A Szabó család, 1966 (8. évfolyam, 50-57. szám)

1966 / 57. szám

/­­ 395­­___y AZ AUTÓBUSZBAN olyan szorosan álltak az emberek, hogy még kapaszkodni is alig lehetett. Az utasok beszélgettek, olvasgat­tak, de egy sipító hang és rá a türelmetlen válasz egyszer csak megtörte a békésnek tűnő csendet, és fölkeltette az utasok figyel­mét. — Ragaszkodom hozzá, hogy szembesít­sen Angélával! Szeretném tudni, mi az igazság a maga rosszindulatú pletykáiból — követelte egy férfihang. — Én nem pletykálok és a legkevésbé sem vagyok rosszindulatú — tiltakozott a mellette álló nő. Magam is egy szerencsét­len asszony vagyok, aki csak óvni akarom a testvéremet a csalódástól. Az autóbuszban a közelben állók ellen­szenvvel mérték végig Lacit. — Magához költöztette Angélát, a kislá­nyommal, mindent elkövet azért, hogy eb­ből az ostoba helyzetből végleges szakítás legyen? Megható testvéri gondoskodás! Az utasok ellenszenve a pillantásokból következtetve most Klári ellen fordult. — Hiába gúnyolódik, Angéla igazolni fog engem és majd megmondja magának sze­mélyesen, hogy mi a szándéka. Ha ugyan egyáltalán tudunk vele beszélni. — Egyetlen kérdésem lesz Angélához: igaz-e, amit maga mondott vagy nem igaz? A körülöttük állók kíváncsian füleltek. — Szép jelenet lesz, mondhatom — véle­kedett Klári. — Úgy látszik, nem olyan biztos a dolgá­ban. — Angéla pontosan azt fogja mondani, amit én is már mondtam. Nem hajlandó visszatérni magához, és a tisztelt családjá­hoz. Az autóbusz nagyot lódult, Klári az öklé­vel támaszkodott meg Laci mellén. — A családomat hagyjuk ki a játékból — tolta el az asszonyt magától. Az én családom türelemmel és szeretettel bánt Angélával. — Hogyne! — gúnyolódott a sógornő. — A kedves mamája minden alkalmat megraga­dott, hogy csípjen egyet Angélán. — Ez hazugság! — dörögte Laci semmivel sem törődve. — Talán a gyerek, Évike is hazudik? Az az ártatlan csöppség? Egyre azt hajtogatja: milyen jó, hogy nem vagyunk a nagymamá­nál. A nagymama mindig veszekedett anyu­kával. Még Angéla csitította: nem szabad ilyet mondani a nagymamáról és az Apuká­ról, kislányom. — Mit meséltek be maguk énrólam annak a gyereknek? A körülöttük állók véleménye a hallottak­ról megoszlott. — Nem kellett annak mesélni. Egy dara­big várta magát, aztán megértette avval az okos kis fejével, hogy az apja már el is felejtette — sipította Klári. Az utasok rokonszenve most újra Klári felé fordult. Megvetést éreztek a családját könnyelműen elhagyó férfi iránt, s Laci következő szavai sem győzték meg őket az ellenkezőjéről. — Hazugság minden szava! Évike ilyes­mit nem gondolhatott és nem is mondott. — De még mennyire, hogy mondta! Még én vigasztaltam, magyaráztam neki, hogy apuka nem felejtett el téged Évike, csak éppen most más dolga van. A busz a megállóhoz érkezett és hirtelen fékezett. Az utasok egy része elvesztette egyensúlyát. Laci utat tört magának, leug­rott a járműről és lentről kiáltotta vissza sógornőjének: — Jobb, ha leszállok, mert különben nem felelek magamért. A KONYHÁBAN SŰRŰN KOCCANTAK AZ EDÉNYEK. Szabóné ideges volt, ilyenkor szokott ez előfordulni. Icuval szeretett volna beszélni arról, ami most őt a legjob­ban foglalkoztatta. De a lánya tanult, és nem szívesen zavarta. Reménykedett, hogy majd csak megéhezik, s előkerül, hogy legalább kinyújtóztassa elfáradt tagjait, ki­szellőztesse a fejét. De hiába! Végül nem bírta már cérnával, és benyitott hozzá. Icu kíváncsian nézett rá, s ugyancsak meglepő­dött, amikor anyja a következő kérdéssel fordult hozzá: 3607

Next