Szabad Szó, 1951. január-június (53. évfolyam, 159-25. szám)

1951-03-04 / 9. szám

ISS­, március 4. Iván Petrovics Pavlov, a nagy szovjet tudós merész újító és igazi forradalmár volt. Materialista ala­pon átalakította az egész élettant: az egységes szervezet problémáit helyezte előtérbe akkor is, amikor egyes szervek, vagy szerv­rendsze­rek működését vizsgálta. Pavlovot egész munkásságában az a felfo­gás vezette, hogy az idegrendszer szervezi és irányítja az egységes szervezet minden működését. Ki­mutatta, hogy minden élettani folyamata a reflexek törvényei szerint megy végbe. A reflexek A reflexek bizonyos formáit már régóta jól ismerte az orvostudo­mány. A reflex nem más, mint a szervezetnek valamely ingerre adott mindig azonos reakciója. Ezek minden esetben valamilyen működésben, mozgásban, mirigy­működésben nyilvánulnak meg. Ha tüskébe lépünk, visszarántjuk a lábunkat, a szembehullott porszem pislogást okoz, ha valamely izmot összekapcsoló int megütünk, az izom összerándul. Ezeket a reflexe­ket a szervezet készen hozza a világra — ezek a feltétlen reflexek. Pavlov híres állatkísérletei során bebizonyította, hogy az állatok »megtanulják« ezt az összefüggést Például a rendszeresen etetett kutya nyála már akkor is meg­indul, ha ápolója lépteit és az edénycsörgést hallja. Itt már olyan reflex-folyamatról van szó, amely nem szervezettel veleszületett, hanem az élettapasztalatok ered­ményeként szerzett tulajdonság, amelynek kialakulásához bizonyos feltételek szükségesek.. Pavlov ki­mutatta, hogy bármilyen inger, a környezet bármely tényezője, a fény, a hang, a hőmérsékletválto­zás, stb. mind felhasználhatók az állatnál különböző reflexek kiépí­tésére. Lehetségesnek tartotta, hogy a feltételes reflexekből több Ivan Petrovics Pavlov a nagy szovjet élettan tudós nemzedéken át történő ismétlés után feltétlen reflexek keletkezhet­nek, tehát — a micsurini biológiá­val összhangban — az így szerzett tulajdonságok is öröklődhetnek. Pavlov tanainak gyakorlati je­lentősége messze túlhaladja az élettan kereteit. Az orvostudomány­nak nincsen olyan ága, amelyben ne használnák fel a pavlovi élet­tanból levont gyakorlati következ­tetéseket. Új gyógyeljárások szü­letnek nemcsak az ideggyógyászat­ban, hanem a klinikai gyakorlat minden ágában. De az orvostudo­mányon kívül döntő szerep jut e tanoknak a lélektanban, a nevelés­­tudományban, az állattenyésztés­ben, sőt közvetve a növénytermesz­tésben is. Az alábbiakban néhány példát ismertetünk, hogy a feltételes ref­lexek kialakulásának pavlovi taní­tását hogyan használják fel az állattenyésztésben s általában a mezőgazdaságban. Mindannyian tudjuk, hogy pél­dául a kutyát milyen jól be lehet tanítani vadászatra. Megtaníthat­juk arra is, hogy a megsebzett vadat felkutassa és a gazdájához vigye, jóllehet, ösztöne arra kész­tetné, hogy maga egye meg a meg­talált vadat A kutya ösztönének ez az átalakítása már nagyon régen történt, a kutya már ősidők­től az »ember társa« és már nem is csodálkozunk azon, hogy vadá­szat közben saját érdeke rovására is, segít nekünk. Ez azonban csak egy régi példa, sokkal érdekesebb a méhek idomítása, amelynek a mezőgazdaságban igen komoly hasznát látjuk. Irányíthatjuk-e a méhek ösztönéletét ? Mint tudjuk, legalább is min­denki tudja, aki valaha is közelebb­ről foglalkozott a méhészettel, hogy a mézgyűjtő méhek, akár egy-két kilométerre is távoztak kaptáruk­tól, biztonsággal visszatérnek oda. Gubin szovjet méhész és kutató kimutatta, hogy a méheknek saját­­szerű légi »útvonaluk« van, amelyet úgy hoznak létre, hogy a pot­rohukon lévő különleges szervük­ből szagos anyagot választanak ki. Minden egyes méhecske, ahogy a mézgyűjtés közben tovarepül, nyo­mot hagy maga után, ahogy a robogó vonat útját jelzi a mozdony füstcsíkja. Csendes nyári napokon ezt az »útvonalat« a méh úgy kö­veti, mintha valami autóúton köz­lekedne. A feltételes reflexek módszerének alkalmazásával a méheknek ezt az ösztönét meg lehet »javítani«. Ki­tűnő példa erre a méheknek az a csodálatos idomítása, amelyet a szovjet tudósok valósítottak meg először a világon. A legutóbbi időkig a méhek úgy­szólván alig gyűjtöttek a vörös lóhere virágairól, s ennek követ­keztében ennél a mezőgazdasági­lag fontos növénynél a méhek nem vettek részt a beporzásban. 1936- ban a szovjet méhészek igen érde­kes kísérletet hajtottak végre. A vöröslóhere virágából édes szirupot főztek és ezt a folyadékot berakták a kaptárba. A szirup fogyasztása közben a méheknél feltételes ref­lex fejlődött ki, agyukban kapcso­lat jött létre a vöröslóhere illata és az édes anyag — a szirup — feltalálása közt. A teljes sikerhez még egy fel-­­tétel volt szükséges, ahogy a fizio­­lógusok mondják: felfokozták a méh agyában a táplálkozási köz­pont ingerlékenységét. Ezért a kutatók a kaptárt két-három napra bezárták. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a kiéhezett méhek a kaptár­ban elhelyezett vöröslóhere-szirupot mohón fogyasszák. Mikor azután a méheket a szabadba bocsátották, hatalmas tömegben repültek a vöröslóherére és hamarosan be­porozták, megtermékenyítették ezt az igen fontos takarmánynövényt. Növekedett a méhek méztermelése is, jobban termett a vöröslóhere is. Csodálatos eredmény: emberi beavatkozással irányítani tudjuk az ilyen aprócska kis élőlények ösztönéletét is. Általában a háziállatok fajta­­nemesítésében igen nagy jelentő­sége van Pavlov tanításának. Ha a gondozó személyzet Pavlov kísér­leteinek és tanításának mély értel­mét helyesen fogja fel, igen hasz­nos feltételes reflexeket alakíthat ki a gondozás folyamán a házi­állatokban. Pavlov tanítása a mezőgazdaságban Pavlov tanításának gyakorlati hasznát csupán a tudomány egyet­len ágában, a mezőgazdasági tudo­mányban ismertettük néhány pél­dával. Tanítása azonban a tudo­mány legkülönbözőbb ágait termé­kenyítette meg és a szovjet nép, de az egész haladó emberiség egyetemes kincsévé vált. Pavlov harcos materialista volt. Egész életében harcolnia kellett azokkal, akik nem akartak hinni abban, hogy a szerintük éppen »sajátos voltuk« miatt megismer­­hetetlen lelkifolyamatokat élettani vizsgálatokkal megismerhetjük. El­keseredett harcot kellett vívnia a kapitalizmus szolgálatában álló idealista fiziológusokkal. De a szovjet állam első pillanattól kezdve felismerte Pavlov tanainak óriási jelentőségét és minden segítséget megadott neki ahhoz, hogy nagy­fontosságú tudományos munkássá­gát egész 1936 február 27-én be­következett haláláig folytathassa. A nagy tudós halála óta tizenöt év telt el. Ma már a szovjet tudó­sok ezrei minden téren továbbfej­lesztették a pavlovi tanítást s gyakorlati alkalmazásával a tudo­mányt még fokozottabban a dol­gozó nép szolgálatába állították. Nagy megbeszélésünk volt. Nagyon nehezen ment, mert akkor még nem voltak szavaink, mint most, hogy kifejezzük magunkat. Bogár csinált már régen néhány szót és néha-néha mások is csináltak szavakat De végül is meg­egyeztünk abban, hogy összetesszük erőinket és olyanok leszünk, mint egy ember, ha újra átjönnek a húsevők, hogy elrabolják asszonyainkat és ez volt a törzs. Két férfit állítottunk a hegyre, egyiket nappalra, a másikat éjszakára, őrködni, hogy várjon nem jönnek-e a húsevők. Ezek voltak a törzs szemei. Majd tíz ember kel­lett ahhoz, hogy ébren maradjon minden éjjel íjjakkal, lándzsákkal, dorongokkal kezükben, harcra készen! Az­előtt, ha valaki halászni ment vagy kagylót keresett és sirálytojást, magával vitte fegyvereit is és keresés közben ijedten figyelt, nem tör-e rá valaki? Most mindez megvál­tozott. Az emberek fegyver nélkül mennek és az egész időt élelemkeresésre fordíthatják. Hasonlóképpen, mikor az asszonyok mentek a hegyekbe bogyót meg gyökeret keresni, öt férfi ment velük, hogy őrizzék őket. És éjjel­­napal szüntelenül őrködtek a törzs szemei a választóhegy csúcsán. De bajok keletkeztek. Mint rendesen, az asszonyok miatt Férfiak, akiknek nem volt asszonyuk, más férfiak asszonyát kívánták meg és sok háborúság folyt a férfiak között; hol az egyiknek, hol a másiknak zúzták be a fejét, szúrtak lándzsát testén keresztül. Miközben az egyik fenn őrködött a hegyen, a másik férfi ellopta a feleségét. Az őr leszállt harcolni feleségéért. Akkor a másik őr félt, hogy elrabolják az ő feleségét is és ő is otthagyta őrhelyét! Baj volt a tíz fegyverhordozóval is, öt harcolt öt ellen, végül is egynéhány megfutamodott, a többi pedig utánuk rohant. A törzs így aztán szem és őr nélkül maradt. Nem volt hatvan embernyi erőnk! Nem volt semmi erőnk! Tanácsot tartottunk tehát és megcsináltuk az első Törvényt. Borjú voltam még az időtájban, de jól emlékszem. Azt mondtuk, ha erősek akarunk lenni, nem hadakozhatunk egymás ellen és törvényt hoztunk, hogyha valaki elrabolja a másik asz­­szonyát, megöli őt is a törzs. Azt mondtuk, ha az egyik férfi nagyon erős és nagy erejével kárt tesz törzsbéli test­­véreiben, megöljük, hogy az ereje ne ártson többé. Mert, ha engednénk, hogy erejével kárt tegyen bennünk, testvé­reink megijednének és a törzs f éjjelszóródna s épolyan Jack London : A méhek dala Elbeszélés. — II. folytatás: gyöngék lennénk újra, mint amikor először támadtak ránk a húsevők és megölték Dörmögöt. Csonttörő roppant erős férfi volt és nem ismert tör­­vényt. Csak a saját erejét ismerte és erejének tudatában elrabolta Három gyökér feleségét. Három gyökér megkísé­relte a viaskodást, de Csonttörő kiloccsantotta agyvelejét. Csonttörő elfelejtette, hogy mindnyájan összetettük erőinket, hogy rendet teremtsünk a magunk portáján s mi megöltük őt a családi fája alatt s felakasztottuk holttestét egy ágra, intő például, hogy a Törvény erősebb az embernél! Mert mi mind együtt voltunk a TÖRVÉNY és senki sem lehetett erő­sebb a Törvénynél! Később másféle bajok adódtak, mert tudjátok meg, as őzláb, Sárgatej és Sötétbenfélő, nem könnyű dolog törzset alakítani. Sok, igen sok dolog volt, egészen apró dolog, de tanácsot kellett ülni miattuk, összegyűltünk reggel, délben, este, éjszaka. Kevés időnk maradt élelemszerzésre, mindig akadt valami kis dolog, amit meg kellett beszélni. Például két újabb őrt kellett állítani a régiek helyébe a hegytetőre, vagy meg kellett határozni, mennyi élelem illeti meg azokat a testvéreket, akik mindig fegyvert tartanak kezükben és nem kereshetnek élelmet maguknak! Szükségünk volt vezető férfira, aki elvégezte mind­ezeket, aki a Tanács nevében beszéljen és aztán beszámol­jon a tanácsnak. Megtettük tehát Piff-Puffot vezetőember­nek. Roppant erős férfi volt és nagyon ügyes. Mikor haragos­kedvű volt, úgy csinált: piff-puff, mint a vasmacska. Odaállítottuk a tíz fegyveres férfit, hogy építsenek kő­falat a völgy keskenyebb részén. Az asszonyok meg a na­gyobb gyerekek segítettek s a többi férfi is, amig a fal jó erős nem lett. Ezután kibújt minden család a barlangjából, lejöttek a fákról, s faházat építettek maguknak a fal védelme alatt. Ezek a viskók tágasak, kényelmesebbek voltak, mint a barlangok meg a fák és mindenki jobban élt bennük, mert a férfiak összetették erejüket és törzzsé egyesültek. A fal, az őrök és a figyelőszemek védelme alatt több idő ma­radt a vadászatra, halászatra, bogyószedésre, több volt az élelem, senki sem éhezett! És Háromláb — így hívták, mert siheder korában eltörték a lábát és husánggal járt —, mon­dom, Háromláb fogta a vad búza magvát és bevetette a földbe, közel viskójához. Megpróbált húsos gyökereket és sok minden egyebet is ültetni, amiket a völgyben talált. És mert olyan nagyon nagy volt a biztonság a Tenger­völgyben, a fal és az őrök védelme mellett és élelem is akadt bőven — nem kellett érte harcolni, nagyon sok csa­lád jött közénk a parti völgyekből és a magas hegyekből, ahol eddig úgy éltek, mint a vadállatok, nem mint az em­berek. És nemsokára benépesedett a Tengervölgy, meg­számlálhatatlan család élt ott. De még mielőtt ez megtör­tént volna, felosztottuk a földet, amely szabad volt és min­denkié. Három láb kezdte meg, amikor búzát vetett De a legtöbben nem törődtek a földdel. Azt gondoltuk, bolondság kövekkel megjelölni a határokat. Volt ennivalónk bőven, mi kellett még. Emlékszem, hogy apámmal ketten kőkerí­tést építettünk Háromlábnak és búzát kaptunk érte. Kevesen kaptak tehát a földből és Háromlábnak jutott a legtöbb. Néhányan, akik földet kaptak, odaadták a ma­gukét azoknak, akiknek kedvük volt bajlódni vele és búzát, húsos gyökereket, bogyót, medvebőrt kaptak érte cserébe, amit a földművelők a halászoktól kaptak búzáért. És azon vettük magunkat észre, hogy elúszott az egész föld! Akkoriban halt meg Piff-puff és a fia, Kutyafog lett a törzsfő. Azt kívánta, hogy tegyék meg törzsfönek, mert az apja is az volt. Nagyobb törzsfönek is tekintette magát, mint az apja. Eleinte jó főnök volt, keményen dolgozott, úgy, hogy a tanácsnak mind kevesebb és kevesebb dolga akadt. Majd új hang keletkezett a Tengervölgyben — Ha­­sadtalak hangja! Nem sokat tartottunk felőle, amig egy­­szercsak elkezdett beszélni a meghaltak szellemével. Ké­sőbb Nagykövérnek neveztük, mert sokat evett, nem dol­gozott és széles, gömbölyű lett. Egy ízben azt mondta Nagykövér, hogy ismeri a halottak titkát s hogy ő Isten hangja! Nagy barátok lettek Kutyafoggal és ez megparan­csolta, hogy építsünk Nagykövérnek egy faházat. S Nagy­kövér tabukkal rakta körül a házat s benne tartotta az istent. (Folytatjuk) NYEKRASZOV (1821-1878): A MAGVETŐKHÖZ Magvető, íriv a hajnal, előre! Vidd a tudás magvát a mezőre, Éhes a magra a föld. Félre, ki gyáva! — a munka temérdek, Jöjjön elő, kit a munka, az élet Tiszta szerelme betölt. Légy te igazsztvü, bölcsszavú, bátor, El ne szakadj a nép igazától! Állj mellé, ki nem érzi magától, Hogy mi is a jó, mi a szép. Vesd a magot, kihasadt a barázda, S majd ha víg ének hív aratásra: Művedet áldja a nép. (1876) (Képes Géza fordítása) 11­­3

Next