Szabad Szó, 1973. július-szeptember (30. évfolyam, 8816-8893. szám)
1973-07-08 / 8822. szám
-MŰVÉSZEThoz sete hajú, vilvány ifjú kelésen ott va- és szereplőén,zeresek, ha jól ■nkénti rögzítem zajlanak,Inak. Munkáikon át munezve em. új helyük, megis,„tk egymást, özönséget en■inkre, mindenlalom érdekel ,éltudatos, de asan pártatlan imény István - iny Pista lesz, iszteljük részért, szorgalmáélőképességéért, ik lendületes, bolond kedvesek személyében illik az elnevezés. Aim ki az an-t a fogalom ven jellegzetesen kompromitinunk, ezután sok ideig-óráig, ami Kiadóiak igazgatói széigcsak nem is Telemmel forö küldi el nédeményezéséből kiadási szerzői, valamikép-i jut, hogy kézn, vagy készül régebbi terményel megjelenik, kedvével szemérzékeny és tudható be. ) prózai műve István festőkanűvének meg-kísért fátuma: Verségének igen birkóznia testverseny védésével. Korában újra élunk róla, hogy az ideig-óráig vunkra. Mégis gyorozzuk őt ’izmosodott harodalmunk éve, hogy neviségként kezésben,te révén, nézünk і tanított a іь ideig-óráig. gy feltétlenül zükséges dialógus ION MARIN ALMAJAN jegyzete — — Láttad azt az ankétot a televízióban? — kérdezi tőlem a doktor. — Láttam, milyen szörnyű, hogy éppen egy tanáremberről kell hallanunk, hogy enynyire közömbös mindenféle kultúrtermék iránt. — Én nemcsak őt ítélem el mindezért — így tovább a doktor. — Igaz, hogy nem valami dicső dolog bevallani, hogy hosszú évek óta nem olvasol egy regényt, egy verset, de erre én azt kérdezem: mit tesztek ti, írók, hogy megnyerjétek magatoknak az olvasókat?! — Miért gondolod, hogy feltétlenül cselekednünk kell? — kérdem színlelt naivsággal. — Hát — mondja — mert én olvasó vagyok, s mint ilyen szabadon rendelkezem az időmmel és válogatok saját ízlésem szerint. És azt a könyvet választom, amely rólam is elmond valamit, hozzám szól, egyenesen a lelkemhez. Mondjuk, el szeretnék olvasni egy regényt. Megvásárolom, ha megragad a könyv, ha tetszik, ami benne van, akkor követni kezdem a szerzőt, érdekel minden további írása. Aztán kipróbálok egy másik írót is. Ha az ellenkezője történik, ha regény helyett zavaros mondathalmazokat találok, akkor elbúcsúzom a szerzőtől, többé nem olvasom könyveit. Ha viszont egyre több kortárs író „rettent el“ az olvasástól akkor nem tehetek mást, minthogy visszatérek jó öreg klaszszikusainkhoz, az holtbiztos terület. — Ez az elmélet véleményem szerint meglehetősen konformista. Egy igazi olvasó nem nyugszik meg, addig kutat, míg megtalálja a számára szükséges olvasmányt. A kényelem sohasem nyújtott segítséget a szépre vágyó embernek. Az oblomovi magatartás csak sajnálatot érdemel, semmi mást. Ezenkívül ismerek olyan olvasókat is, akik éppen a konzervatorizmusuk meg a kényelmük miatt lemaradtak a mai irodalom fejlődési folyamatáról, nem értik meg korunk irodalmát. Egyik írótársamtól meg is kérdeztem: — Mondd, nem zavar, hogy 500 000 emberből csak ötven olvasód akadt? Tudod mit válaszolt erre? Hogy félművelt az az 500 000. — Ez a magatartás máris ítélet írótársad felett — vélekedett a doktor. — Azok az úgynevezett félműveltek továbbra sem fogják olvasni ennek az írónak a könyveit, mert nem találnak benne számukra értékes, hasznos dolgokat. íme, egy beszélgetés, amely tollat adott a kezembe. Mert való igaz, hogy ma hazánkban rengetegen olvasnak és rengeteget olvasnak ahhoz viszonyítva,, hogy mi volt a helyzet ötven, esetleg száz esztendővel ezelőtt. A szocialista társadalom érdeme, hogy megteremtette azokat a feltételeket, amelyek a szellemi gyarapodást szolgálják, hogy az olvasás a tömegek és ne csak a kevesek kedvtelése legyen. És mégis az olvasó és író közötti állandó párbeszédre több szempontból is figyelnünk kell. Mert javításra szorul ez a kapcsolat. Volt időszak, amikor az írók a termelő eszközöket írói eszközökké minősítették. Majd divatba jött az elvontabb, freudista formula, és csakis az ilyen írásokat minősítették igazi művészi munkáknak. S az olvasó értetlenül állt e könyvek előtt, majd visszautasította olvasásukat. Hát nem természetes, hogy ilyen körülmények között az ember inkább enged a tánczene vagy a labdarúgás csábításainak, esetleg elővesz néhanapján egy-egy klaszszikust? No, de nem akarom mentesíteni a derék olvasókat sem. Az említett televízió-ankétban megkérdeztek egy ifjút: mi a véleménye Tolsztojról és Dessiláról, a kettő közül melyiket tartja nagyobbra? Az utóbbira szavazott... Az írónak, — ha ezt a címet becsülettel használja — kötelessége olyan alkotásokat teremteni, amelyek kortársai számára érthetőek, hozzáférhetőek. Az olvasónak pedig tudnia kell, hogy könyvek nélkül élni, bármennyire is erőre kapott a tudományos műveltség, a gépi kultúra, annyit jelent, mint üresen, tudatlanul élni, akár egy robot. És megéri a fáradtságot, hogy a mindenkori nyertes fél, az olvasó megkeresse és próbálja megérteni korunk irodalmát. Íme, ezért feltétlenül szükséges a dialógus, amelybe mindkét félnek — az írónak és olvasónak — egyaránt be kell kapcsolódnia. !1—Láthatár Láthatár lóra Lucaciu és szoprán, Zenafília Buciucceanu énekesnők, Emil Iorista, Nicolae asile Martinoiu és a basszista ei. A hazánkba et művészek kötik Jurij Temirkszandr Lazarev mil Gilelsz, Sztalausz és Alekdjanik zongora- Gidon Kremert, Evgenyija Miszopránt, Jelena mezzoszopránt, orejka tenoristát-kvartettet, it és a temesvária is kapható az Electrecord első magyar nyelven énekelt operalemeze, amely egyben a kolozsvári Állami Magyar Opera első nagylemeze is. A napokban megjelent hanglemez Erkel Ferenc Hunyadi László és Bánk bán című operáiból tartalmaz részleteket, illetve áriákat az opera szólóénekeseinek, kórusának és zenekarának előadásában — Háry Béla vezényletével. ■ A Művelődés júniusi számában Szőcs Gyula tanár ír az első nagyszentmiklósi íróolvasó találkozóról, értékeli a temesvári Ady Endre Irodalmi Kör sikeres kezdeményezését. Visszatekintés a jubileumi operaévadra A temesvári Állami Opera és a Banatul Állami Filharmónia, az 1972—1973-as évadban ünnepelte fennállásának negyedszázados jubileumát. Mindkét intézmény művészegyüttese igyekezett valóban ünnepi szintre, rangraemelni az évadot. Ez a törekvés mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt sikerrel járt. Hat bemutatóra került sor, dalszínházunkban, ami több mint az előző években. Ennél figyelemreméltóbb viszont, hogy a hat közül három román zeneszerző műve. A szeptemberben be nne mutatandó meseopera Alexandru Zirra. A kecske és a három gidó is a hazai alkotások népszerűsítéséért, értékesítéséért való törekvéseket példázza. Az évad valóban eseményteljes volt, ősszel, az évad elején vitték színre Gheorghe Dumitrescu■ Lázadás című zenedrámáját s hamarosan ezután következett Eduard Künneke operettje, Vőlegény a holdban. Hatalmas munka előzte meg a Borisz Godunov bemutatóját, de a siker felülmúlt minden várakozást. Muszorgszkij remekművének meggyőző, nagy kifejezőerejű tolmácsolása az eltelt negyedszázad folyamán a művészegyüttes csúcsteljesítménye volt. Az ünnepi évad fényét növelte az is, hogy részben egybeesett a tavasszal megrendezett zenei fesztivál eseménysosorozatával. A Temesvári Zenei Napok keretében három érdekes premier volt műsoron. Hangversenyszerű előadásban szólalt meg Mozart: Cosi fan tutte'című vígoperájának elragadó muzsikája, majd Cornel Trăilescu Tavasz című balettjét, valamint Cornel Țăranu vidám, modern játékát, a Don Giovanni titkát ismerte meg a fesztivál közönsége. De az ünnepi évadban a bemutatókon kívül is sok értékes, színvonalas előadás hangzott el részben hazai, másrészt külföldi vendégművészek közreműködésével. Mit várunk dalszínházunktól a jövőben? Azt, hogy még gondosabban kidolgozott előadásokkal öregbítse hírnevét, még értékesebb új művekkel gazdagítsa állandó repertoárját. A tervekről egyelőre csak annyit, hogy örömmel láttuk azok között Puccini: Turandotjának felújítását, Verdi Otello című dalművének készülő bemutatóját és különös érdeklődéssel várjuk Nicolae Boboc érdemes művész táncjátékát. Sajnos, nem szerepel a tervek között az operastúdió, vagyis a kísérleti színpad létesítése, noha ez nagyon is időszerű lenne, éppen a jelenkori művek megszólaltatására, egyben lehetőséget nyújtana merészebb, modernebb rendezői megoldásokra. Ilyen stúdió már többször megalakult s röviddel utána megszűnt, akárcsak a Filharmónia kamarazenekara. Az utóbbi most már bizonyosan állandó jelleggel folytatja majd működését és reméljük, hogy az Opera vezetősége szintén megteremti a szükséges feltételeket a stúdió létrehozására. A néhány esztendeje működő Choré stúdió hazai és külföldi sikerei arra biztatnak, hogy a jövendő dalmű-stúdió is kedvező visszhangot kelthet, dicséretére válhat a Temesvári Állami Operának. Erdélyi Izolda PICASSO SZEME Ritka öröm olyan verssel találkozni, amely ennyire kiszolgáltatja titkait az olvasónak, amely ennyire kimondja azokat a többnyire költőben ragadó pillanatokat, mikor a vers megszületik. Olyannyira öncsupaszító vers Fényi István: Rafael Alberti verse Picasso szeméről, hogy egy adott pillanatban az az érzésünk, hogy ez nem is vers, hanem tanulmány, az ihlet pillanatáról. Igen, hisz ki más, mint az elemző, boncoló, tanulmányozó merné ily pontosan megfogalmazni a versalkotás körülményeit: „1968 január hónapjában jelent meg Alberti verse, március elején, ugyancsak Aragon lapjában, néhány reprodukció Picasso legújabb rajzai közül. A lappéldányokat egyik barátomtól kaptam meg, s a két szám sorsszerűen egymás mellé került“. Az ihlet pillanata, a sokak számára transzcendens révület demitizáló pontossággal megfogalmazódik. „Aragon vaskos hetilapjában, a 36 oldalas Lettres Emlékezetem könyvtára Francaises-ben olvastam fordításban Rafael Alberti versét Picasso két szeméről, így kell fogalmaznom, hogy „két szeméről“, mert, ahogy ezt a premier plánba hozott két szemet nézem, a mellékelt fényképen, az a gondolatom támad, hogy mindkettő külön egyéniség“. Most már egyszerre érthetővé válik az egész vers addig értelmetlennek, zavarosnak tűnő szövete: a költő Rafael Alberti sorait próbálja megszólaltatni anyanyelvén, s a költő szemeiről írva a kész képekre lát, amit Picasso szemei is láttak, így egyesül a „vers“ — az idézett vers, a látomással, a felidézett képzelt valósággal, az ülő meztelen asszonnyal, s meztelen kisfiával. S mivel „az ülő asszonynál a gyermeke is magasabb“, e látás központi tényből vonja le a tanulságot: „én istenem, add, hogy a gyermek mindig többre vigye, mint az apja, vagy az anyja, / hogy minden nemzedék boldogságban is többre vigye, / mint az előző !“. Az ihlet intenzitásának csökkenésével, a megírás megerőltető munkájában egyre jobban átveszi a versírás munkáját a ráció: a költő fehérizzása csökken, s szemébe betörnek a környezet képei is : a motorkerékpáros, aki félórát bőgette motorját a költő ablaka alatt, a járókelők, az útkövetők, a költözködők és a vers megáll: „várj egy kicsit olvasó, míg tart a zűr a világban, / este tíz körül már megérdemeljük / a csend mártirumát, / még egy feketét iszom, legfeljebb nehezen tudok majd elaludni, / de zavartalanul nézhetem Picasso két szemét“. Igen, a költő nem is akart mást ebben a versben, mert vers ez, a szerző minden szabadkozása ellenére, csak nézni akarta Picasso szemét a vérrontó szemeket nézni a világ felett, melyek egyikében Guernica pataszörny-emberei üvöltenek a fogazott villanykörte alatt, de a másikból olajággal röppen fel a hófehér galamb. (Fényi István: A világ benépesítése, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971, 50 old.) Mandics György 4.-5. oldal SZEMLÉR FERENC Fokozatok Az első fokozat mindjárt kiég. Már túlröpültem a földi vonzások határait. Feneketlen s tetetlen ég tágul elém sötéten és derülten. Most gyűl be a második fokozat. És szabad skonok ereje új bolygó gyanánt egyenesen a naprendszerbe dob. De még a nap se ránt elég erővel önmaga körül. A harmadik rakétalépcső mélyén a végső elszánás tűzereje gyűl. Kiútjának ilyen végére jut, az a Tejút terében bárhol a tág millió idegen világ csillagaként világok A Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg nemrég Szemlér Ferenc: Kései kaszálás című verses kötete (szerkesztő Csíki László, a borítólapot Baász Imre tervezte), amely megragadóan szép, őszinte vallomása, költői számvetése mindannak, ami a szerző lelkében, emberi-írói tudatában visszhangra találva vívódásra, önnön magával vívott küzdelemre késztette. A Fokozatok című vers a gyűjteményre jellemző hangon szól az olvasókhoz. TEODOR SCARLAT Erőpróba Ideje volna bezárkózni nagy lakattal, számot nem adni senkinek, s arról mit sem szólni, mért születtem, mert nem múltam ki. Kínoztak a nagyszerű tervek, (gyötör még ma is a mindenség) szétszórtan az utcán hevernek, s várom, hogy mások összeszedjék. Múljon el tőlem ez az óra s a lemondás legyen csak egy fényfoszlány, mintha baljóslás volna, a vétek, a semmi rejtekén. Vad forrás-seregem — a jelen, jövője — álmodott tengerem. Bartis Ferenc fordítása