Szabad Szó, 1949. július-szeptember (51. évfolyam, 150-227. szám)
1949-07-21 / 167. szám
EZT LÁTTAM A SZOVJETUNIÓBAN A jó munkaszervezést, a helyes munkaegységek ügyét, az okos tartalékolást tanulták meg a püspökladányiak Püspökladány, július hó. (A Szabad Szó munkatársától.) — Ettől az akácfától kezdődik, —mondja Flórián Béni csillogó szemmel. Széles ívet ír a karjával. Gondolná-e a vándor, aki véletlenül vetődik erre, hogy egy akácfának mily fontos szerep juthat? Olyan ez a fa, mint a többi, de amit ettől az akácfától számítanak, az egészen Tit is, újvilág, különbözik attól,ami innen van. Meglátszik a dűlőúton elmaradt kalászokról, meglátszik a haragoszöld, embermagasságú kukoricán és meglátszik a nagy ricinus-táblán. — Ez már a mienk, meg lehet nézni. — így Flórián Béni elnök. A söreföldi termelőcsoport elnöke. Fórián Béni a Szovjetúnióban járt és sok hasznos dolgot tapasztalt ott a kolhozokban. A termelőcsoportban most értékesítheti. A lelkesedés nagy álmokat szövögettet vele. Pici megállóhelyre mutat a vasút mellett. Tanyaközpontot akarnak itt- ideköltöztetni a termelőcsoport minden tagját. Aztán a kultúrház, mert az is lesz... Flórián Béni szeme előtt már szinte a legapróbb részleteiben készen áll S mennyi minden áll még készen emellett... Bizony, nagyok ezek a tervek, de meg is lehet valósítani. Eleven példák vannak rá. A tartalékolás a kolhoz biztonsága, fejlesztése — A Sztálin-kolhoz helyén se volt semmi —, hivatkozik is mindjárt Flórián Béni az eleven példára. — S most ötezer kötetes könyvtára van, mozija, kultúrháza van. Minden lakásban villany, rádió, vízvezeték. Miközben erősen közeledünk a termelőcsoport központi tanyájához, (amott van mélyen bent az akácos függönye mögött) arról beszélgetünk, hogyan lehet hát a terveket valóra váltani. Flórián Béni hallott már arról, amit akkumulációnak hívnak, de hogy hogyan van az, azt jobbára csak úgy éri, ahogy a természet, a föld, a növények dolgát érti a parasztember. Tudja, hogy mit kell vele csinálni, így Flórián Béni is tudja, hogy ami terem a csoport földjein, azt nem lehet száligszemig kiosztani, aztán kezdeni megint kölcsönökből az új esztendőt. Tudja azt, hogy amit most nem osztanak el egymás között, hanem befektetik a közös gazdaságba, az mindannyijuk javát szolgálja, kétszeresen, háromszorosan megtérül az elkövetkező esztendőkben. — A Szovjetúnió kolhozaiban az egész tagság határozza el a közgyűléseken, mi megyen beruházásokra, — mondja. — Az összes jövedelem 20 százalékánál több nem lehet. Van aztán olyanféle tartalékalap is, ami arra szól, hogy legyen mibőlpótolni a rosszesztendőket. No, aztán önsegélyezési alap is van 5—6 százalék. Ebből fizetik ki az öregek járulékait, aztán betegségi költségeket, üdülést, miegymást. A Bugyonnij-kolhozban láttuk, mit jelent a helyes tartalékolás, a helyes beruházás. Mert nemcsak gépekben, meg modernségben látszik az meg a kolhozon, szóval, nemcsak a közös dolgokon, hogy van kultúrházuk, mozijuk, sportpályájuk, meg korszerű gazdasági épületeik, felszerelésük, hanem meglátszik a kolhoz fejlődése, gazdagodása azon is, mit kap egy kolhozparaszt, mert a beruházás meg a jövedelem, egyik a másikat segíti. Ha az egyik nagyobb, a másik is megnő. Ha az megnő, emez megint több lehet, megint csak növeszti a másikat. Szóval így. Elég annyi, hogy például a Bugyonnij-kolhozban, míg 1930-ban 1 munkaegységre 2 rubel 35 kopek esett és 12 kiló gabona, 1948-ban már 10 rubel 54 kopek és 16 kiló gabona. Ebből látni, hogy aki ugyanannyi munkaegységet szerzett 48-ban, mint 1930-ban, 48-ban ugyanannyi munkáért ötször annyi fizetséget kapott. A jó munkaszervezés elsőrendű fontossága Itt vagyunk hát a munkaegységnél, a munka problémájánál s egyben megérkeztünk a tanyára is. Takaros gyűlésező helyisége van itt a csoportnak. Napközi otthonnak is használják. Itt ülünk le. Jönnek be mások is, mint például Mosolygó János, Szilágyi Sándorné ... Érdekli őket is nagyon, mint van a Szovjetúnióban. A nyolcórás munkanapot már ők is bevezették, ismerik a munkaegységet is, bár ezt még nem oldották meg olyan jól, mint a Szovjetúnióban. Hát még a munkaszervezés? Ezen a területen van mit tanulni. — Mi dolgozunk, ahogy gyan sorra, — mondja Mosolygó János. — Dolgozunk mind becsülettel, mindenki legjobb akarata szánt- Meg is látszik a földeken De hát az sokkalta jobb, ahogy a Szovjetúnióban csinálják. * — Ezentúl mi is úgy csináljuk, — mondja Flórián Béni. — úgy még csak, véletlenül sem marad el semmi munka, mert mindennek van gazdája. Minden egyes forgóban más brigád, meg minden egyes ágazatban. Harminc-negyven ember. Aztán a részmunkától függően, a brigádok láncokra szakadnak, két-három, öt-hat ember, amennyi kell Azok felelnek a részmunkáért. A normakérdésről folyik a szó. A Szovjetunió kolhozban ezen a téren már kialakult gyakorlat van. Minden kolhozban más a norma, a helyi adottságoknak megfelelően. Mi még úgy vagyunk, hogy például a sarabolásnál, répaegyelésnél kétszeresét is el tudjuk végezni a normának, van úgy, hogy háromszorosát. Ez itt, a püspökladányi sőre-földek határában laza, viszont a lekapálásnál például nehéz elérni a normát. Aztán érdekes az is, tanulságos számunkra, hogy az állattartásnál hogy szabják meg a normát. Ezen mi sokat gondolkoztunk azelőtt, mert ez a legnehezebb. A Szovjetúnióban ez úgy van, hogy minden kolhozban tudják a munkaegységek számát, amit egy ember átlagosan egy esztendőben szerezhet A Bugyonnij-kolhozban például ez 472 munkaegység. Na most, vegyük a tyukászatot. Meg van szabva, hány csirkét kell felnevelni a tyukásznak egy esztendőben, hogy megkapja az átlagos egységet. A Bugyonnijkolhozban 500 darabot. Amit ezenfelül nettel, abból minden negyedik az övé. Aztán például 125 tojást kell kitermelni egy tyúktól, hogy az átlagegység meglegyen. Azonfelül megint csak minden negyedik az övé, így hányják-vetik meg a püspökladányi termelőcsoport tagjai a szovjet kolhozok tanulságait. Számolgatják a maguk munkaegységeit. Valami 270-et számolnak ki átlagosnak s odalyukadnak, hogy egy család óvatos számítással körülbelül 6000 forintot kap majd, meg a fejadagját. Nagy dolog ez- igen szép kereset az első termésből. S emellett kifizeti a csoport minden tartozását és a beruházási tartalékról sem feledkezik meg. — Húsz százaléka lesz az összjövedelemnek, mint a Szovjetúnióban — mondják bizakodna, jósolgatva, mert nem lehet azt még tudni pontosan, milyen lesz a végleges terméseredmény. A terveket azonban már szövögetik messzemessze, évekre előre. Szil. Parasztküldötteink tanulmányozták mi „Sz—4“ mintájú kombájnt is. A kolhozok brigádjai — mielőtt munkába fognak — megbeszélést tartanak. A jó munkaszervezés alapfeltétele a korszerű mezőgazdaságnak. .Jókai Mór: Petőfi iszákossága Jókai 1897 ben írta Petőfiről ezt a visszaemlékezését. Később az „Estek Petőfi életéből“ című kis gyűjteményben jelent meg az Olcsó Jókai-sorozatban. ... Egy régi nagy házat bontanak le a Koronaherceg és Zsibárus utcák szögletén: a Laffertházat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a Koronahercegutcát Uri-utcának hitték, hanem a Zsibárus-utcát csak ennek hitták. Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson Petőfi. Ha a Koronahercegutcai tátongó kapuüregen benézek, elém tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasóasztalánál egy öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. „Ezt a kötet verset a mi kaszinónknak kell kiadni“, indítványozza a veterán író. S mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az asztalon keresztül egy marciális alak, akit két kifent bajuszú dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arca szelídebb hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól: „magamra vállalom az egész költséget : nyomtatással, honoráriummal együtt“. A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi Sándor, az önként ajánlkozó mecénás Tóth Gáspár szabómester. Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, de még ilyen kaszinókat sem mutogatnak már manapság Magyarországon. Ha pedig a Zsibárus utca felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be a törmelékhalmazokra, eszembe jut a jó „Depscher gazda“. S azután még egyszer Petőfi. ... Petőfi szeretett túlozni. Énrólam például elhíresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. Aki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utcán, ahol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én, akinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan, mint a Libanon tornya, mely néz Damaszkusz felé. Pedig hát nem való az, nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai orrom, amilyen volt a nagyapámé, akinek a processusát látta Eötvös Károly, melyet Tajnay indított ellene ezért a dehonesztáló mondásért, hogy „nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay“. De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, mégpedig versekben, mikor a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos, mennyire kielégíthetetlen! Hányadik már a pohár? csak ötödik? Teremt öccse becsülettel működik! Hiszen öt pohár borsal még a Sacré Coeurből hazakerült kisasszonynak a nyelve sem botlik el a „rex Xerxes“-ben. Majd meg: Fiúk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom, igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok. (Soha életében nem volt részeg.) Árián ezt: Különben én becsüllek, óh pohár, Csak egy van benned, amit restetek, Azt restelem csak benned, óh pohár, Hogy olyan könnyen kihörpintelek. (Majd megismertetem ezt a poharat.) Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt elnyelhesse! Amire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy „dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom, mert nekihasalnánk mi annak itt Tisza- Beőnél, egy csepp bor se jutna el te hozzád“. Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatalember, akit valaha ismertem. Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, amikor „köszöngetett szolgabíró hajdújának“, meg amikor „hajtogatták magukat előtte a szolgabírák“. Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjúkoromban bort nem inni. Én húszéves koromig nem ismertem a bort, pedig patvarista koromban eleget jártam úri székekre, kóstolónak se diktálhatták belém. Dehogy jártunk mi kocsmába! Házikoszton éltünk s ott nem járta a bor. Az estebédünket pedig ott tartottuk a Zsibárus utcában a jó Depscher gazdánál. Tejárus volt. Színház előtt mi hárman — Petőfi, Emődy és én — rendesen összejöttünk a tejárusnál, ott elköltöttünk egy-egy köcsög aludttejet tejföllel. Ez volt a lakoma. Petőfi még vizet is ivott rá. Infámis rossz víz volt, salétromízű. „Herr Depscher, das Wasser ist schlecht!“ — „Ja, Wasser ist schlecht!“ — mondá rá a bölcs német. — Neki általánosságban rossz volt a víz. Később aztán, hogy Isten anynyira fölvitte a dolgunkat, hogy a közönség kegyéből úri módon élhettünk, ahol ismét eljártunk egyenként Petőfivel, Orlay Somát is mellénk véve, a Sperlbe. Az meg egy kis, udvarra nyiló kurta kocsma volt a Váczi utcán. (Most egyszerű divatkereskedés palotája van a helyén) Annak a kocsmárosa volt a később derék magyarrá lett Bauersachs uram. Petőfi azért szeretett idejárni, mert itt kaphatta kedvenc eledelét: „csigabigát tormával". Én pedig azért, mert a Sperlnek volt egy muzsikáló szekrénye, ami szépen tudta legördíteni a „Stradella quadrillt“, gyönyörű volt az! Itt kapatott rá Petőfi engem is a boritatra. Az ő választott kedvence volt a karlócai ürmös. Abel hozatott magának egy „pisztollyal“ (2 deci mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis pohárkát, hogy négyszer megtölthette a pisztolyból. Ezzel csábított el engem is a „halkszájtlik“ ismeretlen tündérvilágba. Hogy a költészet világába elcsábított Petőfi, azért hálás vagyok iránta; de hogy a boritalra csábított, azért éppen magasztalom. Mi volna bor nélkül az élet? Mi volna bor nélkül az öregség? Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta őt senki borozás közben. Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbű. Jól mondta róluk Vörösmarty: „a bordal megírásához józan fő kell: mikor én bort iszom, sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint hogy versírásra kanyarodjam“. !