Szabadság, 1900. március (27. évfolyam, 49-75. szám)

1900-03-04 / 52. szám

2 »SZABADSÁ­G« 1900. márczius 4. ségeket leverték, a megmenekülteket három angol városba beszorították és a fokföldi hollandokat felkelésre bírták. Ki volt erre a háborúra felkészülve, ki készült arra évek óta, a háború maga mutatja meg. A búr sereg a hadüzenet után egy nappal angol területen volt Natálban, Guiqua földön és a Fok tarto­mányban. Szervezett, nagy seregek, kiképzett tisztekkel­, remekül begyakorlott legénységgel, legmodernebb ágyúkkal és puskákkal. Ellen­ben Angliának a hadüzenet napján alig néhány ezer katonája volt Dél-Afrikában: innen az első angol vereségek, melyeket Közép-Európa úgy ünnepelt, mint ha az a br­itt oroszlán halálhörgése volna. Csak Glencoe, Dundee és Elandslaagte után indult el az angol had­sereg Afrikába. A történelem ily hadjáratot nem ismer: sohasem szállított még egy nem­zet oly hadsereget oly távolságra és a magáé­val oly annyira ellenkező éghajlat alá. Tisztán a délafrikai klíma elég ellenségnek Anglia katonái számára. Hozzá jönnek a terepvi­szonyok: Natal hegylánczai közt ezer ember feltarthat százezreket. Innen Ladysmith fel­szabadításának sokáig késése. Még ma is, számításunk szerint 37000 katona van a ten­geren angol földről Transvaal felé Ágyukat lovakat, élelmet, ruhákat az angol hadügyi hivatal csak a hadüzenet után szerzett be a hadsereg részére. Az elfogultságot kivéve, mindenki felismerheti ezekből hogy Anglia e háborút­­ nem akarta, nem is várta. Trans­vaal azonban Majuba ismétlődésében remény­kedett és azt hitte, hogy a souverainitás utolsó korlátait egy új Majuba által ledönt­heti úgy, amint megszerezte az első által a belügyekben való függetlenségét, így keletkezett a bur-angol háború. A souverain nemzet küzdelme az a neki szerző­désileg, bár korlátoltan alárendelt búr nem­zettel azért, mert emez a maga földjén az egyenlőség jogát nem akarja megadni a souverain angol nemzet polgárainak. * Ellenben a mi szabadság­harczunkban egy ezredéves nemzeti függetlenséget törvény és szerződések által számtalan esetekben biz­tosított alkotmányunkat megsemmisíteni, sza­badságunkat megfojtani akarta egy sötét ka­­marilla. 1815-nek kamatait akarták leszűrni s a »Szent szövetség« elveivel a magyar népszabadságot megölni törekedtek. Alkot­mányunk ellen, mely egyenlő jogokat adott szerbnek, rácznak, horvátnak, oláhnak, fel­lázították a szerbet, ráczot, horvátot és oláht. Jellasich betört Dunántúlra s a havasok fel­dühített népe leölte Erdély magyar nemessé­gének virágát. — Annyi fejedelmi előd által esküvel erősített szabadságunkat, nemzeti lé­tünket Windischgraetz szuronyaival akarták a Reichsrathba olvasztani, úgy tartom: a két kép lényegileg ellentmondó. — A búrok saját szerződésük ellen harczolnak, mi a magunkét vé­delmeztük. Ők azt a nemzetet támadják, mely­nek, — legalább közvetve, — létüket is köszön­hetik : mi előbb voltunk, mint a mai Ausztria. Ne­kik Anglia souverainjük eredetük és szerződéseik által. Mi Ausztriának soha souverain jogot nem adtunk. A burok azt akarják, hogy náluk csak a buroknak legyenek politikai jogaik: mi a magunk ősrégi politikai jogait védel­meztük. A burok Angliának adót nem fizettek, katonát nem adtak, mi évszázadok óta tart­juk fenn rettentő pénz- és véráldozatokkal az »osztrák-magyar nagyhatalomnak« külföl­dön csak »Ausztria« nevén bemutatott kétes értékű dicsőségét. És nem is ez ellen : csak a teljes beolvasztás ellen harczoltunk. Nem, e két küzdelmet egy közjogi minősítés alá vonni lehetetlen. ♦ Nem kell azért levonni semmit a búr nép harczi dicsőségéből: a népek rendszerint bátrak, midőn a háborúláz tagjaikat átjárja. Csak a kormányok bűnösek, melyek a lázt felkeltik és azzal a népek testet-lelkét halálos kimerülésekbe hajszolják bele. A búrokkal rokonszenvezők ellen se emeljünk szót. Ha más nem, a nemességnek az a sajátsága, hogy szeret a gyengébbhez húzni: elég őket ki­menteni. De az angolgyülöletnek külföldről kapott mérges gombái ellen minden jó ízlés tiltakozik. Dum dum lövegekről való hazudo­­zások, angol kegyetlenkedések képzelt meséi, s a »rabló hadjárat« féle szitkozódások hoz­zánk, egy szabad nemzet fiaihoz korántsem illenek. Legkevésbé illenek a világ legna­gyobb szabad nemzetével szemben, melynek pl. ausztráliai gyarmatai nagyobb­­ önállósággal bírnak, mint egész Magyarország. Mit fog Anglia tenni ezután Transvaallal, nem tud­hatjuk. Várjon 1881-et ismételi-e és megelégli egy újabb szerződéssel, vagy tovább verek­szik azon a­ két köztársasági területen, — mely különben vagy 100,000 □ kilométerrel na­gyobb Magyarországnál, Fiumét és Horvát­­szlavon országokat is hozzáértvén — és tel­jesen letörli e a búr államokat a föld térké­péről: a jövő megmutatja. De két dolgot a tárgyilagos szemlélő tisztán láthat: Egyik, hogyha ezúttal Transvaal erősebb angol souverain uralom alá kerül, mint bármikor volt. Angliát ebben nem a rablás vágya ve­zette, hanem mert nagyhatalmát Dél Afriká­ban állandó veszélynek ki nem teheti és mert Transvaallal szemben sajnálatosan tévedésnek bizonyult az a szép tétel, hogy a levert ellenségnél jobb a megbékélt barát. A másik pedig, amit tisztán láthatunk, hogy a szerződéses jog e háborúban Anglia zászlói alatt lakik. Néha megesik, hogy az erősebbnek van igaza Tehát lényeges tévedés volna azt hinnünk, hogy a burok hadjárata a mi önvédelmi harczunk bámulatos pendantja. Nem, ez a délafrikai hegemónia kérdése, nem önvédelmi harcz. Mikor pedig arról van szó, mi, akik az angol nagyhatalom teljében lát­juk a szláv szolgaság fenyegető áradatával szemben a világszabadság egyetlen biztosí­­­tékát s akik látjuk, hogy egyedül az angol az, mely nem csak hymnuszához híven »nem lesz szolga soha«, de más nemzeteket sem tesz szolgává sehol sem, csak annyit mond­hatunk : „England for ever.“ Dr. V. Zs. Budapesti levél. Irta: gróf Vay Sándor. A nemzeti színházra ugyancsak rá járt a rúd. Már a parlamentben is támadják a képvi­selők Keglevick intendánsát, a publikum meg lázong, hogy alig volt szó Jászai Mari távozá­sáról, most meg Csillag Terézt is elhagyja menni az igazgatóság. Redukálja a fizetéseket, rossz a műsor, nincs nemzeti irány, így és ilyenformán vezérczikkeznek a lapok. Nagyon helyes és szép dolog ez, de hát van-e egyáltalában nemzeti irány már nálunk. Vezet a szívre, bizony alig. A színpadon, az irodalomban csak a cochone­­ria kell. Maholnap az uránia tudományos színhá­zunkat kivéve, lányt majd nem is lehet szín­házba vinni. És ennek nem egészen a színházak vezetői hitják. E morfondirozásnak józan eredménye körülbelül a következő két igazság : Elsőben az, hogy irodalmunk hősei, nem­zeti géniuszunk homlokon csókolt kegyenczei bátran összefogózhatnak a Parnasszuson és a tudomány Pantheonjában a Burns-ök, Béranger-k, Tennyson-ok, Heine-k, Taine-ek és Brandes-ek fényes szellemalakjaival. Sőt egyikök-másikuk, példaképen a mi Petőfi Sándorunk, Aranyunk, Madáchunk, Vajdánk, Kissünk, Kurucz tároga­­tásunk (ebben az eszmefutamban nem kell talán a nevét kiírnom), Schwarcz Gyulánk, Gyuláink, Beőthynk stb. és annyi fényt árasztanak ma­guk körül, mint amazok. Itt teljes és nemcsak viszonylagos az egyen­lőség, — a mi fiatal művelődésünk fájának leg­­izesebb gyümölcseit bízvást odakinálhatjuk inyencz, csemegének a nemzetközi kultúra ün­nepi asztalára. Dicsőséget vallunk velők örökkön. Hanem ... — és itt aztán nagy sóhajtás­sal forduljon falnak a mi józan morfondirozónk — az u. n .„általános nívó,“ a lelkek átlagos művelt­sége és érettsége nálunk bizon-bizon még alacso­nyan folydogál az európai nagy kulturmedrek magas, régi kőpartok közzé foglalt, ezerszeresen áthidalt, megmért, szabályozott vízállásához ké­pest ! A mi házunk felülről lefelé épült meg, alakjai a leggyöngébbek, sokhelyütt nem is ké­szek még, csak úgy inognak az iszapos talajon. Tövében, mint a Duna-Tisza viza, úgy kanya­rog, oszlik, árad és apad egyre művelődésünk szeszélyes folyója. Emitt mélységesen a partok alá vájja magát és aranyat mos, amott kavics­zátonyt hord lössze terméketlen hullámtorlódása, hol elcsekélyedik és boglyas füzek alatt tisza­virágot ringat, hol kanyaró holtágak medrébe tolja poshadásnak induló vizét, majd parti vi­rágok csókdos életre, majd kuruttyoló békák ezreit kínálja mérges párájú pocsétával. Kísér­letezés, kicsi eszközökkel nagyotakarás, parvenu szertelenség a látszat kierőszakolásában, nekiru­gaszkodás és elernyedés, az u. n. „kettős lelki élet“ pszichózisának csudaereje és pipogyasága jellemzi modern művelődésünknek és ebben ku­sza irodalmi törekvéseinknek is általános képét. Ezt a két tanúságot süti ki a józan és ma­gyar europater-kritika. Emelni és egységes mederbe terelni ezt a nívót, az általános nyugati műveltségnek min­tájára a magyar analfabéták ezreit megtanítani a nemzeti művelődés magasabb ábéc­és köny­vének folyékony befűzésére: íme mily magasz­tos feladata a lelkesedésnek és rátermettségnek ! Endrődi Sándor — bár könyve előszavában oly szerény, hogy ily czért alig sejtet — ennek a nemzeti munkának úttörője gyanánt jelenik meg most irodalmunkban. Nem az első, de, úgy látszik, elődjeinél rátermettebb arra, hogy siker­rel kísérelje meg a nemzeti közérzülettel a lelki kölcsönhatást megkeresni, annak egy-egy szik­ráján felbuzdulni és oda nyújtani a nagy ma­gyar olvasóközönség kezébe irodalmunk nagy­jainak, az ő kisebb társaiknak és nyomukon mind tartalmasabbra fejlő szellemi életünknek tükörképeit az ő méltó gyönyörűségére és oku­lására. Hiszen ritka kivétellel mind e mai napig tudósok írnak nálunk történelmet, irodalomtör­ténetet és minden egyébb tudást tudósoknak és egy szűkebb körű, véletlen szellemi arisztokrá­­cziának. Pedig a tudás szoba levegője sok min­dent, ami ki, a szabad levegőre való, petrifikál és mumifikál a­helyett, hogy termő mag gya­nánt a közérzület talajába juttassa. Ezt a mun­kát nem a középkori ezéhrendszer utószülött vénei, a ozéhbeli tudósok tudják elvégezni, de azok a nagy tudású, széplelkű művelt emberek, akiket nyugaton habár ők csak Renanok, Taine-k, Carlyle-ok, Puskin-ok — manapság tudósoknak mernek nevezni. Ilyen modern értelemben vett tudós mun­kája, amilyet odakünn ép oly nagy élvezettel szokás olvasni, akárcsak egy tartalmas regényt, az Endrődi Sándor essay gyűjteménye. Tudós­­kodó szőrszálhasogatás helyett hamisítatlan ku­rucz lelkesedéssel lát munkához, amint oldott sarokkal leplezi le előttünk századunk irodal­mának csarnokában a Széchenyi, Kisfaludyak, Katona, Vörösmarty, Eötvös, Kemény Zsigmond, Kossuth, Petőfi, Tompa, Deák, Arany, Jókai, Ma­dách, Szigligeti arczképeit. Tessék elolvasni a Petőfi Sándor költészete megjelenésének remek számba menő szimbolizá­­lásátj ezt a határtalan költői lelkesedéssel átér­­zett apotheozist; — tessék a nemzeti munka jeles napszámosának dicséretét elolvasni a Báy Andrásról megirt szeretetteljes emlékezésben, — figyeljük meg Endrődi képein az élet eleven színét és igazságát és mélyedjünk el az alak­jaik mögött feltáruló kortörténeti távlatképekbe ! Merjünk fellángolni annak a nemes névnek a

Next