Szabolcs-Szatmári Szemle, 1990 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám
zik, sorstragédiáinak tremendumát hordozzák, de felvillantják a szépség, a sorscsapásokkal szembeszegülő heroizmus és emberség szép példáját, vagy éppen — hellyel-közzel — a nehéz időkben is megtartó humor hangnemeit, gesztusait is. Nyolc évszázad dokumentumaiból válogatott a kötet szerkesztője, Pomogáts Béla. A középkori történetírás mestere, Anonymus kezdi a sort, majd a humanista történetírók, Oláh Miklós és Verancsics Antal következnek, őket követi a három erdélyi fejedelem: Bocskai István, Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc egy-egy opusa, s a hősi korszak lezárásaként a „fejedelmi Erdély” hanyatlásának historikusai, Szalárdi János és Apor Péter. Nemzeti irodalmunk klasszikusai közül Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Kriza János vannak képviselve egyegy rövid szemelvénnyel, míg a negyvennyolcas forradalmi nemzedék törekvéseit Kossuth Lajos, Bem József, Mikó Imre, Petőfi Sándor, Arany János, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és Gyulai Pál nevei fémjelzik. A huszadik század Erdély iránti érdeklődését (főként a Trianon utáni korszakban) a nyugatosok képviselik legnagyobbrészt: Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes és Szabó Dezső, míg a szinte semmiből kisarjadzó új erdélyi irodalom megalapítói közül Kós Károly, Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Nyírő József, Tamási Áron, Dsida Jenő és Balogh Edgár kaptak helyet az antológiában, míg az újabb magyar irodalom jelenségeit Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Radnóti Miklós és Jékely Zoltán képviselik, a kortárs írók-költők közül Nagy László, Csoóri Sándor, Sütő András, Веке György, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Király László és Farkas Árpád szerepelnek egy-egy szemelvénnyel. A szemelvények döntően a mindennapi életet tükröztetik, s talán eme lajstromszerű felsorolásból is kitűnik, hogy az erdélyi írók mellett tekintélyes teret kaptak a magyarországi kulturális élet képviselői is. A szerkesztés tehát a magyarság kulturálisszellemi egységét hangsúlyozza, hiszen — Pomogáts Bélát idézve — „az erdélyi magyar élet és művelődés nemcsak az erdélyi magyarság ügye, hanem az egész magyarságé. Erdély múltja a magyar történelem alkotórésze, az erdélyi magyarság a magyar nemzettesthez, az erdélyi magyar kultúra a magyar nemzet kultúrájához tartozik. Meggyőződésünk szerint az erdélyi magyarságnak az az elkülönítése a magyar nemzettől és kultúrától, mely az utóbbi évtizedekben történt, és amelyet a határ túlsó oldalán érvényesülő erőszakos asszimilációs politika is szorgalmaz, valósággal egy szellemi és erkölcsi Trianonnal ér fel, s ezért mindenképpen elfogadhatatlan”. Ami politikailag elfogadhatatlan — bár most, a romániai forradalom győzelme után Pomogáts Béla szavainak is megváltozott az aktualitása —, az történelmileg és regionálisan nagyon is karakterisztikus. Mert igaz, hogy az erdélyi magyar kultúra az egyetemes magyar kultúra része, továbbá az, hogy az erdélyi magyar szellemiség — mint azt Pomogáts egyik legújabb írásában kimutatta — „mindig kifejezésre juttatta azt a meggyőződést, hogy az emberi egyetemesség igényét, az európaiság tudatát a nemzetiségi önvédelem programjába is szervesen be kell építeni. Meggyőződéssel hirdette azt is, hogy az erdélyi népek és kultúrák egyetértésének, együttműködésének záloga a közös európai örökség és felelősség vállalása tehet”. (Örökség és felelősség.) Az egyetemesség és euró