat kell üzenni a rossz ízlés, a maradiság mindenfajta megnyilvá­nulásának, mindannak, ami napjaink­tól idegen. Küzdeni kell a valóságot eltorzító, formalista ábrázolásmód, a naluralizmus, a sekélyesség ellen. Több felszólaló a művészeti oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy az ifjú művész­­nemzedéknek alapos képzőművészeti kultúrára kell szert tennie. Roppant jelentősége van a műbírálatnak a köz­ízlés kialakítása, az ifjúság szépérzé­kének nevelése, fejlesztése terén. Oprescu S. akadémikus méltatta, mi­lyen nagy megbecsülést vívott ki kül­földön a mai román képzőművészet, melyet olyan kiváló művészek alko­tásai képviselnek, mint Corneliu Ba­ba, A. Ciucurenco és mások. Nagy érdeklődéssel hallgatták a konferencia résztvevői Corneliu Baba, a nép művésze felszólalását. A fiatal művésznemzedéket foglalkoztató al­kotási problémákról, az útkeresés je­lentőségéről szólott. A szépérzék — mondotta — nem máról holnapra fej­lődik ki. Felhívta rá a figyelmet, mi­lyen veszélyeket jelent a művész szá­mára a „meg nem értés“. Ha a fiatal művész mindegyre csak ezt véli látni, ez lefegyverzi, megbénítja és ha bele­éli magát ilyesmibe, magamagát állít­ja félre. Corneliu Baba a kifejezési eszközök sokrétűsége, az útkeresés ösztönzése, bátorítása mellett foglalt állást. Szőnyi István festőművész a műépí­tészekkel való gyümölcsöző együttmű­ködés problémáját vetette fel. Rámuta­tott arra, hogy a monumentális mű­vészet éppen napjaink szocialista való­ságában jut legelevenebben kifejezésre — az ilyen műalkotások kiválóan szolgálják a tömegek nevelését. Érvé­nyesítsük ezt munkánk során, valósít­suk meg Leninnek a monumentális művészet propagandisztikus erejéről szóló tanítását. Megannyi értékes tanulságot jelene­tett Eugen Schileru, Radu Bogdan és Dan Hăulici műkritikusok felszó­lalása. Érdekes vita hangzott el a „hasz­nos szép“-ről, arról, hogy a haszná­lati tárgyakat — a legmindennaposab­­bakat is — minél tetszetősebb, művé­szi kivitelben készítsék el. Segítse ezt elő minél hatékonyabban az iparmű­vészet és a dekoratív művészet. Sok a tennivaló ezen a téren. Ipari szinten kell megszervezni az esztétikus, szép kivitelű cikkek gyártását, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül. Gon­dolni kell ezzel kapcsolatosan olyan intézményekre, amelyek ezt hivatottan irányíthatják és biztos hozzáértéssel segíthetik elő, megszépítve mindennapi életünket — hangoztatta hozzászólá­sában Ella Concicov és Anastase Anastasiu. Ebben a cikkben persze távolról sem tudnánk felölelni azoknak a gya­korlati intézkedéseknek az összességét, amelyek a konferencia tanulságainak fényében mielőbbi megvalósításra vár­nak, s amelyek egész további munkánk vezérfonalát képezik. Bánát tartomány és Temesvár rop­pant politikai és gazdasági átalakulá­sokon ment át. Ezzel a szellemi élet különböző területein is lépést kell tar­tanunk. Emlékezhetünk rá, hogy a nem is oly távoli múltban a képző­művészet számára Temesvár különö­sen kedvezőtlen talajt jelentett. A pol­gárság közönye, szűken mért anyagi támogatása és erkölcsi elismerése nem serkentette a művész alkotó törekvé­seit. Ma minden a múlté. Mai művé­szetünk egyik fő jellemvonása : pártos állásfoglalás az új mellett, harc min­den ellen, ami haladás ellenes, kon­zervatív. Építeni csak úgy tudunk, ha minden idegszálunkkal napjaink szo­cialista valóságában gyökerezünk, ha egész szellemi, kulturális és esztétikai felfogásunk, beállítottságunk lépést tart az élet ritmusával. Városunknak értékes műemlékekre van szüksége. Ihlessen ez magas mű­vészi szinten álló alkotásokra. Szükség van minél több képzőművészeti tárlat, iparművészeti kiállítás megrendezésé­re ! Alkotó vitákra, igényes bírálatra, a dolgozók minél szélesebb rétegeivel való kapcsolatra. Tartományunkban is, képzőművé­szek és műépítészek termékeny, gyü­mölcsöző együttműködésére van szük­ség, olyan építkezések monumentális, művészi kivitelezése érdekében, mint az új egyetemi épületkomplexum, az új stadion stb. Működjünk közre az új áruházak ízléses, esztétikus berendezésénél, a városrendezési munkálatoknál, hogy az új épületcsoportok harmonikusan il­leszkedjenek be a környék összképébe. Az említett, alapvető kérdések megol­dásán kívül részt venni a város szé­pítésében, parkok fejlesztésében, sze­met gyönyörködtető zöldövezetek lé­tesítésében, műemlékeink gondozásá­ban — ez is hozzá tartozik a felada­tokhoz, amelyeket képzőművészeink elé tűzött a konferencia és amelyek telje­sítéséhez lelkesen látnak hozzá a te­mesvári képzőművészek is. LUCA ADALBERT, festőművész GÁI, ANNA : Szakiskolások l­t Időszerű tematikát magas művészi színvonalon Elősegíteni a tömegek szocialista öntudatának kialakítását, hozzájárulni esztétikai neveléséhez, mozgósítani a párt kitűzte nagyszerű célok elérésére, ez a feladat hárul a szocialista társa­dalomban, hazánkban a művészetekre, ez a hivatástudat hatja át a temesvári Állami Magyar Színház művészkollek­­tíváját is. A temesvári Állami Ma­gyar Színház, — pártunk leninista kultúrpolitikájának egyik gyümölcse —, létezésének első esztendejétől kezd­ve számos magas színvonalú előadással lépésről lépésre zárkózott fel legjobb vidéki színtársulataink mellé és mél­tán vívta ki a közönség szeretetét, a színházi szakemberek elismerését. Olyan sikeres, emlékezetes művészi teljesítmények képezik ennek az emel­kedő vonalnak egyes szintjelzőit, mint Horia Lovinescu: Rombadőlt fellegvár; Kornejcsuk; Platon Krecset; Robles : Montserrat; Bernard Shaw: Az ördög cimborája; Bródy Sándor: Tanítónő; Al. Mirodan: A hírhedt 702-es; Gorkij: Kispolgárok; H. Lovinescu : Láz című színdarabjainak előadása. Ami a színház műsorpolitikáját il­leti, elmondhatjuk, hogy abban évek során kiemelkedő figyelemben része­sültek a napjaink életét, problémáit feltáró darabok, román, magyar, szov­jet és más kortárs szerzők művei. A színház munkaközösségének érdeme, hogy céltudatos munkával sikerült az időszerű darabokat kedvelő, a művé­szi színvonal iránt egyre igényesebb közönséget nevelnie. Műsorpolitikájá­­val a színház beilleszkedett hazai szín­házainknak abba az erőteljes törekvé­sébe, hogy — a párt iránymutatásá­nak megfelelően —, a műsor előte­rébe az időszerű téma kerüljön. Új, friss szint és pezsgést, a mi közvetlen életvalóságunk színpadi megszólalta­tását jelentette ez, a színház aktív, tu­datformáló funkciójának teljesítését. A szocialista építés áradatában a közösség és egyén élete gyökeres for­radalmi változásokon megy át. Ter­mészetes, hogy e változásoknak a szín­padi ábrázolása az új tartalomnak megfelelő, új kifejezési eszközöket, megoldásokat követel, a magasabb er­­kölcsiség felé haladásnak megfelelő magasabb művészi munkát, a szó leg­igazibb értelmében vett alkotást. A színház művészgárdája ilyen irányban is becsülettel állt helyt. A Montserrat, a Platon Krecset, A hírhedt 702-es, Az ördög cimborája, legutóbb pedig a Láz előadása —, jóllehet némelyik mű égetően időszerű mondanivalóját történelmi háttérre vetíti az író —, nem csupán mély realizmusával, agi­­tatív erejével, hanem a művészi meg­formálásában megnyilvánuló, bátor, újító szellemmel keltett — esetenként — országszerte figyelmet, előkelő he­lyezést biztosítva ifjú színművészek versenyein. Fejlődést jelentett ez a színház művészeinek is az egyéni ké­pesség kibontakozása vonalán, tehet­séges fiatalok művészi kiérlelődésében és ugyanakkor számottevő fejlődést az idősebb művészek számára is Meggondolkoztató jelenség viszont az, hogy utóbbi időben ez az emel­kedő tendencia megtorpant. Észlel­hető ez mind a műsorpolitikában, mind pedig a művészi munkában. Csak elmarasztalással szólhatunk arról, hogy az 1962—1963-as évadban hát­térbe szorult az időszerű tematika. (Mindezen keveset változtat a leg­utóbbi két bemutató, valamint az a pozitívum, hogy ebben az évadban a színház fennállása óta első ízben gyermekdarab is színre került). A színház műsorának nyers mérlegéből kitűnik, hogy az előadások közel két­harmadán régi művek kerültek széli­re, amelyek túlnyomó részt az első világháború előtti idők polgári társa­dalmának problematikájából merítik tárgyukat. Mai tárgyú darab — a folyó műsornak — csupán egy­harma­dát tette ki. A fennmaradó pár szá­zalék gyermekelőadásokra esik. Ezál­tal éppen olyan színdarabok szorul­tak háttérbe, amelyek rendszeres mű­sorra tűzése előfeltétele annak, hogy a színház kellőképpen betölthesse tu­datformáló, mozgósító feladatát. Fo­kozza az időszerűségtől való eltávolo­dást az a körülmény, hogy az a­hogyis kevés számú, mai tárgyú darabok elő­adásai között hazai szerzők műveinek csak igen kis százalék jutott. Túl a számszerű adatokon, tanulsá­gos dolog közelebbről szemügyre ven­nünk az előadott darabokat abból a szempontból is, mit mondanak a né­zőnek. Hiszen tagadhatatlan, hogy a múlt színműirodalmának igazi értékei ma is eleven erővel hatnak, mondani­valójuk egyetemes emberi jelentősége, kiállásuk a haladó eszmék mellett kel­lőleg indokolja műsorra tűzésüket. Kérdés csupán az, hogy a színház mű­során nagy túlsúlyban lévő régi dara­bok közül melyik és mennyiben tarto­zik az imént említett, igazi értékek ka­tegóriájába? Például, anélkül, hogy bárki is lebecsülné, kétségbe vonná a több száz évvel ezelőtt írt Mandra­gora irodalmi értékét, nem lehet nem meglátni, hogy mondanivalója már csak igen laza szálakkal kapcsolódik mai gondolatvilágunkhoz, annál is in­kább, mert a bemutatott, az eredeti szövegtől eltérő fordításban éppen a mű antiklerikális jellege szenved csor­bát. Nehéz lenne tehát megindokolni, hogy a bemutatása óta eltelt viszony­lag rövid idő alatt miért képezte az egyik leggyakoribb műsorszámot ép­pen ez a színdarab? Nem kevésbé jo­gosult a kérdés, vajon a Néma levente, a Kertész kutyája, egy közelebbi idő­szak terméséből pedig a Dulszka asz­­szony erkölcse, vagy a Dollárpapa mondanivalójának súlya, fontossága elégséges alap arra, hogy­ emiatt szin­te kiszoruljon a mai művek előadása? Mindez arra vall, hogy utóbbi idő­ben a színház vezetősége és rendezői túlzott figyelemben részesítették a múlt hagyatékának nem legkiemelke­dőbb alkotásait. Ugyanakkor a múlt igazi nagy értékei csak igen-igen el­vétve kerülnek színre. (Itt említjük­ meg, hogy a temesvári testvér társu­latok, amelyek nagyobb figyelmet for­dítanak a mai művek gyakori előadá­sára, amikor a múlt örökségéből vá­lasztanak, olyan klasszikus szerzők mű­veinek előadására helyezik a hangsúlyt, mint például Shakespeare, Racine, Goethe, Schiller, Caragiale, Csehov stb.) Hasonló művek előadásával mind­eddig erősen adós maradt a temesvári Állami Magyar Színház és adósságát növeli az, hogy a kispolgárokat idén csupán háromszor adták elő, Bernard Shaw kitűnő antiimperialista drámá­ja, Az ördög cimborája pedig lekerült a műsorról. Külön vita tárgyát képezhetné a nemrégiben megrendezett Karinthy-est. Mint más színházak gyakorlata is iga­zolja, érdekes és hasznos lehet az ilyen est, egy-két előadás, anélkül azonban, hogy állandósítsuk a műsor­ban. Természetesen a válogatás a leg­nagyobb gondossággal történjék, hogy az illető életműről lehetőleg minél hi­­vebb képet adjunk, annak valóban ma­radandó értékeit tárjuk a közönség elé és olyan előadás keretében, amely­nek művészi színvonala talál a fel­idézés bizonyos fokig ünnepi hangu­latához. Nos, nem így történt a Ka­­rinthy-esttel, amely immár — úgy látszik —, felkerült az állandó műsor­ba. Ennél is kifogásolhatóbb azonban a válogatás, amely Karinthy művének szűk, nem is elsőrendűen fontos te­rületéről ad lényeges vonásokat csak részben feltáró képet és — ezt a csonkát, keveset is — erősen kifo­gásolható színvonalon. Vizsgáljuk meg, milyen színdara­bok képviselik a műsorban a jelent, az időszerű tematikát? Kérdés: kárpótol-e az időszerű darabok mennyiségi hát­­térbe szorulásáért azok eszmei értéke, az előadott darabok művészi fajsúlya? Sajnos, erre a kérdésre sem válaszol­hatunk határozott igennel. Bár nem kétséges, hogy az olyan magas szín­vonalú művek, mint Lovinescu: Láz, vagy Korosztyiljov : Bízom benned cí­mű színdarabjainak bemutatása lé­nyegesen javított a játékrenden, mind­erre azonban csak az évad végén ke­rült sor, és így nem sokat változtathat az egész évi, tényleges műsor nagy hiányain. A színház 1962— 1963-as műsorán, május elejéig bezárólag négy hazai szerző neve szerepelt (St. Bereiu, Plesz Artur, Ion Lucian, Horia Lovinescu). Műveik közül azonban csak kettő (Ki a gyilkos?, Láz) kapcsolódik a hazai kérdésekhez, s ezeket a jelzett idő­pontig tartott, közel kétszáz előadásból mindössze tizennyolcszor láthattuk Plesz Artúr temesvári író drámájának bemutatásáért elismerés illeti a szín­ház vezetőségét, de, vitathatatlan ér­demei ellenére, sem az Emberek és csillagok, sem a Ki a gyilkos? nem tekinthető a hazai színműirodalom él­vonalbeli képviseletének, a valóban re­prezentatív Láz pedig nagyon megkés­ve, csak az évad végén került a kö­zönség elé. Ugyanakkor, a műsorból indokolatlanul kimaradt olyan, siker­rel játszott hazai darab, mint például A hírhedt 702-es. Hiányzanak a színház műsorából a falusi tárgyú darabok is. A mezőgaz­daság kollektivizálásának történelmi jelentőségű befejezése után tartós fel­adat marad a kollektivista parasztság mentalitásában még fellelhető kistulaj­donosi csökevények kigyomlálása, a falu népének szocialista szellemben való nevelése, a meghonosult szocia­lista termelőviszonyok megszilárdítá­sának és továbbfejlesztésének körül­ményei közepette. E téren színházaink­ra fontos szerep hárul, amit azonban csak akkor teljesíthet a temesvári Ál­lami Magyar Színház, ha megfelelő színdarabokat iktat műsorába. A’ Mandragora, a Kertész kutyája és egy sor más, régi tematikájú darab, amely jelenleg a színház falusi ki­szállásainak fő műsorát képezi, bár ta­gadhatatlanul elősegíti a tömegek mű­velődését, nem pótolhatja a mai falu életéről szóló darabok elevenségét, köz­vetlen hatását. A Művelődési és Művészetügyi Ál­lami Bizottság legutóbbi plenáris ülé­se hangsúlyozza: a műsor összeállítá­sakor fő szempont az, hogy a színház miként szolgálja a közönség szocialis­ta szellemben való nevelését. A játék­­rend összeállításában a fő helyet az eredeti, hazai dramaturgiának kell elfoglalnia, amely népünk életét, a szocialista építésben kibontakoztatott harcát, napjaink élenjáró hőseit vi­szi szélire. Ezen daraboknak domi­nálniuk kell a folyó műsor ösz­­szeállításában is, hogy ezáltal biztosít­suk eszméik minél mélyebb behatolá­sát a széles tömegekbe. Olyan köte­lezettség ez, amely alól nem vonhatja ki magát egyetlen színház sem és — természetesen —, teljes mértékben iránymutató a temesvári Állami Ma­gyar Színház számára is, játékrendjé­nek kialakításában, egész tevékenysé­gének irányvételében. Természetesen, a mai tematika csak akkor hatolhat be igazán a közönség tudatvilágába, ha közvetítése a meg­kívánt művészi fokon, megragadó, von­zó formában történik. Említettük fen­­nebb azon sikereket, amelyekkel e téren a színház jogosan büszkélkedhet. Ilyen, élményszerű előadások emlékét idézte legutóbb a Láz megérdemelt si­kerű bemutatója. Sajnos, csak rész­ben mondhatjuk ugyanezt az Emberek és csillagok előadásáról, amelyen mind a rendezés, mind pedig egyes színé­szek játéka nélkülözte a képzelőerőt, lendületet. Nagyjából hasonló a hely­zet a Férjhez ment a szakácsnő című zenés vígjáték esetében is. A közönség joggal elvárja, hogy a színház vezető­sége az időszerű darabok rendezésé­ben és előadásában méltó gondosságot tanúsítson, ezzel is elősegítve azok sikerét. Az új, mind magasabb követelmé­nyekkel lépést tartó fejlődés nem vá­lasztható el a színészek egyéni mun­kájától, az alkotáshoz szükséges, ma­gas eszmeiségű, elvszerű légkörtől. Mint láttuk, a színház a közelmúlt éveiben számos fiatal tehetséggel erő­södött, akiknek a temesvári színpad képességeik kibontakozását biztosítot­ta. A temesvári Állami Magyar Szín­házat méltán emlegették a fiatalok színházaként. Közönség és szakkörök jól ismerik, értékelik e fiatal művé­szeket. Meggondolkoztató viszont az, hogy közülük az utóbbi időben töb­ben eltávoztak, — lásd: Balogh Éva, Szabó Lajos, Rácz Béla —, ami ér­zékeny vesztesége a színháznak. Szol­gáljon ez figyelmeztetésül olyan alko­tói légkör helyreállítására, amelyben hasonló jelenségek nem fordulhatnak elő. Útjaink elsősorban és mindenek­­felett fejlődni akarnak, művészi egyé­niségük kiteljesedésére törekszenek. Ennek megfelelő talajt teremteni, olyan alkotó légkört, melyben — amellett, hogy otthonosan érzik magukat, bizto­sítottnak látják művészi­ célkitűzéseik elérését, S csak ezen az utón kerül­hetők el a lemorzsolódások, csak ezen az utón nevelhető ki valóban erős művészi utánpótlás. Vonatkozik ez természetesen az idő­sebb művészgárda tagjaira is, akik egy évtizeden át a legnagyobb oda­adással, képességeik teljes latbaveté­­sével munkálkodtak, nagymértékben elősegítve azt, hogy a színház évről évre jobb eredményekkel szolgálja a szocialista kultúra, ügyét. Színház és a művészek egyéni fej­lődésében egyelőre kiaknázatlan lehe­tőség — a belső erők jó felhaszná­lása mellett —, a tartománybeli test­vértársulatokkal, elsősorban pedig a temesvári román és német színházzal való szorosabb együttműködés. Ez — természetesen — nem szorítkozhat pusztán adminisztratív és technikai kérdésekre, azok megoldására. Döntő fontosságú a művészi kérdésekben való együttműködés, a művészi ta­pasztalatcsere állandósítása, rendsze­resítése. Egy-egy mű színpadra vite­lében például a temesvári Állami Ro­mán Színház rendezői értékes segítsé­get adhatnak, amit föltétlenül hasznos lenne igénybe venni. A mindennapi tevékenység, meg­érdemelt tartós sikerek elérésének egyik alapkövetelménye az előadások művészi színvonalának megőrzése, megvédése a leromlástól, a menetköz­­beni állandó tökéletesítés. Jó példa erre a Tanítónő, A hírhedt 702-es, Az ördög cimborája, amelyeknek magas színvonalú előadásai évekig állandó vonzóerőként hatott a közönségre. Megtörténik azonban, hogy a sikeres bemutatót nem követi az előadás szín­vonalának további emelkedése, hanem éppen fordítva. Ezt láthattuk — töb­bek között — a Dollárpapa esetében, amelynek egyes, az eredeti rendezői elgondolás szerint szatirikus élű jele­netei vaskos burleszkké fajultak el. Ugyanez a helyzet a Liliomfival és egy-két más darabbal. A színház ve­zetőségének következetes igényességén múlik, hogy az ilyen jelenségeknek véget vessenek. ★ Jelen cikk szűkre szabott keretei nem adnak lehetőséget átfogó, telje­sebb mérleg megvonására, a színház tevékenysége valamennyi területének kimerítő vizsgálatára, számos, itt nem említett komoly eredmény, vagy egyéb kérdésekben mutatkozó hiányosság elemzésére. Hozzájárulás lehet azon­ban a temesvári Állami Magyar Szín­ház küszöbönálló, évadvégi számve­téséhez. Az 1963—1964-es évadra a színház vezetősége igényes bemutató­tervet állított össze. A most záruló év tapasztalatai, a fentebb jelzett tanul­ságok szolgáljanak támpontként az új évad sikereinek megalapozásában, a színház egész tevékenységében szüksé­gesnek mutatkozó, egészséges fordulat előkészítésében. ALBERT FERENC SZABAD SZÓ. Nazim Hikmet: Huszadik század Aludjunk el most, kedvesem, és ébredjünk fel száz esztendő múlva... Nem, nem vagyok én szökevény, és századom nem rémít engem. Századom, mely nyomorult és szégyentől piros, századom, mely csupa erő és hősiesség. Nem érzem azt, hogy túl korán születtem. E századnak vagyok fia és büszkeséggel tölt el, hogy ott vagyok, ahol vagyok — népem között —, és hogy egy jobb világért küzdök, elég nekem. Kedvesem, száz esztendő múlva . .. Nem, nem, már most, csakazértis ! Halál és feltámadás évszázada ez, jövő és bizakodás százada ! A rettentő éjt már széttépte a hajnalok­ harsogó vöröse. És századunk úgy ragyog majd a napsütésben, mint szemed, szerelmem ! Benedek György fordítása zKn^wc^ali „Siet forma" — változatban Visconti: Rocco és testvérei című filmjéről Az a közel ezer kilométeres út, ame­lyet a Parondi család délről Milánóig megtesz, nem véletlen forgatókönyvírói vagy rendezői ötlet, hanem —, mint minden ebben a filmben — szigorúan meghatározott, létező valóságon alap­szik. Ez az út, mint annyi más nagy és apró mozzanat, Visconti művészeté­nek kivételes formáló ereje révén, puszta tényével általános érvényűvé, társadalmi méretű tényezővé válik. A mai kapitalista Olaszország társadal­mi életének szörnyű igazsága, a pa­rasztok milliós tömegeinek és külö­nösen a délvidék földművelőinek kín­lódása és menekülése — ez hajtja Pa­rondi asszonyt négy fiával észak felé, a fény városába, Milánóba. Az ötödik fiú már régebben itt él és így az egész család „városi“-vá válik. Mi történik ezzel a menekülő, az élet napos olda­lát kereső családdal, hogyan fogadja őket az „álmok és remények“ városa — erről szól Visconti filmje. Őt, il­letve a legkisebbiket leszámítva, négy fiúról van szó, és mégis, az első pil­lanattól kezdve érezzük, hogy nem­csak róluk szól a film. Az egyéni sor­sok szinte önmaguktól, a valóságtól, a­­mit önmagukban hordoznak, általános érvényűvé, jellegzetessé, az egész tár­sadalom szempontjából fontossá nőnek. Minden Parondi-fiú szembekerül az élet, az életforma problémáival. Min­degyikük más ajtón át igyekszik bejutni oda, ahol a nyugodt, bőséges, bizton­ságos életet, vélik találni. Talán csak Rocco nem igyekszik, őt túlságosan lágy anyagból gyúrták, az ő izmos, ügyes testében gyengéd, szelíd, nem abba a világba való benső lakozik Mert, ahogy az a négy fiú sorsából, de különösen Rocco és Simone tapasztala­taiból kitűnik, ez a világ a farkasok világa. Ez az elkerülhetetlen meg­állapítás szűrődik le mindabból, amit a film kristálytiszta logikája, józanul szenvedélyes, kérlelhetetlenül igaz hang­ja elmond. Néhány nagyszerűen kivá­lasztott bepillantás, néhány valóban jellemző mozzanat, és máris ott áll előttünk a tőkés világ, a nyugati „életforma“ olasz változatának visz­­szataszító képe. Embervásár a sport­­csarnokban, az ösztönöket korbácsoló profithajsza az emberi izomerő latba­­vetésével, ezt látjuk a „játéktér“ egyik oldalán. A szerelem lealjasulása, a tiszta emberi érzések sárbatiprása, fel­­viharzó szenvedélyek szennybe és bűn­befulladása — ezt egy másik szögle­tében. Vajon, Simone és Nadia, vagy helyesebben, Simone, Rocco és Nadia tragikus kapcsolata beleillik a „keresd az asszonyt“ kényelmes, polgári for­májába? Nem, hiszen valamennyiök sorsa környezetükből adódik, a rájuk nehezedő életforma és uralkodó erköl­csi formák fojtják meg emberségüket és teszik őket, Rocco kivételével, ösz­tönös, szinte állatian ösztönös lények­ké. Roccónak igaza van: nem a báty­ja és nem a lány tehet arról, ami tör­ténik, hanem az a társadalom, amely Simone „barátait“ és Nadia életét ki­termelte. Ezért Rocco önfeláldozó sze­­retete, szinte lehetetlen testvéri hűsége végső fokon ennek a felismerésnek szinte ösztönszerű­ tükröződése. És mégis, ebben a rettenetes, fény­reklámokkal és luxusautókkal teletűz­delt embertelenségben a Parondi-csa­­lád fiai közül egy helyes utat választ. Visconti, bátor, kommunista művészi és emberi hitvallással áll ki Ciro és azok mellé, akik ma és a jövőben az emberi élet perspektívájának hordozói. Tudatosan adja éppen az autógyári munkás, az egyetlen valóban közös­ségi ember szájába az utolsó előtti jelenet gyönyörű szavait. Egy fiatal férfi beszél még gyermek öccsével, de mintha az olasz munkásosztály milliói, Torino és Genova, Milano és a többi nagy ipari gócpont munkásai szólal­nának meg és mutatnának az ország jövője felé! Azon jövő felé, amelyet — mélységesen egyszerű és emberi szimbólumként — a távolodó gyermek jelképez. Visconti nagy erejű és mély rendezői művészete szervesen össze­kapcsolódik a filmben az operatőr (Giuseppe Rolando) és néhány remek színész (Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot stb.) művészetével. Ne­héz megmondani, hogy a film állan­dóan növekvő feszültségében, különösen a második rész szinte mindvégig ér­vényesülő drámai ritmusában minek van nagyobb szerepe, a rendezői ötle­tek gazdagságának, a fényképezésnek, vagy a színészek mélyen átélt, elemi erővel ható játékának. Amikor a bok­­szolónak úgy nézik a fogát, mint a vásárra vitt lónak, amikor előttünk zajlik le külvárosi barakkok árnyé­kában az emberi lealjasulás és két­ségbeesés szörnyű színjátéka, amikor a vásár izgalmában és összecsapásában lihegő két férfi mögött gúnyos kont­rasztként vetülnek a televízió közömbös művészi reprodukciói, amikor az em­beri lélek legmélyéről jövő szavak és érzések lobbannak fel egy-egy sűrí­tett szépségű pillanatban, olyan komp­lex megvalósítással állunk szemben, ahol nem lehet és talán nem is helyes elemekre bontani. Értjük, hogy a Rocco és testvérei nem talált szíves fogadtatásra a re­akció nemzetközi köreiben. És azt is értjük, hogy Visconti, a kommunista művész, ezzel a művével újból utat ta­lált mindazokhoz, akik szeretik az em­bert és bíznak jövőjében. SÁNDOR ISTVÁN mai ! ARADI SEREGSZEMLE Ezen a vasárnap délutánon nem, hi­vatásos művészek meghirdetett fellépé­se vonzotta a közönséget az aradi Kultúrpalotába. Műkedvelő együttesek tartották itt ser­eg­szemléjüket — a ver­seny városi fordulója került lebonyo­lításra. S elmondhatjuk, hogy álta­lában szép, érdekes, színvonalas elő­adásban gyönyörködhettünk. Énekkarok, táncegyüttesek, fúvós- és népi zenekarok, rigmusbrigádok, szólóénekesek és hangszerszólisták mu­tatkoztak be. A város régi és gazdag művelődési hagyományainak tovább­­folytatóit, a népművészet lelkes és avatott művelőit ismerhettük meg bennük. Hálás tapssal jutalmazta a közönség a sok, szép műsorszámot. Megérdemelt sikert arattak az ének­es hangszerszólisták. Crncean Viorica román népdalokat énekelt, Mateuţ Ale­xandru szakszofonon adott elő népi melódiákat. Mindketten a vasutasklub tagjai. Beleau Teodor, a városi nép­tanács dolgozója szintén népdalokat énekelt, Andronic Nicolae, az előre­gyártott épületelem-gyár dolgozója pe­dig szájharmonikán adott elő szebb­­nél-szebb népi melódiákat. Szépen, színvonalasan szerepelt a vasutasok fúvószenekara és népi ze­nekara is. A tánccsoportoktól azonban többet vártunk! A vasutasok kilenc párból álló együttese például bánáti népi táncszvitet mutatott be. Kidol­gozatlanul, kevéssé stilizáltan hatot­tak a táncfigurák. A sok ismétlés vontatottá tette, elnyújtotta — az VERSENY KÖZBEN együttes oktatója „sűrített“, dinamikus táncprodukciót kellett volna hogy ki­dolgozzon! A dinamikát, a lendületet hiányoltuk a Javítóüzem táncosainak előadásában is. Tetszett a tanügyi dolgozók szak­­szervezetének énekkara. Varadenco elv­társ vezényletével négy kórusművet hallottunk tőlük, kiforrott, művészi tolmácsolásban. A versenyre benevezett négy rigmus­­brigád mind számbelileg, mind pedig műsorösszeállítás, tartalom és előadás­mód tekintetében egyaránt jól képvi­selte a műfajt. A szövegírók és az ok­tatók általában ügyeltek rá, hogy a­ rigmusbrigádok műsora a munkahely, a vállalat legfontosabb problémáit érintse. A városi közüzemek rigmus­­brigádja műsorának például a terme­lés, a munkatermelékenység növelése, az önköltségcsökkentés, a minőségjaví­tás volt a vezérmotívuma. Értették a módját, hogy szellemesen szóljanak a munkában megmutatkozó, különböző fogyatékosságokról. Csupa ötlet, talá­lékonyság, lendület jellemezte a Ja­vítóüzem rigmusbrigádjának műsorát. Hozzáértően használták fel a kelléke­ket is, a műsor mondanivalójának ki­­domborítására. „Minőség, önköltség , jólét" foglalta össze tömören a műsor­­aim, s valóban, a Javítóüzem rigmus­mondóinak sikerült is dalban, tánc­ban, jelenetekben érdekesen és meg­győzően elmondaniok, hogy ez a há­rom fogalom milyen szorosan össze­függ. Dicsérték, követendő példának állították a vállalat legjobbjait. Ami pedig a bírálatot illeti, azzal sem fu­karkodtak. Rámutattak a fogyatékos­ságokra, s megemlítették azokat, akik lerontják a munkaközösség szép össz­­eredményeit. A termelés legfontosabb kérdései tükröződtek a Dózsa György bútorgyár rigmusbrigádjának műsorában is. El­mondották, hogyan korszerűsítették a gyárat, hogyan hódít tért az új tech­nika, fejlődik az újítómozgalom. Mind­azt, ami szép, jó és pozitív, ,,konkré­tan" sorolták fel — hanem, amikor a hibákra került, a sor, akkor már óva­tos általánosságba burkolóztak. Az ICO rigmusmondói már bátrab­baknak bizonyultak. Ők bizony „konk­réten“ megbírálták azokat a gépkocsi­vezetőket, akik vétenek a munkafegye­lem ellen. Ami azonban az előadásmó­dot, a színészi játékot illeti, jó lenne, ha csökkentenék a sok színpadi moz­gást. A tanügyi dolgozók rigmusbrigádja azt tűzte ki célul, hogy a tanítóknak, tanároknak az új nemzedék felnevelé­sére irányuló munkásságát mutassa be. Sajnos, ez csak félig-meddig si­került. A legjobb pedagógusok nevén kívül az oktató-nevelőmunkában elért eredményeikből csak igen keveset tud­tunk meg. S ami a bírálatot illeti — és a brigád is gondosan vigyázott, hogy meg ne „Sértsen", nevén ne ne­vezzen senkit. Ezt a helytelen irány­zatot — ennél a rigmusbrigádnál is, a többieknél is — mielőbb fel kell számolni. Csak az elvszerű, építőjel­legű, konkrét bírálat talál célba. Csak az segíti elő hatékonyan a hibák ki­küszöbölését, a munka megjavítását. Márpedig ez a célja, ez a rendeltetése a rigmusbrigád egész műsorának. MESTER KÁROLY

Next