Szabad Szó, 1950. július-szeptember (52. évfolyam, 132-144. szám)
1950-07-02 / 132. szám
Teljes heti rádióműsor i^1. y1777. y^/ LJ Még emlékezünk rá!... Írta: Gém Ferenc Polgozó parasztságunk jókedvvel, egymással versenyezve aratja felszabadulásunk óta legbőségesebb kenyérgabona-termésünket. Iparunk rohamosan fejlődik. Állami gazdaságaink, gépállomásaink, termelőszövetkezeteink is napról-napra szaporodnak és erősödnek. Szerte az országban hatalmas építkezések folynak. Ötéves tervünk első esztendejére előirányzott beruházásaink nyomán soha nem látott fejlődésnek indult népgazdaságunk. Ezek a tények igazolják, hogy népünk helyes úton jár, hogy ebben az országban a dolgozó nép a gazda. De vájjon azt jelenti-e ez, hogy ennek a fejlődésnek mindenki egyformán örül ebben az országban? Nem, szó sincs róla! Míg dolgozó népünk döntő többsége naprólnapra világosabban látja és értékeli az eredményeket, addig ellenségeink minden furfangot és hazugságot latba vetnek a fejlődés, a demokrácia teljes győzelmének hátráltatására. Érzik és tudják, hogy míg dolgozó népünk a több és jobb termeléssel a munkaversenyen, a sztahanov-mozgalmon keresztül szárnyal egyre feljebb a boldog jövő, az igazi szabadság, a szocializmus diadala felé, addig ők mindinkább alul maradnak és úgy járnak, mint a béka, amely mocsárban élt, de a mocsár kiszáradt alóla. Ettől való félelmükben indítanak időnként megújuló, elkeseredett és dühös támadást ellenünk, a népi demokrácia ellen. Ezért kuruttyolnak össze annyi badarságot és hazugságot, amenynyit csak tudnak. Ebben a gyalázatos rágalom- és hazugsághadjáratban, ha lehet, még a kulákokat is megelőzve a klerikális reakció viszi a prímet, s meg kell adni, nem válogatósak sem a hazugságban, sem a módszerben. Ha a régi hazugságból kikopnak, újakkal kezdik! Újabban arra vettek irányt, hogy a munkásosztály legbiztosabb szövetségesét, az agrárproletárokat, a mezőgazdasági munkásokat kísérlik meg szembeállítani népi demokráciánkkal. A támadást különböző módszerekkel és különböző szövetségesekkel végzik. Egyik helyen a mezőgazdasági munkásaink közé befurakodott volt csendőrök, volt katonatisztek, egykori nyilas vezérek, jobboldali szociáldemokraták a munkaverseny, a teljesítménybér, a darabbér ellen uszítanak, másik helyen a reakció ártatllanság köntösébe bújtatott apácái, járják a falvakat és látogatják az állami gazdaságainkban dolgozók otthonmaradt családtagjait, mint Borsodban, Hevesben. Az imperializmus ez álszent ügynökei azt mondják az asszonyoknak: írjanak a férjüknek és gyermekeiknek, hogy hagyják ott az állami gazdaságot, mert ott nem istennek tetsző munkát végeznek és erkölcstelen életet élnek. Felhasználják dolgozóink feleségeinek és anyáiknak legszentebb érzéseit arra, hogy a legfontosabb munkák idejében ártsanak népünknek, demokráciánknak. De nem restélnek mezőgazdasági munkásaink között beszélni arról sem, hogy a demokrácia a mezőgazdasági munkásokat mostohán kezeli és hogy a mezőgazdasági munkások egyetlen barátja és védelmezője a klérus. Arról persze nem beszélnek, amit mi nagyon jól tudunk, hogy a múltban azon a több mint egymillió katasztrális hold földön, amely papi kézben volt, ugyanúgy, vagy talán még jobban és alattomosabban zsákmányoltak ki bennünket, mint a többi uradalmakban. Mi azonban még jól emlékezünk rá, hogy négy család is lakott egy pitvarban, hogy a káptalanban még a búzatermő vidéken is rozsot mértek kommencióba, mert az olcsóbb volt, hogy a szalonna pondrós, a kása mindig dohos volt. Mert azt mérték a cselédeknek, amit már senkinek nem tudtak eladni. És tudjuk azt is, hogy a hónaposokat és a napszámosokat mindig a legrosszabb hodályokba fektették, oda, ahová már a disznót sem merték fiaztatni, mert attól féltek hogy lerágja a malac farkát az a temérdek patkány, amely egész éjjel a munkásokon szaladgált keresztül, amelytől nem mertek aludni, nemcsak a gyermekek és asszonyok, hanem a legbátrabb katonaviselt vagy legjobban elfáradt öregemberek sem. Akkor vájjon miért nem voltak a mi barátaink? Akkor rendben levőnek látták, hogy a piszkos hodályokban együtt nyomorogjon száz meg száz férfi, nő, felnőtt és gyermek hónapszámra? Akkor az nem volt erkölcstelen? Azt hiszik, hogy ezt elfelejtettük? Azt hiszik, hogy ezt el lehet felejteni? Nem, nem felejtettük el! Nagyon jól emlékszünk még a 70—80 filléres napszámra, a tizennegyedén való aratásra, a bivalyhúzta büdös sajtokban lötyögő poshadt vizekre, amelytől a legkülönbözőbb betegségeket kaptuk. Betegen fekhettünk aztán a hodályban legyek milliói között, vagy vánszoroghattunk nyomorultul gyalog hazafelé 15—20 kilométtereken, mert szekérrel csak azt vitték, aki már félholt volt. De emlékszünk többek között arra is, hogy még így is alig tudtunk egy évben 2—3 hónapot dolgozni, mert állandóan a fejünk felett lebegett a munkanélküliség réme, a kétségbeejtő nyomorúság. Ma? Ma pedig a mezőgazdaságban helyenként már munkaerő- huiány mutatkozik, akadnak helyek, ahol a DÉFOSz a cséplőgépekhez minden erőfeszítése mellett sem tudott még elegendő munkást leszerződtetni. Nagyon jól emlékezünk a régi világra és éppen ezért tudjuk értékelni mai helyzetünket, amikor nem kell rettegni a munkanélküliségtől, amikor biztos munkánk és keresetünk van, amikor 13—15 százalékért aratunk, amikor kollektív szerződésben biztosított teljesítménybérért dolgozunk, amikor társadalombiztosításban részesülünk. A múltban gyermekeink cselédnek mehettek városi dámákhoz, uradalmakba vagy nagyhajú kulákokhoz. Ma nyitva áll gyermekeink előtt minden lehetőség! A mezőgazdasági munkások nem mostohagyermekei a népi demokráciának, hanem a munkásosztály legjobban megbecsült és legmegbízhatóbb szövetségesei. Olyanok, akikre bizton számít a munkásosztály és népi demokráciánk kormánya a reakció ellen vívott harcban éppen úgy, mint a kizsákmányolás nélküli társadalomért folytatott küzdelemben, a szocializmus építésében. Az a sunyi, alattomos és becstelen mesterkedés, amellyel a klerikális reakció szeretne bennünket megkörnyékezni és demokráciánkkal szembeállítani, a magunk és gyermekeink boldog jövője ellen indított támadás. Agrárproletárjaink, mezőgazdasági munkásaink túlnyomó többsége azonban mindennek tudatában van. Bátran szembeszáll a klerikális reakció aljas támadásával és lelkesedéssel követi a Magyar Dolgozók Pártja, népünk vezére, Rákosi Mátyás tanítását és iránymutatását. Dolgozik becsülettel, igyekszik a még megtévedteket is felvilágosítani, hogy győzelmesen haladjunk hazánk és szocializmusunk építésében, felszabadítónk, a nagy Szovjetúnió mellett, melynek vezetésével naprólnapra erősödik a békefront, amely megakadályozza, hogy a klerikális reakció és annak gazdái, az amerikai imperialisták, háborút indítsanak a népek, a dolgozók milliói ellen. ot . 52. ÉVFOLYAM, 132. SZÁM, 12 oldal 60 fillér VASÁRNAP, 1950. JÚLIUS 2. Nyaral a szabad ifjúság Alig néhány hónapja csukódtak be az iskolakapuk, de a vidáman és hangosan kopogtató fiatalok előtt már a balatoni üdülők, meg a hűvös árnyékú mátrai táborok kapui tárultak szélesre. Az erdők felől kopácsolás hallatszik, az úttörők építenek tábort. Gyermekkacajtól hangos a kéken csillogó Balaton, munkásszülők gyermekei lubickolnak a langyos hullámokban. Kendők lobognak a vonatablakokból, ének száll a Dunán úszó hajó fedélzetéről, gyermekek utaznak az ország legszebb üdülőibe pihenni, szórakozni, sportolni... Korán kezdődik a nap. Amikor a tábor kürtöse az ébresztőt fújja, mindjárt kis hangverseny kerekedik a hegyet körülölelő erdőben. A kürtös ébresztőjébe belekontárkodnak a fülemülék, a rigók, a pacsirták, meg a patakhoz siető gyerekek énekükkel. A nap meleg sugaraitól barnára sülnek, a bőséges ebédtől valósággal meggömbölyödnek és kacagásuk, énekük sokkal szebbé varázsolja hazánk drágaköveit — a Balatont, a Mátrát, a Bükköt, meg a Velencei-tavat.