Szabad Szó, 1969. október-december (26. évfolyam, 7656-7734. szám)
1969-10-12 / 7666. szám
r Szász János Ballada ; a tolvajokról Ellophatják cipőm, kabátom, a vizet is a csapból, el a szeretőm, a barátom, az ősz szálat hajamból; ellophatják a könyvemet és sorai közül a vérem, ellophatják, mit bánom én, minden kiosztott érdemérmem: ellophatják asszonyomat és a kettőnk közt áramló csőkot ellophatják mindenemet — de sohasem elveimet, mit elmém rostjaiban hordok. X . Tizenhat évet töltöttem egy színházi közösségben. Mégpedig olyanban, amely céljait együttes erőfeszítések árán érte el. Ebben a társulatban kollektív gond volt a színház, közös akarat élt és érvényesült. S hogy most kiváltam ebből az együttesből, s új színházi közösségbe (a Temesvári Állami Magyar Színházba) próbálok beilleszkedni, ezt a bátyút, ezt a színház-etikai elvet hozom magammal. Erre szeretnék szerződni, társulni a számomra új együttesben. Hitem szerint a temesvári magyar színház kiváló színész-erőkkel rendelkezik. Ezt nem egy esetben bizonyította az elmúlt évek során. Legutóbb például olyan előadással (Harold Pinter: Gondnok), amely bármely nagy, határozott profilú színház becsületére válna. Miben rejlik — pontosabban — miből adódik, miből épül a társulat művészi-anyagi erőt jelentő lehetősége ? „A színházi ember egyszerre egyén és sokaság. Hogy erőfeszítése, munkája — vadásznyelven szólva — milyen biztosan hord, az attól függ, mennyire olvad össze egyéni érzékenysége egy egész emberi csoport érzékenységével“ — írja Jean Louis Barroult, Egy színházi ember naplója című könyvében. Mit jelent ez magunkról szólva? Azt, hogy én, az egyén — színész és rendező — arra vállalkozom, hogy egy színházi közösségben, ahol kollektív művészetet űznek, a társulati érdeket — amelynek céljai mindenképpen magasztos művészi célok — szolgálom. Egész tehetségem és képességeim javát olyan művészi tevékeny,ségbe építem, amely minden pillanatban a közösség és a közönség érdekeit tartja elsődlegesnek. Hiszek abban és tudom azt, hogy én, az egyénes rendezőről lévén szó, ez különösképpen így van — csakis a kollektíva egybehangolt akaratában tudok művészileg kiteljesedni. Önmagamat csak a színész — a jó színész — útján tudom megvalósítani. Ha ezt kölcsönösen valljuk és hiszszük, munkánk nem lehet eredménytelen és nem ütközhet a közönség közönyébe. Mert a közönség — akikben értelmet nyer egész erőfeszítésünk — pontosan érzékeli és leméri, s legtöbb esetben értékeli és honorálja azt, ami érette, abból az igényből történik, hogy a megjelenített színpadi hatásban magára találjon. Az önmegismerés és önfelismerés csak ebből a kölcsönhatásból jöhet létre. Ezekkel az elvi megfontolásokkal és célokkal léptem át a Temesvári Állami Magyar Színház művészbejáróját. Olyan színházatszeretnék művelni, a társulat erejére támaszkodva, amely köz érdekli, s amelyben mindenki — aki ezt akarja — megtalálja művészi boldogságát és kielégülését. S ha dolgunkat legjobb tudásunk szerint tesszük, a sikerélmény nem maradhat el. Márpedig sikerélmény nélkül favágás minden művészet, s különösen az a színművészet. Mert itt csaknem naponta szembesülünk közönségünkkel, aki nem rejti véka alá véleményét , s tapsában kifejezésre jutó ítéletével sújt vagy fölemel. Élő színházat élő irodalom nélkül nem lehet művelni. A színház mindig akkor állt leginkább hivatása magaslatán, amikor a jó irodalom találkozott a jó színházzal, s abban kiteljesedett, így fontos feladataink közé tartozik az új színpadi művek és új színpadi írók felfedezése. Ez színházunk mindennapos gondja kell legyen. Becsületbeli kötelességünk és szükségletünk, hogy minden évadban színpadra segítsünk egy általunk arra érdemesnek ítélt új drámai alkotást. Hazai magyar drámairodalmunk az utóbbi két-három évben igen komoly lendületet vett. Jó, sőt, nagyon jó művek születtek a közelmúltban. Ezek, s a jövőben megszülető művek mindenképpen igénylik és megkövetelik — nem önmagukért csupán, hanem elsősorban a színház érdekében —, hogy szembesüljenek a közönséggel. E téren a Temesvári Állami Magyar Színház a jövőben mindenképpen többet kell hogy tegyen, mint eddig, mert statisztikai adatai szerint az elmúlt 15 év alatt mindössze öt eredeti bemutatót tartott. Ez édeskevés. Az utánjátszás, a műsorkopirozás semmiképpen sem jelent frisseséget és eleven, élő színházi életet. Színésznek, rendezőnek egyaránt nemes érzést jelent egy éppen alakuló, formálódó irodalmi anyagot a színpadon építgetni, gyúrni, élettel megtölteni. Az igazgatóság három darab rendezését bízta rám, köztük van Hasek-Burian: Svejk, és egy ősbemutató. Szabó Lajos: Mentség című Misztótfalusi Kis Miklósról szóló drámája. A magam részéről ezeket az elképzeléseket szeretném megvalósítani a most induló évadban. Cseresnyés Gyula, a Temesvári Állami Magyar Színház főrendezője Rendezői - művészi hitvallás munkakezdéskor A város és a regény regénye Nehéz feladat a kényszerítő rövidséggel szólni Méliusz József könyvéről (Város a ködben. Irodalmi Kiadó, 1969.) Végigolvasása olyan kérdés-özönt hagy maga után, aktualitása olyannyira eleven, hogy ezt talán maga az író sem sejtette, amikor majd 30 évi huzavona után a nyilvánosság elé jutott ezzel a művével. Nehéz, mert a kézirat hányattatásainak dokumentumai, a „regény regénye“ szinte előre kifog minden szelet, remek antológiáját adva a lehetséges értelmezéseknek, de főleg félreértelmezéseknek. Nem kevésbé körülményes a műfaji hovatartozást meghatározni; ez a kérdés annyiban érdemel figyelmet, amennyiben az írói fikció és a tények közötti aránynak a műfaji meghatározásban benne rejlő előlegezése hasznos lehet. Különösen egy mindmáig érvényes, a közéleti hasznosságot szem előtt tartó és arra hatni kívánó „lírai szociográfia" esetében, ahogy könyvét egy Dési Huber Istvánhoz írt levelében maga a szerző határozza meg. Mai, ezúttal végleges formáját mégis regénynek nevezi. A Prousttal való összevetést maga a „függelék“ készen kínálja. A hasonlóságnál, azonban revelánsabbak a különbségek. (S ebben a vonatkozásban Proust önkényesen választott viszonyítási alap). Külön tanulmány tárgyát képezheti az, hogy mivé válik Európa keleti részén az, aki az elveszett időt nyomozva Swann helyett hidegszemü, gyil- KONYVISPQIC kos markolása Schmidt főhadnagyokra bukkan, ezek kapcsolják össze a századelő temesvári világát „távoli és új világok civilizációjával“, Vinteuil szonátája helyett Gotterhalte és katonazene, Guermantes hercegnő helyett, agyoncicomázott, újgazdag polgárasszonyok, a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A bimbózó lányok fülledt házmesteri lakásokban hervadnak el, s a bimbózó szerelmet a nemzeti elfogultság fagyasztja le még virágbaszökkenése előtt. Ha valaki az I. világháborús Bánat kapcsán űzi az emlékezést, nem merülhet el a személyiség, saját, személyisége szemlélésébe. Az emlékek nem egy sütemény izéből vagy a párolgó teagőzből, hanem a kimondás, az igazságkeresés önkéntes kényszerének hatása alatt öltenek testet. Irodalom és publicisztika, művészet és közéleti elkötelezettség oly szorosan fonódik egybe, hogy a francia példából csak a „csodálatos mondatok“, a „varázsos, felszabadító áradás“ maradhat, így kerekedik megrázó vallomássá a könyv a Városról, „amelyben nem volt gondolat, nem volt vélemény és az ember puszta ösztönei szerint élt és ezt még életnek is nevezte“. Magáról a regényről, idézzük Méliusz Józsefet: „könyvet írok családról, városról, háborúról, polgárságról, nemzeti és osztályeszmélésekről“. ....,A megidézettek tagadásával téptem el végleg a köldökzsinórt és szakítottam visszavonhatatlanul a réteggel, amelyből származom... “ A Város a ködben jó ideje kifogyott a temesvári könyvesboltokból. Ez mindenképpen örvendetes tény. Koczka György » Muzsikával Chopin szülőföldjén Ajándékba kapott élmény Az elmúlt héten beszámoltam arról, mit vittünk mi, romániai muzsikusok ajándékba a lengyel zenei közönségnek, mivel kedveskedtünk és hogyan, Poznan és Kalisz zenekedvelőinek. A lengyel közönség szépet hallott Cserébe ezért, a két város és környéke nyújtott felejthetetlen élményeket. Az olvasó ne vegye rossznéven, hogy e sorok írója, szokásától eltérően, nem muzsikáról ír ezúttal, hanem építészetről, képzőművészetről. Mert ebben bővelkedett leginkább lengyelországi utunk. Nem is az újról, modernről — pedig ez is lenyűgöző látványt nyújt a mai, rohamosan fejlődő szocialista Lengyel Népköztársaságban —, hanem arról, ami régi, ami az ezer esztendős lengyel történelem hirdetője. Nap mint nap, mondhatnám, lépésről lépésre találkozik az ember egy-egy évszázadokra visszatekintő épülettel, szoborral, bástyával vagy kastélylyal, amelyeknek arányai mély benyomást keltenek. A hatalmas falak, amelyek patinájukkal, sötét színeikkel, gondolkodóvá teszik a jókedvű társaságot. De itt álljunk meg egy pillanatra: nagyon sok olyan épülettel találkoztunk, amelyek még nem töltötték be huszadik esztendejüket, mégis rájuk illik a ,,régi“ jelző. Nem akartam e sorokban a háború ejtette mély, fájdalmas sebekről beszélni, s most mégis elengedhetetlen. Mert ezek az épületek, barokk és gótikus stílusban épült házak már a háború előtt itt álltak. A háború, a bombázások törmelékhalmazzá, változtatták őket. A lengyel nép kegyelettel fordult feléjük. Ma a varsói Stary Miasto tér, a Hadziwill-palota, a poznam régi városháza, a körötte elterülő festői szépségű Stary Rynek-kel (régi tér), a Kaczinski-könyvtár árkádos, oszlopfrontálos hatalmas épülete, az Adam Mickiewiczegyetem neobarokk tömbje eredeti stílusában, háború előtti szépségében kápráztatja el az idegen tekintetét. Lengyel kollégáink büszkén beszéltek ezekről az új-régi házakról, terekről. Megértettük büszkeségüket. Hiszen ezzel a stílushű rekonstrukcióval a lengyel urbanisztika visszanyerte szépségét, értékét. Most menjünk tovább. Szabad időnket Poznan környékének bejárásával töltöttük. Ellátogattunk a korniki várkastélyba. .. XVI. század elején emelt, kastély, magas, kerek tornyaival, lőréses bástyáival egy darabka történelem, ma múzeum. Hallgatagon járjuk a hatalmas termeket, amelyek falait régi festmények, nemes veretű fegyverek, asztalait, vitrinjeit nagyértékű fóliánsok, miniatűrök telítik, híres „aranyszalonjában“ pedig a nemesfémmel bevont rámákat, falidíszeket, ötvözött bútorokat tekintünk meg. Útbaejtjük a Rogalini palotát is, amely egyszerű architektúrájával (Domenico Martini építette 1770 körül), erkélyes főépületével a bécsi Schönbrunn palotára emlékeztet. Pazar rokokó és XVI. Lajos korabeli bútorok sokasága, finomművű gobelinek, a lengyel festészet nagyjainak — Matejko, Maczewski, Wyczalkowski — de az európai festőművészet kiemelkedő egyéniségeinek — Böcklin, Paul Delaroche, Monet — portréi, tájképei tárulnak elénk. A buszokig a rogalini hatalmas park évszázados fái között (egyesek átmérője eléri a kilenc métert) sétálunk vissza. Kaliszba vezető utunkon megállunk a Csartorijszki-család nyári lakhelyén. Nyári lakhely, de erődnek is beillik vizesárkával, rengeteg megfigyelő tornyával, felhúzható Májával. Hangversenyre igyekszünk, így időnk kevés, végigsétálunk az ősrégi indiai, kínai és török szobor- és fegyvergyűjteményt őrző termeken és máris folytatjuk utunkat abba a városba, amelyről már Ptolemaiosz is megemlékezik írásaiban. Kalisz, a régi Calisia, az egykori hires „borostyán utján“ fontos központ volt. Csupán anynyi időm van, hogy a XIII. századból származó katedrálisban megtekintsem Rubens Pietárdt s aztán csak sietve nézek végig a Bernardoni emelte, épületeken, Poznanról, nyolc múzeumáról, amelyek közül a hangszermúzeumot láttuk, még sokat lehetne írni. De ebből a rövid beszámolóból mégsem maradhat ki a zenei jelleg. Chopin emlékének adóztunk. Varsóban a temesvári zenekar tagjai a Kuncza-katedrálisban hatalmas rózsacsokrot helyeztek el a nagy zeneszerző szívét őrző urnánál, egy másikat, a Lazienki-parkban levő hatalmas gránitszobornál, amely Chopint viharban görnyedő fa alatt ábrázolja, majd utolsó varsói, napunkat, Zelazowa-Wola-t és a Radziwól-palotában elhelyezett Chopin-múzeumi látogatás töltötte ki. A hatalmas platánokkal körülvett szülőházban és a múzeumban eredeti kéziratokban, a zongoraművész hangszereiben, levelezésében, emlékplakettekben, babérkoszorúkban gyönyörködik a muzsikus-látogató szeme. Zelazowa-kólában hangversenyt is hallgattunk. A ház előtt elhelyezett székeken ülve, a zeneszerző szobájából a nyitott ablakon kihallatszó Chopin-zenével búcsúztunk Lengyelországtól, attól a körúttól, amely sikerben és élményekben egyaránt gazdag volt. Füredi László Voltunk vagy hatvanam Sok ismerős, aki évek óta ■eljött ezekre a találkozókra. Akkor is, ha azok boszantóan meddőeknek bizonyultak, akkor is, ha egy vérszegény viaskodás szemléltjeként, vagy újból és újból nekirugaszkodó tollforgatóként szerepelt e kerekasztaloknál Mert tudta, hogy a folytonosság mellette szól még ebben a döcögő, vajúdó, már-már lehetetlen helyzetben is. Mikor az újrainduló Ady Endre kör merőben új programját meghirdette, valósággal belénk döbbent a felismerés: magunk kötelessége, hogy megteremtsük végre Temesváron is azt az irodalmi műhelyt, amely hosszú évek után ismét adhat valamit, amely az öncélú beszélgetéseken túlmenően végre társadalmi kötelezettségének teljes tudatában a hazai irodalmi élet kiteljesedő mozgalmába tör majd kapukat. Nincs mit tagadnunk, éveken át alacsony színvonalú próbálkozások kerültek felolvasásra e többnyire néhány emberből álló. lüteiessíie AZ ADY ENDRE IRODALMI KÖR ELSÍI MUNKAÜLÉSÉRŐL fiatalokat szinte alig számláló irodalmi összejöveteleken. Az igénytelenség adott táptalajt a dilettantizmusnak, a beteljesületlen, beéretlen próbálkozásoknak, amelyek alig jutottak el a felolvasás után a nagyobb nyilvánosság elé. Határozott eszmei program nélkül nem szabad és népi is lehet megszervezni egyetlen alkotó kört sem. Az írói művészi hivatás, bár önként vállalhatja mindenki, e címre való feljogosultság olyan munkát igényel, amely tehetséggel, eszmei tisztánlátással és megfelelő munkamenynyiséggel párosulva tudja igazolni létét, és nem utolsósorban hasznát a társadalomban. Magunk kötelessége e műhelyben, ahol az induló fiataloktól, a félúton járókig vagy a beérkezett irodalmi nagyságig minden kategória képviselve van, végre rendet teremteni. Olyan írások kerüljenek felolvasásra — a vitábaindítás is felelősséget jelent — amelyek eszmei mondanivalójukkal, korszerű tartalmukkal vívnak helyet maguknak a körben debütálók asztalánál. Így fog rangot jelenteni a köri tagság, az aktív részvétel, s nemcsak magunk előtt, hanem valamennyi irodalommal és művészettel, alkotással foglalkozó előtt. Sokat kérdeztünk, sokat vitatkoztunk, számos gondolatot vetettünk fel ezen az induló ülésen. A lényeg azonban az, hogy ezek a miértek szervesen hozzánk jövő, belső rugók legyenek, hogy a célzatosság, a tudatos cselekvés jellemezze munkánkat, amely fölött most nemcsak néhány ember, hanem egy egész közösség őrködik. Ezt az igényességet és éberséget kell, hogy biztosítsa a jövőben a körünkben résztvevő különböző munkaterületeken dolgozó műveit értelmiségi réteg, amelynek nem kenyere, de szívügye az irodalom s a temesvári irodalmi élet fellendítése. Már az első ülésre is sokan eljöttek közülük, orvosok/ mérnökök, tanárok s meggyőződhettünk arról, hogy jelenlétük, hozzászólásaik mennyire kiegészítik, segítik munkánkat. S mert szerény kis irodalmi ■műhelyünkben értelmes és hasznos munkát akarunk végezni, mert a hazai valóságra épülő, túlkapásoktól, álmoderneskedésektől mentes, eszmeileg tiszta irodalom művészi, etalonját választottuk és vállaltuk kötelezettségként, reméljük, hogy törekvéseink valóban eredményesek lesznek. Felelősek vagyunk ezért mindannyian. Pongrácz P. Mária 3. oldal Egyiptomtól a pop-artig (XXI.) A konstruktivizmus Mondrian, a konstruktivista művészet egyik előfutára, a következőképpen fejezi ki az új irányzat megjelenését: „az egyéni, speciális formák kultúrája végéhez közeledik és kezdetét veszi a határozott viszonyok kultúrája“. Ez azt jelenti, hogy az eddig spontánul szabálytalan természeti formát ábrázoló művészet ezentúl arra lesz hivatott, hogy rendet teremtsen a természetben, hogy az, adott természeti viszonyokat szilárd szerkezetben testesítse meg. Úgy, ahogy ezt Mondrian értelmezi, az új irányeszköz, amellyel a természet, sokoldalúságát határozott viszonyok képi kifejezésére lehet redukálni. Így válik a művészet a világegyetem alapvető jellegzetességeinek a matematikával azonos fontosságú intuitív ábrázoló eszközévé. Természetesen, a konstruktivizmusnak is, mint minden stílusnak, megvoltak a maga előzményei. Előzménynek számít Kandinszkij ama felfedezése, hogy ,,egy kerek pont a festményen, jelentősebb lehet, mint egy emberi alak“. Előzmény az 1917-ben Hollandiában megalakult De Stijl mozgalom, Nép Mondriannal, Theo Van Doespurggal és Van der Leckkel, mely nem szorítkozott csupán a festészetre, hanem mint az élet minden megnyilvánulása iránt érdeklődő mozgalom, egyenrangú fontosságot tulajdonított az építészetnek, iparművészetnek és tipográfiának. Ugyancsak az előzményekhez tartozik az orosz Malevics szuprematizmusa, amihez más művészek lassú, óvatos fejlődésével ellentétben, ő közvetlen uton ért el. Malevics 1913-ban kiállított egy képet, melyen nem volt más látható, mint egy fekete négyzet fehér alapon. Azt állította, hogy az érzés, amelyet ez az ellentét kivált, minden művészet alapja. Ehhez az ellentéthez csatlakozik rövid időre a másik orosz konstruktivista-funkcionalista Tallin is, de az alapformákra és keveretlen tiszta színekre szorítkozó szuprematizmust túl elhatároltnak, túl szűkreszabottnak tartva, később eltávolodik tőle. Tatlin funkcionalista vagy produktivista-termelési szempontjait viszont Pevsner és Gabo, a két ugyancsak orosz konstruktivista fivér veti el. 1920-ban kiáltvánnyal fordulnak a nyilvánossághoz, melynek egyik, fontos kijelentése az, hogy tér és idő alkotják a konstruktív művészetek gerincét. Szerintük: „A modern kor gigantikus konstrukciói, a tudomány elképesztő felfedezései megváltoztatták a világ arcát és ugyanakkor a művészek is új elgondolásokat, új formákat hirdetnek .. . Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez, hogy az emberi történelemnek utánunk következő korszaka ismét a nagy és kollektív alkotások korszaka lesz, hogy ez tanúja lesz, amikor a roppant térségű városokban hatalmas konstrukciókat fognak felállítani“. Mindez korunk nagy építészeinek, Walter Gropius-nak, Le Corbusier-nek és a nemrég elhunyt Mies Van Der Rohe-nak is eszményképe, és itt kezdődik a tulajdonképpeni konstruktivista művészet is. Gropius 1919-ben, a képzőművészetek szintézisének hasonló eszméje alapján megszervezi a Bauhaust, mely jelképe lett és marad mindannak, ami alkotó és konstruktív egy gazdaságilag és politikailag zűrzavaros időszakban. Tízéves fennállása alatt hivatalos státust és megélhetési lehetőséget nyújtott olyan művészeknek, mint Klee, Feininger, Schlemmer, Itten, Albers és Moholy-Nagy, akik első ízben dolgozták ki a tervezési alapismeretek tanfolyamát, amely az ipari civilizáció korszakában a gépi tervezés művészetének alapjául szolgált. A Bauhausban vontak első ízben párhuzamot az absztrakt művészet alapelvei és a tömegtermelést szolgáló tervezés között. Mindamellett megmaradt és tovább fejlődött a „szalonművészet“ konstruktivista ága is, mely nem gyakorlati szempontokat, hanem a „tiszta művészetet“ tekinti eszményének és kifejezési formának pedig továbbra is a táblaképet. Az idetartozó művészek támadták a dekorativizmust, az érzelmességet és azt követelték, hogy a művészi alkotás éppoly tiszta és szigorú legyen, akár a gép. A „purizmus“ szót találták alkalmasnak a modern szellem jellegzetességeinek kifejezésére és azt követelték, hogy a jövő művészete ne legyen esetleges, kivételes, impresszionista, szervetlen, festői stb., hanem ellenkező,legy legyen általános érvényű, világos, pontos, a motívum sallangmentesen jelenjen meg. Ennek az irányzatnak főbb képviselői a már említett Pevsner és Gabo voltak, akik 1932-ben, Abstraction-Création néven csoportot alakítottak, mely teljesen absztrakt művészet szószólója volt és kísérletet sem tett a képzőművészetek szintézisének megvalósítására. Térszerkesztési eredményeikhez tartozik az a befolyás, melyet a festett kép koncepciójára gyakoroltak. Ennek alapján az angol Ben Nicholson kialakította a „relief“-et, amelynek képtete geometrikusan tagolt s a részeket nem a színek, hanem a szintkülönbségek határozzák meg. A kompozíció különböző osztatai között már egészen finom szintkülönbség elegendő ahhoz, hogy kialakuljon az absztrakt minta, amelyet esetenként még ceruzával vont körök vagy egyéb részletek gazdagítanak. Ha ez nem is ugyanaz a művészi szintézis, melyre Gropius, Le Corbusier és Van Doesburg gondoltak, mégis fontos lépés ebben az irányban. Kazinczy Gábor grafikus Moholy-Nagy László: TESTEK