Szabad Szó, 1972. január-március (29. évfolyam, 8353-8428. szám)
1972-02-06 / 8382. szám
Szabad Szó IRODALOM-MŰVÉSZET Aurel Buteanu hattyúdala Szabálytalan interjú a könyvekről, a fordítás művészetéről, аг írói-emberi hitvallásról A „bolond" Varjúk, a törékeny, csupa-jóság és szeretet kicsi Anna. Basa Tamás úr, a büszke-szép Vitéz Ilona történetéből alig-alig akar kiszakadni a képzelet. Inkább csak bolyong, a havasok világában, fenn a Vlegyászán, a Pojánán, valahol Kolozsvár kapujánál- Mert jólesik tágra nyílt szemmel, egy kicsit ábrándosan megpihenni a harcoktól, a külső és belső villongásoktól zaklatott Erdély történelmi krónikájában . Ez lenne Aurel Buteanu hattyúdala? Szemébe nézek. Kutatom terveit. Mögötte mintegy félszáz fordításkötet. Mögötte a legkülönbözőbb korok és irodalmi irányzatok prózája és költészete Mert Buteanu értő és érző, finom hajlékonysági! Írói nyelvén szólalt meg románul, jutott el a román él- Kós Károly Neamul Varjú Kriterion vasához: Csikvs Gergely, Justh Zsigmond, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Tolnai Lajos, Kassák Lajos, Kós Károly, Méhes György és sok más író műve. És ő adta a magyar közönségnek Victor Eftimiu (Ember, aki látta a halált . Dida mama három lánya. Díszfelvonulás), Aurel Baranga (A boldogság iskolája — a Temesvári Állami Magyar Színház műsorán is szerepelt) és C. Ciprian (Omul cu mortoaga) színműveit. Buteanu mosolyog. Csendesen int. Nem, a hosszú sorban a Varjú nemzetség marad az utolsó. Lezárni a múltat, az életművet, amit hosszú évtizedeken át alkotott. S valahogy, a „szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi nap“ képe villan fel emlékezetemben. A Neamul Varjú és a Varjú nemzetség olyan mint két egymással versengő ikertestvér. Ezt is, azt is ismerve újabb szépségeket fedez fel az olvasó. Aurel Buteanu nem a formai bravúrt kereső fordító, hanem az író gondolataiérzelmeinek búvára, a humanista eszmék tolmácsa, a tiszta, töretlen stílus művésze. Íme néhány példa a kifinomult érzéssel megoldott tolmácsolásra: „Hallgattak már és néztek a múlt után, ahogy szemük előtt elsuhant. Kinn pedig halkan, észrevétlenül megeredt az őszi eső...“ — „Pe urmă tăcură. Priveau pe urmele intlmplărilor trecutului, care li se perindaseră ca o fluture stranie prin fața ochilor. Nici nu băgară de seamă că afară începuse să cearnă o ploaie măruntă de toamnă . ..“ A lebegően könynyed mozdulat, az elmúlás alig érezhető mozzanata kifejező metaforikus hasonlatban teljesedik ki. Máskor teljes hangulati azonosulás érdekében adagolja, itt-ott erősíti a színeket és képeket: „Aztán elfakult minden spirt, felkelt a hold és ezüstös lett az egész éjszakai világ, és ezüstös mozdulatlanságban, mint sötét kisértetcsapat ereszkedett a hegyoldalon lefelé a Maksai lovas portyája." — „Nu peste mult şi culorile vestejiră, toate, iar apoi răsări luna. In lumina ei luna nopţii deveni argintie. In această încremenire luminoasa potera călare a lui Maksai, coborînd pe drumul de coastă, părea o întunecată trupă de stafii.“ Irodalomkritikusok, stiliszták feladata lesz majd, Buteanu fordítóművészetének beható elemzése és értékelése. Addig isnéhány igen méltányos kritikai cikk napvilágot látott különböző hazai és magyarországi folyóiratokban Buteanu stílusáról, tolmácsolásának értékéről) nézzük a kortársak és olvasók szemével, nézzük a munka vállalásának nagyságával és méltányosságával mérve, azt, amit Buteanu alkotott. Nem a sikerdarabokat, nem a puszta esztétikai szépségeket kereste, hanem olyan költemények, regények vagy színdarabok tolmácsolását vállalta, amely már politikai-humanista beállítottságáról vallott. Buteanu tudatosan akart hozzájárulni az igazi irodalmi értékek továbbadásához, a népek közötti testvériség elmélyítéséhez — mondotta Franyó Zoltán. Majd azt is hozzátette — Itt, Temesváron boldogok lehetnénk, ha minden román úgy tudna románul, mint Aurel Buteanu és minden magyar úgy tudna magyarul, mint Aurel Buteanu. Dr. Victor láncú professzor, aki több mint 50 esztendeje ismeri Buteanu munkásságát, így nyilatkozott: „ Három igen fontos tevékenységi területen fejtett ki értékes munkát Aurel Buteanu: munkásságának első szakaszában az irodalompolitika, második szakaszában a művelődésiszellemi élet előrelendítése (színház és opera), míg a harmadik, immár kiteljesedett alkotói szakaszban az irodalom, a műfordítás lett az uralkodó kitűnő irodalomismerő, s olyan író, aki nem szűnik meg olvasni, állandóan nyomon követi irodalmi életünk alakulását, s jelenti fiatalságát is. Endre Károlyt a kérdés kissé váratlanul érinti. Mégis az az érzésem: a szivéhez szól Mert a kabátzsebéből pillanatok alatt előhúz két Kassák kötelet: Kassák Lajos legszebb versei magyarul és románul (Aurel Buteanu fordításában). — Kifinomult költői érzék, kitűnő stílus," igényes, szép tolmácsolás!" ... ... Az életmű beszél, szólnak róla kortársak is. Beszél az olvasó, aki általa ismeri meg a romániai magyar irodalom legszebb alkotásait. Ötven „íróasztalnál" eltöltött, kemény esztendő, ötven kötet... Szeretném megköszönni. Pongrácz I*. Mária A háború előtt látta olykor azt a férfit a színpadon... A harmincas évek elején történt, amikor néhányatt összeálltak színházat játszani: a falu iskolájának tanítója, néhány lány, meg legény. Csak úgy maguk mulatságára, s talán, hogy tanuljanak is valamit ebből... Szomorú színdarab volt, a táj egyenes nyers nyelvjárásában, egy parasztról szólt — gazdag, pöffeszkedő, gőgös, a vagyon mindenhatóságának megcsontosodott hitében — aki rá akarta kényszeríteni leányát, hogy egy ugyanolyan gazdag paraszt fiához menjen férjhez. A régi nóta, helyesebben szólva: a régi betegség. A lány mást szeretett.És egy idő múlva nem maradtak el a szerelem következményei. A gazdag paraszt alakítója egy falubeli férfi volt, mindnyájan felismerték, noha hófehér paróka rejtette haját és nagy szürke bajuszt viselt. A harmadik sorban egy fiatalasszony elmerülten követte az előadást megfeledkezve mindenről, ami közötte van s arról is, hogy ez csak játék. S akkor megtörtént a rettentő dolog, amitől kezdettől fogva rettegett, amit azonban mégse akart hinni. A paraszt egy nap felfedezte a szégyent, amit az ő „saját vére és húsat hozott a fejére, gyermeke „hálátlanságát“ az őróla szeretettel gondoskodó apjával szemben. És az apa fejszét ragadott. Azóta hosszú idő telt el. Eseményekkel, bánattal, gonddal sok szenvedéssel, megpróbáltatásokkal teli esztendők, fél emberöltőre is elengedő lehetett volna. Először jött a háború. — Újra és megint újra sorakoztak a fiatalemberek — kezdetben a legderékabb korosztályok, később aztán már az idősebbek és az egész fiatalok talpaltak fel a domboldal keskeny útján és túloldalt аг erdei ösvényen át lefelé az állomásra, hátizsákokkal, kopogó faládákkal és utánuk sok síró, könnyező ember. Végül a fiatal asszonyokat és leányokat is elvitte a háború. És aput ászt a maga fájdalmával viaskodott, de némán, magában ásva viselte, mert immár tudta, hogy a parasztföld mindenütt szent. És ő beszennyezte ezt a szent földet, és ez nem volt jó. S ő most mindent büntetésnek érzett. A háború sokat visz el, majdnem mindent, de nem ad mindent vissza. Az embereket sem! Elpusztítja őket, szétszakítja, névtelen zugokba dobálja, ahol senki sem talál rájuk. És megnyomorítja testben és lélekben, világtalanná, némává és zárkózottá teszi őket, csak nagyon keveset bocsát el nyitott szemekkel. ... De az idő tovább halad. Friss zöld borítja a mezőt és új aratások jönnek, kenyér sin újra, mint valaha régen s a házakban újra világosság lobban, szobákban lágy meleg árad és zsengén, kezdetben nagyon félénken az élet. S az emberek újra ott ültek a kisteremben és feszülten követték a színpadon a történteket. Az az akkori — közben nagymamává lett — asszony is ott ült és semmi sem kerülte el figyelmét. Az a régi paraszt — a község színjátszó veteránja — egy ácsmestert játszott; egy munkahely életéről volt szó, annak minden ezével s azával: ifjú életöröm, kevés gond, egy kis bosszúság, személycsere, ijedtség, egy makacs fej... Egyszóval: semmi nagy dolog és mindenek előtt semmi új benne. Az ácsmester leánya is a munkahelyén dolgozott és szerelmes lett egy jóképű fiúba, egy kőművesbe. A szíve tele boldogsággal, kicsordul belőle! És ezt el kell mondja valakinek! Különben ... Különben ... nem tudja, mi történik!... S a lány elmegy apjához. Az öreg — haja hófehér, bajusza szürke, ezúttal valódi — éppen munkában van, egy gerendát ácsol. Amikor megpillantja közeledő lányát, abbahagyja a munkát és a hosszúnyelű baltára támaszkodik. Ekkor egy sikoltás hasítja át a kis termet: — „Ne mondd meg! Szaladj! Megöl!“ ... és egy öregasszony harmincöt esztendőt lát maga fölött és ott fenn a színpadon, a mindenki által ismert őszhajú fölött elrohanni... ...csend van a teremben„A falnak lapuló mélységes sötét csend, hogy helyet engedjen a gondolatnak. ... és még sokáig nem, gyűlt ki a teremben a fény. Anavi Ádám fordítása - LUDWIG SCHWARZ Írása — Színház és közönség Néhány hónappal ezelőtt ittam arról, hogy a legújabb párthatározatok értelmében színházunk milyen intézkedésekkel kívánja tökéletesíteni hivatásteljesítésének módjait, hogyan szeretné szorosabbra fűzni kapcsolatait a nézőkkel, külső munkatársaival. Úgy érzem most, évad közepén sem árt szembenézni a reális tényekkel, annál is inkább, mivel az azóta eltelt időszakban számos olyan intézkedés lépett érvénybe, amelyek éppen a színház és nézők kapcsolatának bővítését szolgálják .Sokat hallottunk, olvastunk már arról, hogy Temesvár közönsége, sokrétűségénél fogva, igen szélsőséges repertoárt igényel A Temesvári Állami Magyar Színház, amely fennállása huszadik évébe lépett (a sokat emlegetett UTUNK 72-es évkönyve bizonyára nem gondolt erre, amikor színházunkat alig ismerő szerző tollából közölt cikket), előrelépést tett — úgy érezzük — a tiszta szó, és a népnevelés szolgálatában Abból a maroknyi csoportból, amely a SINKA KÁROLY, a Temesvári Állami Magyar Színház igazgatója színházat alapította, húsz esztendő elteltével erős művészi együttes válott. Meggyőződésünk, hogy műsorpolitikájával, a bemutatott színművek művészi színvonalával az eltelt két évtized alatt hatott a közönségre, nevelte, formálta ízlését. Ugyanakkor színházunk nem egyszer tett szolgálatot Temesváron is drámairodalmunk fejlődésének — magyarul A bemutatott hazai szerzők névsorában olyan nevek szerepelnek mint: Károly Sándor, Sütő András, Méhes György, Szabó Lajos, Mihail Sebastian, Aurel Baranga, A■ Mirodan, Gellu Kaum, Camil Petrescu, Titus Popovic і, Földes Mária, Hajdu Győző, Kiss László, Kovács Dezső, Ionel Hristea, Horea Lovinescu, Paul Frerac, Sidonia Druguşanu, arról nem is beszélve, hogy legtöbb esetben ősbemutatóval (Benedek Elek, Lászlóffy Csaba, Hajdu Győző, Anavi Adám, Gellu Naum, Ionel Hristea stb). A világirodalommal sincs mit szégyenkeznünk, mert Emanuel Robles, Maeterlinck, G. W. Shaw, Gorkij, Moliere, Calderon, Galdoni, Gogol, Árbúzón, Szigligeti, Mikszáth, Csiky Gergely, Jókai neve minden külön kommentár nélkül is eleget mond. Nem beszélve néhány előadás szakmai sikeréről: Montserrat, Monna Vonna, Kispolgárok, A medikus, Többsincs királyfi, lAz, Villámfénynél, Svejk, a derék katona, Velencei történet, A gondnok, Ne szólj közbe, hallgass végig, A néma levente, országos, kollektív és egyéni díjairól. Színházunk immár több éven át országos második, harmadik helyen áll, ami a nézőszámot illeti Miért tartottam szükségesnek mindezt leírni? A színház a nézőkért van, és nincs az a szíeb-' -vnaganda vagy szaks bet tehet egy „ „„ ...«t annak közönsége. A néző természetesen rossz irányba is hathat. Tá' ‘.évet. Keszegi színe .лек, rendi nek. És ezt nemcsak irodalmi műsorainkkal kapcsolatban állítom. Néha érthetetlen módon épp azokat az előadásokat vagyunk kénytelenek ritkábban tűzni műsorra, amelyek a szaksajtó elismerésében részesülnek A színházi—közönség kapcsolatnak olyan új formáival kísérletezünk, mint üzemlátogatások, a munkahelyen való elbeszélgetés, nyilvános főpróbák. ősztől kezdődően bérletfelhívással fordulunk nézőinkhez. Bízom abban, hogy az elkövetkezendő hónapok megerősítenek elhatározásunkban. És mert a következő színházi év műsortervének összeállítása most kerül megvitatásra, várjuk nézőink javaslatait, észrevételeit, minden irányú bírálatit sajtóban levélben, élőszó. LISTORE KÁROLY if Őszi és (V.) Jobb volna, hogyha én maradnék meg S kihunynának az összes őrszemek. Látásom volna s látnivalóm nem. Miből állna vajon az életem? Jobb volna, hogyha itt hagyna az ősz És jelentené, sorra sose jössz S elmúlna körülöttem minden más? Ez volna csak a semmibe múlás! Végtére nem az a vigasztaló, hogy örökké van mindenség s való. Hol dicsőségesen áthaladunk S világolását így hívjuk: „magunk"? A humanitás követelménye Szilágyi István új novelláskötetének*) fedőlapján egy világos-sötét stilizált tájkép, kompozíció áll. Távoli havas csúcs, egy-két dombhajlat s egy nagy sötét folyó partján a fekete-fehér fák. A fekete itt nem árnyéka a fehérnek, hanem különálló megfelelője. A borítólapot is az író tervezte, s mintegy elővetítése annak a különös képzeletvilágnak, amelyben a novellák szereplői élnek és mozognak. Mert a Messzi folyó völgye a Dermes-csúcs alatt, Jajdon város utcáival és tereivel bárhol a világon lehet, akár a mesében is. De ez a fantáziatobzódás ugyanakkor olyan realista nyelvhasználattal párosul, hogy az olvasó előtt paradox módon a számára legismerősebb otthoni táj képe jelenik meg. A novellák másik furcsasága az időtlenség. Na nem mintha a tettek időrendjét összezavarná az író. Egyszerűen csak nem tárgyal fölöslegesen arról, hogy mi mikor történik. Ezzel pedig csak azt hangsúlyozza, hogy az emberi természetből fakadó viszonyulásokon vajmi keveset változtat , tíz-tizenöt esztendő. Ahol elengedhetetlenül fontos valamelyes időbeli meghatározás, ott is csak így ír: „Amint valamelyik háborúnak vége lett, Kibic, az árva ember című novellájában így vall erről: „Igen, akkor még nem tudtam, hogy az élet lényeges dolgain semmi sem változtathat. A háború sem. Esetleg furcsa, fonák helyzetek állhatnak elő. De az életnek van rá gondja, hogy mindent a helyére tegyen ...“ Г XT'. ЇЛЛ ..„„„ЖИВШІ Nos, ezekben a furcsa, fonák helyzetekben bővelkedik a könyv. Kezdve a Jámbor vadak Pongráczán, aki töltényt ad annak a hídőrnek, aki előbb ráfogott puskával kényszerítette arra, hogy a Messzi folyón drótkötélen fityegve, élete veszélyeztetésével keljen át, folytatva A szőlősgazda abszurd bosszújával, aki egy háború után talált aknavető tulajdonosaként egy kutyaól elpusztításával próbál bosszút állni minden valós és képzeletbeli sérelemért, mert éppen a kutyaharapás volt az utolsó a bántalmak sorában. De látomásszerű az Ember rág aföld gyökerén című novella cselekménye is: egy ember, aki vállalja az egyedüllétet a föld alatt, s a sikertelenség tudatával arra szenteli egész életét, hogy megtalálja annak a „gyökérnek“ a végét, ami egy tüntetőt képes az aszfalthoz szegezni „az egyforma szabásúak“ minden igyekezete ellenére. Az abszurd, a paradoxon, a fantázia játéka sohasem öncélú Szilágyi István írásaiban. Mindez csak eszköz arra, hogy ne értsük, de érezzük is a humanitás követelményét — a novellák legfontosabb mondanivalóját. A könyv másik nagy értéke az a költői képekben gazdag vagánnyelv, amelyet senki máséhoz hasonlítani nem lehet, s amely különösen élvezetessé teszi az olvasást. Mert nemcsak mindennapi, kissé hányaveti stílusunkat látjuk viszont — sok könnyű sikerre áhítozó író megpróbálkozott ezzel. Szilágyi István nyelvében szervesen ötvöződnek a modern nyelvbe azok a népies, szűkebb pátriánkra jellemző tájszavak, ritka jelzők, amelyek különös ízt, szépséget és gazdagságot kölcsönöznek a nyelvnek. „Tiltott lazák gyümölcsfái, — róka holdfény, — Szapora Zsuzsi szémrekerítése, — a kakasok hangja már vitézlett kétszer, most fertály órányit garnyadoznak a harmadik vivátig, — oltári dorgálás — és — tudja a belem“. Nagyon jól megférnek ezek így, együtt ebben a könyvben. A novellák mindenike külön elemzés tárgya lehetne. Az Ügy magamban annak idején és Vonalzók és tölgyemberek inkább csak karcolat téma és bizonyos fokig megbontják a könyv egységét, mely annak ellenére, hogy novelláskötet, összefüggő egészként is felfogható. De a részletes elemzés nem célunk e rövid jegyzetben Csupán az olvasók figyelmét próbáljuk felhívni erre a mélyen emberi, ragyogó nyelven megírt könyvre, melynek trágár szájú szégyenlős írója soha le nem írná azt a sokszor bemocskolt, sokféle maszlagra felhasznált szót, hogy HUMANIZMUS, pedig minden sor a hangzatos, nagy szavak nélküli nagy emberi tettekre sarkall. Olyan könyv ez, amit el kell olvasni — és utána gondolkozni kell. László B. Ildikó * SZILÁGYI ISTVÁN: Jámbor vadak. Kriterion Könyvkiadó , 1971. A grafikus arcváltozatai címmel közöl cikket Gazda József Kazinczy Gábor emberiművészi helytállásáról, munkásságának igazi értékéről a Korunk 12-es számában. A Litográfiák (egyéni tárlaton mutatta be ezeket Temesváron), Villon illusztrációk, valamint a Tárgyak művészete (csoportos kiállításon láthattuk ugyancsak a temesvári galériában) alkotás-csoportok fejezeteit elemezve, néhány igen jellemző megállapítást ír le a kritikus. Mi elsősorban azoknál az írásban is megfogalmazott vallomásoknál maradnánk, amelyben korunk alkotóművészének helytállása, feladata és harcos állásfoglalása mellett tesz hitet Kazinczy Gábor, mondván: „Művészetünk társadalmi szerepe (társadalmisága) a forradalmi eszmék, forradalmi vívmányaink művészi tudatosításában kell megnyilvánuljon. .. Mert az egybeolvadt személyes és kollektív élmény eredménye nem lehet Műterem csupán személyes vonatkozású, a művész a valóságot nemcsak a maga számára tárja fel, hanem mindenki számára, aki ezt a valóságot meg akarja ismerni. Alkotómunkája tehát a közösség érdekldésével összhangban kell hogy kibontakozzon. .. Elődeink tapasztalatára, állandó, széles körű tájékozódásra és főleg tehetségünkre támaszkodva művészetünk kinövi a stílusimportból származó fejlődési zavarokat, megizmosodik, és kialakul határozott jellege.“ Kazinczy Gábor legújabb alkotásai ennek a határozott állásfoglalásnak, immár a művészetben alkalmazott vonatkozásait tükrözik. Legújabb képsorozata a Hazafias ifjúsági brigád (litográfiák) is ezt bizonyítja. Erőt, hitet, hitvallást. S ez az út nemcsak járható, hanem igen messzire elvezethet .. Hazafias ifjúsági brigád (litográfia a készülő sorozatból) UTUNK Аж 1972. február 4-i számartalmából • Bálint Tibor: Caragiaiesma • Bustya Endre: Úttörő monográfia és ami kimaradt belőle • Bonczos István 100 éves • Király László: Apokrif ének • Látó Anna: Mikor kell a kísérletet abbahagyni • Király László versciklusa: Császárszobrok • Hajnal Gábor verse • Győrfi Kálmán: Játékaim • Huszár Sándor: Szorítóban • Rácz Győző írja • +1: Klub és folyosó — Tamás Gáspár Miklós írása • Simon Dezső: Zenész és közönsége • Vetró Artúr: Műhelynapló • Téli tárlatok: Kolozsvár, Nagyvárad, Csíkszereda • Ország — Világ • Levélváltás • Ki hitte volna . • Utunkszéli szobraink Láthatár— Láthatár — Láthatár — Láthatár — Láthatár A temesvári Thália magyar nyelvű diák-színjátszó csoport legutóbbi bemutatóját méltatja A Hét január 28-i számában. „A diákstúdió előadása rengeteg gondolatot vet fel. Maga az összeállítás — a lelkiismeret, az emberi felelősségtudat vizsgájat tartalmánál fogva határozottan a politikai színpad felé mutat, az emberek millióinak politikai öntudatára apellál“. A cikkíró, Lugosi György ugyanakkor néhány rendezői hibára, egyenetlenségre is felhívja a figyelmet. Ismert temesvári tudományos kutatókat keresett fel az elmúlt héten a Román Televízió magyar nyelvű adásának riporter-csoportja. Az alkotó munka kérdéseiről beszélgettek dr. Sándor István, dr. Albert Ferenc és dr. Kovács Ferenc kutatókkal. Január közepén újra megnyitották Nagyváradon az átszervezett és gazdagított Ady Endre múzeumot. A megnyitó ünnepélyes keretek között zajlott le, részt vett Bihar megye művelődési életének több jeles képviselője. A magyar irodalom néhány igen kiváló alkotásával ismerkedhet meg a román olvasóközönség ebben az évben. A Kriterion könyvkiadó gondozásában lát napvilágot: Markovits Rodion: Szibériai garnizon (Dán Culcer fordításában), Nagy István: Oltyánok unokái (Remus Luca fordításában), valamint az elmúlt esztendő sikerkönyve Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című regénye Romulus Guga fordításában. Ezenkívül több verseskötet, tanulmány és esszégyűjtemény jelenik meg román fordításban. Budapesten vendégszerepelt nemrégiben Varga Vilmos volt temesvári színész, a Nagyváradi Állami Színház tagja, aki Nézz vissza nevetve című második önálló előadói estjét mutatta be nagy sikerrel a pesti közönség előtt. A Film Színház Muzsika január 29-i (5-ös száma) rövid hírben számol be Varga Vilmos vendégszerepléséről és képet közöl az előadóest egyik jelenetéről. Vittorio Gassman, a világhírű filmszínész — aki rendkívüli tehetségét hosszú idő óta hozzá méltatlan filmszerepekre pazarolja — a színjátszás új útjait, módjait szeretné kikísérletezni. Kísérleti műhelye a „Club unód” gyerekekkel készül előadni a Heten Théba ellen című Aiszkülosz drámát. David Alfaro Siqueiros 75. születésnapja alkalmából a Ciudad de Mexico-i Nemzetek Parkjában egy Siqueiros Művelődési Központot nyitottak, amelynek falait a festő alkotásai díszítik. A La fiera letteraria című olasz irodalmi hetilap egyik januári számában teljes oldalnyi terjedelemben közli Dragoș Vrănceanu verseinek olasz fordítását Piero Bigongiari tolmácsolásában és a szerkesztőség jegyzeteivel — Ї.—S. oldal PÓDIUM - 72 Stefan Vasile Az egyik próbateremben találtam Ştefan Vasile bariton énekest, legújabb opera-szerepét böngészte, amikor megzavartam, hogy pályafutásának néhány fontosabb eseményéről megkérdezzem. ■— Mindezt nem lehet kiolvasni abból, amit a színpadon teszek? — kérdezett vissza döbbenten — hiábavaló lenne minden erőfeszítésem? ... Hát ilyen ember Ştefan Vasile, a temesvári Állami Opera egyik alapító tagja, a legelső temesvári Traviata első Dermontja. 1956-ban a lasi-i operához szegődik. A moldovai dalszínházban lép fel Lucia Bercescu szopránénekesnő társaságában a Toscában, amelyről később egy New York-i lap így ír: „...egy hang, amely századnyi távolságból születik". — Ahhoz, hogy korszerű alakot elevenítsünk meg — vallja a művész — jó partnerek kellenek, nem elegendő az énekes képessége, hangja, játéka. Egyetlen sikerét sem tulajdoníthatja csupán saját érdemeinek. Ez a Germont, aki bánatos nosztalgiával énekelt 1951. február 17-én a temesvári színpadon, tökéletes hűséggel alakítja Scarpia, Figaro vagy Telramund szerepeit, de mindez nem árnyalja be rajongását Mozart iránt. Almaviva vagy Don Giovanni szerepében, amellyel a legtöbb művész nehezen birkózik meg, a valósággal otthon érzi magát. Gyakran szerepel az Állami Filharmónia műsoraiban is, ami még gazdagabbá teszi repertoárját, amely Bach, Mozart, Verdi, Wagner műveitel elvezet a jelenkori zeneszerzőkig. Amikor az operettről kérdezem nagy tisztelettel idézi az egykori opera-igazgatónő, Aca de Barbu szavait: „Csináljatok operetteket. Hozzásegít a színpadi kibontakozáshoz, megismertet a színpad erejével“. Ez a varázslatos Pickering, aki szenvedélyes tolmácsolója Mozart és Wagner operáinak, ez a Scarpia. Amonasto, aki nemrég becsülettel képviselte a román daliskolát Ogyesszában, teljes mértékben kiérdemelte Borisz Efimovics Gruzin karmester elismerő nyilatkozatát: „K і V á 1 ó színpadi tapasztalattal rendelkező bariton, sok érzékenységgel, varázslatos hangszínnel és igen alapos zenei ismeretekkel“. Buchsbaum Editi 's * ’ ‘t.*- ■ f