Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2018 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2018 / 4. szám
Végh Balázs Béla találunk olyan megfogalmazást is, amelyet gyermekirodalmi szempontból helytállónak tarthatunk, különösen a versek gyermekolvasóra tett hatásáról mondottakat. A versek eddigi recepciótörténetében elsőnek veszi figyelembe az alkotói azonosulást a potenciális befogadóval, a lehetséges olvasói jelenlétet és elvárást: „Pontosan tudja / ti. a szerző/, hogy nem ez a döntő ezekben a versekben: a legjobb, máig is gyermekek száján élő darabjaiban (A török és a tehenek, Disznók az esőben, Idri-pidri) a gyermeklélek mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Nemcsak a kezdő nagy művész, de a boldog, mesélésbe belefelejtkezett apa is mondja ezeket a versikéket, amelyeknek szókincsét, hasonlattárát úgy válogatja össze, hogy a legkisebbeknek is érzékletes, hozzáférhető legyen, ritmusa, dús hangutánzása mind arra szolgál, hogy lekösse a kicsik csapongó figyelmét.” 13 Móricz azért is tehette ezt sikeresen, mert nem vetette el a már rendelkezésre álló népköltészeti és gyermekirodalmi hagyományt, hanem megőrizve, korszerűsítve vitte tovább. Rigó Béla A magyar gyermekköltészet krónikája címmel készít áttekintést a gyermekvers 16. századi megjelenésétől a 20. század közepéig.14 Móricz verses meséi így új, műfajtörténeti kontextusba kerülnek, Petőfi Sándor Arany hadnak (1847) című verse és Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai (1910) ciklusa közötti hat évtizedes időszakban képeznek értékes átmenetet. Móricz erényének tekinti, hogy képes megújítani a magyar gyermekköltészetet történeteinek dramaturgiai felépítésével, retorikai-poétikai kidolgozottságával, narrátori szerepcseréjével. Három versét tekinti korszakalkotónak: Török és a tehenek, Idri-pidri és Disznók az esőben címűeket. Ezekkel a versekkel a magyar gyermekköltészetben „ugyanolyan korszakhatárhoz értünk, mint amikor az Arany Tudnak című költemény megszületett. Pontosabban: mintegy hat évtizedes kitérő után Móricz onnan folytatta, ahol Petőfi annak idején kénytelen volt abbahagyni. A pesti segédszerkesztő még a mesélő szerepét is ugyanúgy fogta fel, mint a nagyszalontai ház költő vendége.”1516 Rigó Béla gyermekköltészet-történeti áttekintésének Móricz-fejezetét őszinte sajnálkozással zárja, amiért Móricz ideje korán hátat fordított a gyermekversnek: „Sajnos ő maga sem értette meg néhány gyerekversének igazi jelentőségét, írói elképzelései pedig hamarosan elsodorták a gyermekköltészettől. Azt sohasem lehetett volna vele elhitetni, hogy a Mehetnedvers maradandóbb mű, mint a Sárarany.”a Rigó Bélának fenntartásokkal adhatunk igazat; összehasonliított példái más-más műfajhoz tartoznak, befogadó közönségük is jócskán eltérő, esztétikai értékük is erősen műfajhoz kötött, sőt a „maradandóság” is egészen viszonylagos fogalom az irodalmi befogadásban. Babits 1912-ben megjelent recenziójából kiindulva Bognár Tas is önálló entitásokként értelmezi Móricz verseit, azok önértékeit keresve új fogalommal, „állatmeseversek” hibrid műfaji megnevezéssel illeti őket. Átveszi elődjének néhány műfajminősítő kifejezését (egyszerűség, frissesség, természetesség), és ezeket gondolja, ill. értelmezi tovább saját szempontjai szerint. Bevezető tételmondataiban összefoglalja mindazt, 13 Uo.,42. 14 Rigó Béla: A magyar gyermekköltészet krónikája. In: Komáromi, 1999. 45—71. 15 Uo., 58. 16 Uo., 59.