Szabadság, 1902. december (29. évfolyam, 281-303. szám)
1902-12-02 / 281. szám
XXIX. évfolyam. Előfizetési feltételek: Szétküldéssel Vidékre postárai: Korona Negyed évre 7.— Fél évre 14.— Egész évre 28.— Kiadóhivatal: Kossuth Lajos-utcza, (Bihar megyei takarékpénztári épület), hová a hirdetések és az előfizetés-dijak küldendők. Egyes szám ára 10 fillér. Helyben: Korona negyed évre 6.— Fél évre 12.— ®géez évre 24.— Nagyvárad, kedd, 1902. deczember 2. POLITIKAI NAPILAP, A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. 281-ik szám tirdetének dija : 6 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér. Háromszor és többször — —8 fillér. Nyilttér 3 hasábos petitsorért 40 fillér. Apró hirdetésben minden szó 4 fillér, vastag betűkkel — —8 fillér. Reklám soronként — — —2 kor. Szerkesztőség: Kossuth Lajos utcza (Bihar megyei takarékpénztári épület.) Kéziratok vissza nem küldetnek. Főszerkesztő: SZÚNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos: LASZKY ÁRMIN. A temető kapujában. Irta : Dr Várnai Ferenc. Az egyik. Hideg novemberi délután, úgy alkonyat felé, lehorgasztott fővel csendesen, lassú léptekkkel bandukol előre a hosszú fasorban a temető felé. A férj. Látogatóba megy a feleségéhez, a siri házába. Amikor nem látja, nem zavarja senki se. A nap már aláhanyatlott az ég peremén, visszatűrö hideg, fényes sugarai sötét bíborszinűre festik az ég aljit, mely halvány vörösbe megy át és feljebb a levegő égen világos sárga színbe olvad, hogy aztán összefolyjon az ég tiszta azur kékjével . . . Valósággal égi, isteni szinpompa. A fák lombjait régen letarolta a korán beállott fagy. A kopasz, meredt, magasba nyúló ágakon, mint rostélyon keresztül látszik át az ég mindjobban halványodó színe s a lassú léptek egyhangú zaján kívül csupán az ágak közt átsuhanó szél suhogása s a száradt, összefagyott falevelek zörgése hallatszik. A feleség halála után ez az ut a férj csaknem mindennapi Golgotha-járása. Az a szépséges asszony volt az ő életének egyedüli célja, körülötte forgott minden cselekvésének mozgató rugója. Ő volt volt vágya, reménye törekvése, mindene. Az az asszony volt az élete, s most, hogy eltemette, itt kinn a temetőben, az ő hazájában keresi folyton s panaszolja föl neki, hogy önmagával elvitte mindenét s amit maga után hagyott, az sötét bánat, vigasztalhatatlan gyász keserűség • egész elárvult, nyomorúságos életére. Megáll a magas hideg sirkő előtt, ő maga is A „baglyok“ lélektana. ii. (Dr F. Gy.) A múlt évszázad legkiemelkedőbb vívmánya kétségtelenül a sajtószabadság, ez a leghatalmasabb fegyver az egyén jogainak megvédelmezésére, csak természetes tehát, hogy a szabad sajtó egyik orgánuma Polizei után kiabál és megbotránkozással konstatálja, hogy : ime a szabadkőművesek rendőri assistentia nélkül gyüléseznek, sőt horrendum dictum vacsoráinak is! Előre bocsátom, hogy alapszabályaink kormányhatóságilag vannak megerősítve, és hogy az alapszabályok keretén belül kifejtett tevékenységnél a rendőrség beavatkozása jogilag lehetetlen, hangsúlyozni kívánom, hogy a legmesszebb menő egyéni szabadság híve és szerény harcosa vagyok és csekély erőmhöz képest mindig küzdeni fogok a rendőrállam eszméje ellen , de mert minden téren a jogegyenlőség eszméjét kívánom érvényesíteni, a magunk részére sem kívánok kivételes állapotot. Nem teszek kifogást az ellen, hogy ha eljövend a »Tiszántúl« által óhajtott aranykor, a rendőri omnipotentia korszaka, és conclavekon, szentszéki üléseken, természettudományi, filosofiai és humanitárius egyletek ülésein assistálni fog a rendőrség, ám legyen a jelen rendőrközeg a páholymunkánkon, sőt eltűrjük jelenlétét a folyton perhorrescált vakolasokon is. Megremeg toltam, midőn ime a vakolás fogalmához eljutottam, méltóztatik e gondolni, minő immorális, lázitó dolog ez a vakolás? tessék elképzelni, hogy 3540-en összejönnek a páholymunkákra, ott 2—3 óra alatt megvitatnak eszméket, melyekből nekik ad personam soha, legfeljebb a köznek lehet haszna, s midőn munkájukat elvégezték, mit képzelnek önök, mit tesznek ezek az alakok ? ahelyett hogy hazamennének családjaik körébe, vagy felkeresnék a vendéglői asztalokat, összeülnek egy fehér asztal köré, és együtt vacsoráznak! Nincs annyi felkiáltójel a »Szabadság« szedőszekrényeiben, amennyivel e ténynek felháborító voltát kellőképen ki lehetne fejezni. És ezt tűri a liberális kormány ? ez hát az a híres szabadelvűség, amelynek uralma alatt ilyen fellázító dolgok megtörténhetnek. Eddig nem is tudtam, hogy a vacsora, különösen pedig a társasvacsora fogalma bizonyos hithez, illetve vallásos meggyőződéshez van hozzákapcsolva, avagy talán azt tekintik bűnnek, hogy a vakolást munka előzi meg, és csak az az istennek tetsző dolog, ha munka nélkül engedjük át magunkat az asztal elveinek ? sajnos — mi nem élvezünk dús beneficiumokat, — nekünk nemcsak a páholyban, de a profán életben is dolgoznunk kell, hogy megélhessünk és vakolhassunk. Ez vonatkozik a kultur-bodega belsejében lefolyó eseményekre, a páholyház külsejét lehet kritizálni jobb dolog híján nekem se nagyon tetszik, de nem értek a dologhoz. »Jámbor és Bálint«, legelső rendű építész cég tervezte, Rendes és Rimanóczy építette, tessék vele disputáim. Czeremóniák és jelvények , földkerekség megkövült fájdalom. — Keserű gondolatok járják át agyát s mint aki egy nagy kérdésben nem képes megtalálni a megoldást, sötéten néz a már csillagos égre. Mély sóhaj száll föl melléből s fájdalmasan függeszti szemeit ismét a koszorúval borított néma sírra. . .. Míg felesége élt, az emberek bámulták nagy szorgalmát, munkaképességét; csodálkoztak, hogy egész nap törte magát a vagyon után. Nem tudták, hogy az ő legfőbb törekvése: feleségének a legnagyobb kényelmet megszerezni s a lehetőség határain belül teljesíteni minden vágyát, minden kívánságát Napi dolgai, fáradalmai után bőven kárpótolta aztán az édes otthon. Ennek ékessége: a szépséges asszony . . . Mintha megmozdult volna az a fehér obeliszk ott a sir fölött, mintha az élő asszony szállt volna föl a sir mélyéből s mintha őt látná a bizalmas házi pongyolában, a mint hab-fehér csipkéi közül vidáman mosolygott ki a creol-barna, sötét pírtól átfutott arc, melyet, korom sötét fekete haj körüt lazán összetűzve, fantasztikusan s míg ingerlően villan meg a ragyogó tüzes fekete szempár, a pajkos mosolyra vonult cseresznyepiros, kissé duzzadt, de piros ajkak közül hamiskásan csillan ki az egyenletes fogsor fényes fehérsége ... A férj lehunyja szemeit, s édes fájó érzéssel álmodja tovább a multi álmait . . . Mert két élete volt annak az asszonynak. Az egyik a férjéé a másik sokaké ! A férj, ez az örökösen munkába temetkezett férj, természetesen csak az egyiket ismerte, míg a másikat ügyesen el tudta rejteni előle a csábítóan szép asszony. Egy ütéssel agyon tudta volna sújtani ez a jámbor ember azt, aki feleségéről rosszat csak feltételezni is merészelt volna. Csak természetesnek találta, gén mindenütt vannak, voltak és lesznek, az államtól se az utolsó kerékpáregyesültig minden intézménynek megvan a maga jelvénye, címere és a maga formulája ; hogy a formulák már elavultak : meglehet az intézmény több évszázados voltánál fogva, a koronázás évezredes ceremóniái szintén elavultak, de kinek jutna eszébe annak eltörlését, avagy módosítását indítványozni, mi megtartjuk e ceremóniákat, mert erre kötelez a tradíció és a szövetség nemzetközi volta, de a fősúlyt nem ezekre, hanem a lényegre fektetjük. Mesebeszéd az, hogy zsidó időszámítást használunk és elferdített értelmű szavakkal innánk jegyzőkönyveinket, akadhat egy pár tradíciós kifejezés, de nem létezik olyan sötét koponya, amely magyar nyelven vezetett jegyzőkönyveinket prima vista meg ne értené. A titkos jelek a nemzetközi érintkezést szolgálják, mi azt hisszük, hogy nemes eszméket szolgálunk, s csak örvendünk a felett, ha esetleg messze világrészben hasonértelmű embertársakkal találkozunk, aki talán segélyünkre lehet közös céljaink elérésében, e jelekről meg tudjuk magunkat ismertetni, s ép azért titkosak a jelek, nehogy visszaélésvagy félrevezetésnek legyünk kitéve . . . Megtámadja a Tiszántúl humánus intézményeinket is, és azzal vádol, hogy a mások zsebére jótékonykodunk s saját zsebeinket lehetőleg kíméljük. A vádra ténnyel válaszolok : a város területén nincs nemesebb, jótékonyabb nézmény a Gyermekbajánál ; segélyez szegény gyermekeket táj és vallás hogy a kik ismerték, valamennyien szerették, mert hisz ő maga volt a báj, a kellem, a ki magához vonzotta azt, a ki megismerő, s ha társaság szórakoztatta, annak csak örvendett, a mint örült minden örömének. Ő pedig csak fáradt, dolgozott kitartóan, szívósan, hogy legyen az ő asszonyának mindene. És volt is annak kényelmes, változatos élete, pazarul berendezett fényes lakása, puha kis fészke, dús háztartása, számos cselédsége elegáns, drága ruhái, sok-sok udvarlója és egy nélkülözhetetlen, hűséges házi állata. A férje. Aki csak őt látta, az ő hangját hallotta, a ki minden más iránt vak volt, minden más iránt süket volt. A ki csak dolgozni és szeretni tudott. Az ideált. Az asszonyt. A ki az övé volt. Sötét hideg este ereszkedett le a siri világra. Éles, metsző szél rezzentette meg a sírok koszorúinak zörgő leveleit. A férj búcsút vett drága halottjától s imbolygó léptekkel indul kifelé a temetőből. Alig tud szabadulni az emlékezés fájó érzésétől. A temető kapujában megáll s visszafordulva felsóhajt: — Miért nem nyugszom itt helyette én, ha már egyikünknek meg kellett halnia. A másik. Verőfényes kedves őszi délelőtt. A nap sugarai még élénk zöld lombokkal játszadoznak, a levegő üde, illatos a kései virágok kellemes szagától, a hervadás, a halál még csak nem is sejthető, minden él, mozog s élvezi a jelent . . . A kapui előtt elegáns gummi kerekű fogat áll s az ezüst szerszámos lovak türelmetlenül kapálódznak, toporzékolnak a köves burkolaton s minden hangosabb, váratlan zajra idegesen ugranak meg, de nyomban visszatartva a feszesen ülő kocsis erős karjai által.