Szabolcs-Szatmári Szemle, 1981 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
ami kevés összegyűlt a szigeteken, a termést is csolnakon kellett hazaszállítani. Ladikon hordták ki a tengerit is. Trágyázni hajdan nem kellett, utóbb egyik-másik községben 3 évenként. De lássuk, miket termeltek a rétközi lakosok. Legnagyobb szerepe volt itt a kitűnő homokhátakon a rozsnak. A rétközi rozs kisebb fajsúlyú volt, mint a nyíri. Ami kevés termett, annak is fele konkoly volt. Vadzab is sok termett vizes helyeken, mely szintén rontja a lisztet. Volt még egy ellensége a gabonának, a takarmányul termesztett lenvirágú babó, vagyis vadbükköny, mely elfutván a tetején, a szemet kifejlődni nem engedte. A búzát hírből ismerték, még Halászban, a legnagyobb községben is annyi termett, hogy kovásznak legyen. Hagyomány szerint kenyér csak a gazdagok asztalán volt. Tengerikenyeret ettek, melynek sütését nagy tökéletességre vitték. A málét káposztalevélen, meg a tengeri csutkáján sütötték kemencében. A tengeri a lakosok fő táplálékát képezte. Ennek magyarázatául az 1715—20. összeírás feldolgozásában olvassuk „A tengeri termelés a nép nagy szegénységének bizonyítéka, mert rendesen nem a kültelken, hanem a kertben vagy a kertek közelében eső földdarabokon művelték, míg a többi földet pusztán hagyták, egyrészt azért, mert a tengeriföld még ez időben nem eléggé vagy nem mindenütt volt beillesztve az úrbériség keretébe. A termés egy részét nem vette el a földesúr, másik rész pedig nem jutott tizedül az egyháznak. E körülmények segítették elő a tengeri termelés terjedését. A tengeri föld az adózás alól kimaradt. 1720-ban kerti föld alatt olykor egész nagy területet értetettek, mert ide soroltatott a konyhaveteményeken kívül a tengeri, kender, dohány stb. föld, mely pedig akkor, néhol elég nagy kiterjedésű volt.” (Statiszt. Közi. XII. 54. 1.) A kétszerest, vagy mint mondták, az abajdócot azért kedvelték, mert vagy az egyik, vagy a másik sikerült. Jó kenyér sült a vazérből (Triticum monococcum) kiveszőlésben levő búzafaj. Bő termése volt. Kását is készítettek belőle, mit tejjel ettek. Később takarmánynak használták. Tatárkát kis mennyiségben termeltek, nagy ínségben tengericsutkával őrölték kenyérlisztnek. Árpa jelentős terménye volt a Rétköznek, rozzsal vegyítve kenyérnek használták. Zabot keveset termeltek általában, de Gáván annyit, hogy Csongrádra szállítottak belőle. Kölest nagyban termesztettek. Kásacsináló malom majd minden községben volt. Gabonájukat földvermekben tartották. Száraz malomban őrölték, melyből a Rétköz 28 községében a vizek levezetésekor 114 volt. Vízimalom 17, szélmalom 3 volt. A Rétköz lakosainak nem a földművelés volt a fő foglalkozása. Jószágtenyésztéssel foglalkoztak inkább. Sok község csaknem a jószágtartásból élt nagy részben. Mert rétek, legelők, lápok állottak rendelkezésre, melyek lehetővé tették a jószágtartást. A falvak legelővel voltak körülvéve, a csorda körüljárta. Az ugart és aratás után a többi nyomásokat is legeltették. 1772-iki összeírás szerint a legtöbb községnek elegendő mezeje vagyon, még téli időben is — ha az árvíz a határt el nem önti — a heverő marha takarmány nélkül élhet. 1863-ig örökös legelők voltak egy-két község kivételével. Volt olyan község is, hol elkülönített legelő nem volt, ott lápok voltak és a lápokat kiegészítő gorondok. Dombrádnak szűk mezeje volt és a víz járta. Bercelen minden tavaszon május végéig árvíz fedte a legelőtereket. Megtörtént, hogy egész nyáron se volt legelője a községnek, sőt nedves évben még ősszel sem legeltethetett a lakosság. Kaszálókal elsősorban a szigeteket, továbbá a dombosabb, kiemelkedő részeket, meg az ún. kacsavárakat, azután a száraz területek árvíz járta részeit, hajlásos oldalait használták. Kaszálóik a szigeteken oly szoros helyen voltak, hogy még csak az erős tél miatt a vizek meg nem fagytak, szénájukat ki sem hordhatták házaikhoz és ha tavasszal a víz sokáig hevert kaszálójukon, sarját sem lehetett kaszálni. A szigetekre József nap 72