Szabadság, 1987. január (97. évfolyam, 1-5. szám)
1987-01-09 / 2. szám
I f I SZIVÁRVÁNY írta: EGRI GYÖRGY r A magyar irodalmat külföldön (így nevezik általában az emigrációban megjelenő különböző sajtótermékeket) egy furcsa skizofrénia jellemzi. Persze nem magukra a művekre gondolók. Ezek vagy jók, vagy rosszak íróik képességei, tehetsége alapján és vajmi kevés közük van ahhoz, hogy a világ melyik részén adják ki őket. A kettősség, amiről beszélek, inkább a kiadási, illetőleg nyomdaiiparra vonatkozik. Egyik érdekes sajátossága az, hogy mialatt az észak-amerikai kontinensen tucatjával jelennek meg a politikai jellegű hetilapok és ezek legtöbbje, ha nem is nagyon hasznot hozó, de mindenesetre ráfizetéstől mentes vállalkozás, addig az öreg kontinensen, Európában, ahol pedig állítólag a magyar betű iránti éhség nagyobb, mint a mi földrészünkön, pillanatnyilag csupán egyetlen újságformátumú kiadványokról tudunk, és ez is havonta egyszer jelenik meg Bécsben. Ezzel szemben Európában sikeresek a magas irodalmi szintű folyóiratok. Az Irodalmi Újság, a Nemzetőr, az Új Látóhatár olyan szintet képviselnek, hogy azt még a magyarországi irodalmi élet is nyugodtan megirigyelhetné. Ez pedig nem csupán a kifejezés szabadságában nyilvánul meg, de a hozzájáruló, illetve részvételt vállaló írók tehetségében is. Érdekes, hogy itt Amerikában az ilyen jellegű sajtótermékek valamilyen ok miatt nem képesek elnyerni a nagyközönség támogatását. Az Európában megjelenő előbb említett folyóiratoknak ugyan itt is kialakult egy olvasó közönsége, de ez nem számottevő. Amerikai magyar irodalmi életről igazából akkor beszélhetnénk, ha nekünk is volna egy igazán átfogó magasszintű irodalmi lapunk. Sajnos nincs. Illetőleg magasszintű folyóirat még akadna, csak az „átfogóval” van baj. A megboldogult Hamza András református lelkész a 70-es évek elején megpróbálkozott ugyan az „Ötágú Síppal”, de ez néhány szám után meg nem érdemelt módon megszűnni kényszerült. A szomorú ok az volt, hogy a lelkes, jószándékú, nagyműveltségű református pap elfelejtette felmérni vállalkozásának üzleti lehetőségeit. Kihozott egy magas színvonalú negyedéves folyóiratot, csak éppen arra nem gondolt: lesz e elég érdeklődő olvasó. Nem volt. Mármost mindenki önmagában döntse el, hogy ez a szomorú tény a szerkesztő Hamza András, vagy a magyar olvasóközönség hibája volt-e? Aztán évekkel később ismét akadt egy Hamzához hasonlóan megszállott lelkületű, izzóan magyar érzésű művelt és demokratikus tollforgató, aki megpróbálkozott ilyen jellegű folyóirattal. Éppen erről szeretnék most beszélni, a Chicagóban megjelenő Szivárványról, amely most már a VII. évfolyamában jár és mégis a megalapozással járó örökös betegséggel küszködik. Nagyon érdemtelenül. Szerkesztője Mozsi Feri barátom kb. a 70-es évek elején hagyta el Magyarországot, ahol az irodalmi körök éppen akkoriban kezdték szájra venni nevét és elismerni tehetségét. Mózsi ugyanis ősi erővel rendelkező, képekben gazdag szép kifejezésekkel élő költő. Jelenleg a Michigan parti világvárosban egy utazási irodája van, amelyik amennyire tudom elég lukratív vállalkozás ahhoz, hogy Feri a cég minden megmaradt hasznát a Szivárványba ölje bele. Mint ahogy egyesek italra költik pénzüket, úgy szalad Mózsi Ferenc az irodalom mákonya után. Évenként háromszor letenne az olvasó asztalára egy nagyon magvas irodalmi füzetet, amelyben a legkitűnőbb írók művei sorakoznak egymás mellett, melynek munkatársai öt világrészről gyűlnek össze és vár az olvasóra. Mint legutóbb vele való beszélgetésemből kiderült: hiába vár. Nem jönnek az előfizetők, hiába fémjelzik a lapot olyan írók nevei, mint a legutóbbi számban Faludy György, Határ Győző, Csóri Sándor, Ferdinándy György, Tollas Tibor, Fekete István, Kassák Lajos, Csurka István; olyan politikai gondolkodók, mint Bibó István, Király Béla, Varga László, Kővágó József. Ez a legutolsó szám, amiről beszélek, a magyar forradalom 30 éves évfordulójára jelent meg és címlapját a TIME magazin 1957. január 7-i számából kölcsönözte, amikor is a nagyhírű amerikai politikai magazin az ismeretlen magyar szabadságharcost avatta az „év emberévé”. Annyi mérséklettel, annyi tisztességgel és olyan bátorsággal van ez a szám öszszeállítva, hogy megérdemelné: kivétel nélkül minden magyar asztalán ott legyen. Hát ott van? kérdeztem a szerkesztő tulajdonos Mózsi Feritől. Dehogy van ott. Az előfizetők számát még ma is könnyebb tucatokban, mint százakban mérni és úgy tűnik, még az irodalmat kedvelő magyarok is szívesebben költik az évi 25 dollárt két angol nyelvű könyvre, mint a Szivárvány előfizetésére. Hogyan lehetne változtatni ezen a szomorú helyzeten? Tanácsot adni nem tudok, csak azt érzem, hogy nem intézhetjük el a nyugati irodalom sorsát azzal, hogy kijelentsük: arra való a szerkesztő, hogy gondoskodjon a lap szükségleteiről, ha már olyan nagyon szívén viseli a szép szó bűvöletét. Talán egyetlen ötletem van, amit innét a Szabadság, illetve a Népszava hasábjairól szeretnék eljuttatni az amerikai magyar újságok szerkesztőihez. Mi lenne, ha mindannyian egy bizonyos fokú támogatást vállalnánk a Szivárványban, ha állandóan hirdetnék, ha állandóan figyelemmel kísérnék írásait és népszerűsítenék, vagy akár ha bizonyos formájú árukapcsolást ajánlanának fel és megpróbálnák lapjaik előfizetésébe valamilyen módon beépíteni a folyóirat árát is. Mózsi Feri nem kért fel engem semmiféle önkéntes prókátorságra és az is lehet, hogy ez a javaslatom nem egyezik teljesen az ő elképzeléseivel. Nem tudom. Csak azt érzem határozottan, hogy nem hagyhatjuk cserben a magyar irodalom napszámosait, hogy mindnyájan felelőséggel tartozunk, például, a Szivárvány sorsáért és nem sokat ér semmiféle magyarkodás, ha sorsára hagynánk az észak-amerikai kontinens egyetlen olyan irodalmi lapját, amelyik valóban alkalmas arra, hogy a magyar szó szépségét megőrizze. Amikor legutóbbi beszélgetésem Mózsi Ferivel félbemaradt, valami olyasmit szerettem volna neki mondani: Ferikém ne add fel a harcot, bízzál bennünk, mindnyájan melletted állunk. Ezt szerettem volna neki mondani, csak éppen nem tudom, hogy igaz-e? •gy ni, méghozzá egyre zsarnokibb anya... Valósággal hajszolta férjét újabb sikerekre, az „Üstökös” c. humo-íros lapnál, a „Dekameron” írásában, stb. A honoráriumokból ezerforintos hepehupás telket vettek a Svábhegyen és az író most áldozhatott egy másik kedvtelésének, a kertészkedésnek is. Az öregedő művésznő kezdett egyre féltékenyebb lenni; fiatal színésznő a lábát sem tehette be hozzájuk. Például Blaha Lujzát sem fogadta — kiüzente, hogy beteg. A telekre villát építettek. Előkerült Róza asszony apja is, egy ösztövér öregúr, ki a régi, indulatos férfiúnak már csak az árnyéka volt. Ő egyébként — Jókayné halálát követően — ugyancsak távozott az élők sorából. A komáromi örökségből Róza asszony nagyobb házat akart vásárolni, mert lányát jól akarta férjhez adni. El is kezdték fizetni egy elegáns háznak a részleteit a Magyar utcában. Az író szobájának ablakai a Károlykertre néztek. Sok-sok pénzre volt szükség, mert egyre nőtt a fényűző háztartás költsége és a hölgyeknek magas volt a ruhaszámlája. 1860 KÖRÜL RÓZA ASSZONY BETEGESKEDNI KEZDETT Ekkorra már Ferenc József császár Bachot felmentette tisztségéből. Derült a politikai látóhatár... Rózát, akiből igéző, szép, asszonyos nagylány lett, vidékre küldte az anyja. „Túl sokat táncolt” — mondta — „most pihenjen...” Aztán kiderült, hogy a kisebbik Róza gyereket vár egy gróftól, akinek nem lehet a felesége. A gyermek ott vidéken megszületett s az is a Róza nevet kapta. Sorrendben a harmadik Róza s ő is a „Benke” vezetéknevet kapta abban a kis vidéki templomban, ahol megkeresztelték. Jókainénak egyre többet fájt a feje, egyre több tubákot szippantott s az öreg Benke — az apja — természete egyre jobban kiütközött benne. Házsártos volt és indulatos; néha szórta-dobálta a pénzt, néha pedig a végtelenségig fukar volt. Férjét változatlanul imádta és Jókai tulajdonképpen — naiv fővel — sohasem érzékelte a körülötte lévő valóságot. Az író hősei között élt, a képzelet világában, megszületett a „Szegény gazdagok”, a „Politikai divatok”, az „Új földesúr”, majd a „Mire megvénülünk...” Kék szeme éppoly fiatalosan csillogott, mint mikor a nagy színésznőt megismerte. De Róza asszony valóban megvénült. 1869. április 12-én írta meg lemondólevelét a Nemzeti Színház igazgatójának, még a levélben is szemrehányást téve, hogy nem kapott legalább egy búcsúelőadásra lehetőséget... Ugyanebben az évben vették meg a Stáció utcai (ma: Baross utca) házat. „Gazdálkodhatsz kedved szerint!” — mondta Jókai Rózájának. De az 52 éves és jóval többnek látszó asszony már halálosan fáradt volt... A rossz nyelvek egy év múlva arról is tudni véltek, hogy állítólag a még csak 45-ik évében járó, daliás író bizony szerelmi viszonyt folytat azzal a bájos hölggyel, akiről később az „Aranyember” Noémijét mintázta. Mikszáth Kálmán is visszaemlékezett rá, hogy Balatonfüreden Jókai ekkoriban az ő Noémijével egy megálmodott „Senki-szigetén” élt... Aztán súlyosbodott Róza asszony betegsége. (Folytatás a 17. oldalon) 1987. január 9., péntek SZABADSÁG 15. OLDAL