Szabolcsi Ifjúság, 1983 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
r Az ifjúsági mozgalom kutatása A politikai tervezés tudományosabbá tétele érdekében 1972-ben az ifjúsági mozgalom is megszervezte a maga kutató részlegét. A csoport azzal a megbízással kezdett dolgozni, hogy szociológiai eszközökkel vizsgálja az ifjúságot. 1976 óta az is a kutatók feladata, hogy gyors közvéleménykutatásokat végezzenek a KISZ munkájával kapcsolatban. 1976 és 1980 között a csoport 15—15 célvizsgálatot, közvéleményszondázást és informatív háttéranyagot készített. Az ötéves kutatómunka eredményeit a maguk teljességében nem lehet megismerni, hiszen azok teljes megismerése majdnem ugyanannyi időt igényel, mint a kutatások. Ezért úgy gondoltuk, hogy szakirodalmi szemlénkben vázlatosan bemutatunk néhány olyan elemzést, amelyek a maguk módján jelentős problémákat feszegetnek. A hazafiság aktuális értelmezéséről ad képet az az országos felmérés, amelyet Bánáti Ferenc és Kulcsár László végeztek katonapolitikai témában. A háborúról és a békéről szólva, a megkérdezettek kétharmadát e probléma kevéssé, legfeljebb közepesen foglalkoztatja. Ha leszámítjuk a háborút pesszimisztikusan elfogadók csoportját — a minta 8 százaléka ez —, feltűnik, hogy a fiatalok zöme nem abban bízik, hogy a békét a katonai erőegyensúly óvja, hanem ennél kisebb politikai világérzékre valló emberiességi, tudati tényezőkben reménykedik. Az iskolai végzettség, a szellemi foglalkozás e téren lakóhelyre, korra és nemre való tekintet nélkül vízválasztó. A különbség tartalma természetesen az, hogy a több tudás, a nagyobb érdeklődéssel, a kérdés árnyaltabb megítélésével jár együtt; anélkül azonban, hogy a magasabb iskolai végzettség automatikusan hozná magával a hivatalos magyarázattal való egyetértést. A kutatás a hazafiság tartalmának elemzéséből kiemelte, hogy a fiatalok közel felének véleménye szerint a politizálás nem tartozik a hazafiság jellemzői közé. Még a KISZ-vezetők egyharmada is így vélekedett. Pedagógiai szempontból tanulságos, hogy a családi nevelés befolyása lényegesen megelőzi az iskoláét, az életszínvonallal és a munkával való elégedettség pedig a katonai kiképzés hatását. Soltész Anikó tíz gimnáziumban és szakközépiskolában járt utána a politikai képzés helyzetének. Az eredmény fényt vet az iskolai napirend zsúfoltságára, a középiskolai tanárok nem mindenben ideális politikai, módszertani kultúrájára, valamint arra, a nem meglepő tényre, hogy a képzés minősége a tanulók már megszerzett ismereteinek színvonalától és beállítottságának irányától függ. A képzés e vállfaja is eléggé elbürokratizálódott: az ismeretek adagolása, a beállítottság kialakítása fölött sokan bábáskodnak. Emiatt — jegyzi meg a kutató —, no meg a kötelezővé tétellel, a sulykolással könnyen el lehet veszíteni a gyerekeket. Az elemzés szerint több módszerbeli segítséget kell adni a figyelemfelkeltő és fenntartó, játékos formák elsajátításához, alkalmazásához. Szorgalmazni kell, hogy különböző körök propagandistái gyakoribb, konzultatív formában történő továbbképzésben vehessenek részt. • Két közvélemény tükrében az ifjúsági parlamentek tapasztalatait összegzi Bánáti Ferenc és Kulcsár László. Az 1976. és az 1978. évi szervezési ciklus tanulságai e közéleti fórum hanyatlásáról tanúskodnak. Az ifjúsági parlamentekről már 1976-ban is igen kevesen, igen keveset tudtak, de a tájékozottság színvonala 1978-ban tovább csökkent. A tanulmány szerint a fiataloknak mintegy tizedrésze érti, miről is van szó. Ennek megfelelően a rendezvényeket a KISZ belügyének tekintik. Azokon részt vett a KISZ-tagok többsége, de a szervezeten kívüli fiatalok háromnegyede távol maradt. A lebonyolítással, eredményességgel a tájékozott KISZ-vezetők voltak elégedetlenek, a hozzá nem értőknek azonban minden nagyon tetszett. Végeredményben — vonják meg a mérleget a kutatók — „a parlamentek többsége nem érte el a célját, a rutinszerű, tartalmatlan és ezért értelmetlen ülésezés volt az általános.” Vajon miért? Törzsök Erika alapos tanulmánya általános érvénnyel adja meg a választ. Az okot abban találja, hogy a munkahelyek képviseleti rendszerében a KISZ ma nem tudja ellátni érdekvédelmi feladatát. A hiba már ott kezdődik, hogy az ifjúsági szövetség politikai vezetése bár deklarálja, de elhanyagolja az érdekképviseleti funkciót. (Megjegyezzük, hogy a tanulmány a legutóbbi kongresszus előtti állapotokat rögzíti.) „A dokumentumokból az a következtetés vonható le, hogy azt az egyéni és csoportérdeket vállalja fel a KISZ, ami egyezik a társadalmi érdekkel, ami pedig nem, azt nem, mert — úgymond — azt nem kell védeni.” Az érdekvédelem szükségességének rejtett tagadása teljesen egybevág azzal a ténnyel, hogy szándékoktól függetlenül is „az érdekvédelmi funkció ellátásához hiányoznak az érdekkel kapcsolatos döntés lehetőségei” — a KISZ-tagság és a szervezeten kívüli fiatalok érdekvédelmének munkajogi biztosítékai és az érdektagoltsághoz igazodó szervezeti rendszer. A következményekből a kutató kiemeli, hogy „a helyzetet jellemzi: „a helyi (tényleges) hatalmi szervek kegyet gyakorolnak — előnyöket adnak, de csak akkor, ha az nekik is érdekükben áll, s ezt nevezik ifjúságpolitikának. Ráadásul a juttatások szubjektívek”, s nem mozgósítanak eléggé. Ilyen körülmények között az ifjúsági parlamenteken, noha a fiatalok nyíltan, bátran beszéltek, „nem kerültek szóba azok a problémák, amelyeket egy demokratikus, politikai fórumon elsősorban kellene firtatni, vagyis a helyi, gazdasági, társadalmi, politikai, szervezeti viszonyok és ezek működtetése és változtatása. Ehelyett a gondok technikai-gazdasági vonatkozásai kerültek előtérbe.” Nem meglepő, hogy ekként a munkahelyeken az érdekvédelem személyes, kijáráson alapuló működési útjai bizonyulnak termékenynek. A vizsgálat szerint a KISZ-titkárok úgy tekintenek az érdekvédelemre, mint ami fontos ugyan, de egy csupán a feladatok között. Még csak nem is a leglényegesebb. — Végeredményben így nem alakul ki az érdekvédelem helyi szervezeti koncepciója és mozgalmi módszertana. Ha valahol egy ifjúsági szervezetben át akarják törni ezt a hibás kört, a vele próbálkozó ifjúsági vezetők általában nem kapják meg hozzá a pártszervezet és a munkahely állami vezetésének támogatását. Beleütköznek továbbá a fiatalok közönyébe, illetve abba az elterjedt hamis tudati tételbe, hogy az embernek saját érdekével foglalkozni nem tisztességes dolog. O. Sz. Megjegyzés: a tanulmányok a kutatócsoport Közlemények című sorozatában jelentek meg. __________________J É[JZ Lív/índínneflnn A Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskola nagyhatalmú KISZ- bioklvaiban Oallup bizottsága (mint erről Józsa Éva, a KISZ-bizottság titkára értesített) a téli szünet előtti utolsó szombatot diáknappá nyilvánította. 1982. december 18. DIÁKNAP Együtt az iskola, gyerekek-nevelők, Szavalóverseny, KI-MIT-Tud?, Ti és Mi vetélkedő, de különböző labdajátékok is szerepeltek az 5 órányi — percre kidolgozott — műsoridőben. A Szakközépiskola most épülget, így a szomszédos Május 14.-e téri általános iskolát kérték „kölcsön’. A december 2.-i elődöntőből kikerült legjobbak a téli iskola aulájában szerepeltek. Itt húzták a tombolát is, melynek nyereményei népművészeti tárgyak voltak. A csoportos táncverseny győztese a gyönyörű karácsonyfát és a 4 kg szaloncukrot kapta jutalmul. A további tombolanyereményeket többek között könyv és hanglemez jelentette. Óriási hangorkán fogadta a diákok felvonuló csapatát (zászlójukon egy óriási,oroszlán) illetve az ellenfelet, a tanárok együttesét (zászlajukon egy kisegérrel). S a küzdelem végén egyértelmű volt a tanulság: Jó mulatság volt. A korábban az osztályokat felkereső élő kívánságoszlopra írt óhajok megvalósításához a KISZ-bizottság és az iskolavezetés közösen lát hozzá. A képen: a mulatság egy jelenete. VIZSGÁZÓ FŐISKOLÁSOK Kirúgnak, vagy...? Kirúgnak, vagy nem rúgnak ki? — latolgatják az esélyeket a vizsgaidőszakban a két nyíregyházi főiskola: a tanárképző és a mezőgazdasági hallgatói. A kérdés persze nem egészen komoly, hiszen nincs az a diák, aki ne arra számítana, hogy sikerül a vizsga. Kényelmes diákok — A vizsgákra — elvileg — már a tanév legelején meg kell kezdeni a felkészülést — magyarázza Ihász Lajos, a mezőgazdasági főiskola harmadikos gépész hallgatója. — Igen ám, de mikor? Nekünk főiskolásoknak nem tett jót az ötnapos munkahét. Hiszen a keddet kivéve — amikor délután kettőkor fejeződnek be a foglalkozások — mindennap este öt és hét óra között végzünk a suliban. Egy-egy ilyen hosszú nap estéjén már nincs energiánk a tanulásra. Jánvári József, a mezőgazdasági főiskola adjunktusa nem egészen így látja a helyzetet: — Tény, hogy az ötnapos bevezetés óta a hét túlzsúfolt a hallgatóknak. A szombat és a vasárnap viszont szabad, amit nyugodtan tanulással tölthetnének a fiatalok. Csakhogy egy kicsit kényelmesek. A többség már pénteken sutba dobja a tankönyveket. Hazautaznak, ha pedig maradnak, akkor is szívesebben töltik az időt szórakozással. Téved, aki azt hiszi, hogy a szorgalmi időben elmulasztottakat egycsapásra pótolni tudja a vizsgaidőszakban. Tanulás — kampányszerűen... Akár levelezősöket, akár nappalisokat kérdezünk meg, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy az intenzív felkészülés a vizsgákat közvetlenül megelőző napokra marad. — Nekünk repülősöknek is rendkívül zsúfolt az időbeosztásunk — hallottuk Kardeván Vilmos másodéves repülőgépvezető hallgatótól. — Heti harminchat-harmincnyolc órát töltünk a főiskolán, emellett naponta két órát a repülőtéren. Vizsgákra kampányszerűen készülünk, főleg azokra a tárgyakra helyezve nagyobb súlyt, amelyekre osztályzatot kapunk. A fiatalember — aki nemrég még a MALÉV navigációs tisztje volt — nem panaszkodhat az eredményeire. — Ebben a félévben ötből már csak egy vizsgám van hátra. Három tárgyból négyest, egyből közepes osztályzatot szereztem. Három sikeres vizsgát tud maga mögött Petrik Péter, a tanárképző harmadéves fizikatechnika szakos hallgatója. Köztudott, hogy a pedagógus pálya elnőiesedett. A nyíregyházi tanárképzőn a hallgatók nyolcvan százaléka lány, s csak húsz százaléka fiú. A tanár szakosok jó része ugródeszkának tekinti a főiskolát. Orvost kivéve szinte mindenféle foglalkozású embert képeztek már itt, a muzeológustól a stewardesig. Péter — úgy mondja — hű lesz a katedrához: — Az ember mikor tizennyolc évesen pályát választ, még nem igen tudja előre, hogy helyesen döntött-e. Nálunk családi hagyomány, hogy olyan pályára lépünk, ahol gyermekekkel foglalkozhatunk. Apám gyermekorvos, anyám óvónő, a nővérem pedagógus. Én tanár leszek, s ezt komolyan is gondolom. Próba, szerencse...? A jó eredmény titka: a tanulás. Van rá példa, hogy „visszatapsolják” az embert, s meg kell ismételni a vizsgát. — A bukási arány nagyon változó — tájékoztat dr. Hanusz Árpád, a tanárképző főiskola adjunktusa. — Van, ahol az ötven, hetven százalékot is eléri. Tapasztalataim szerint sokan próba-szerencsére jönnek vizsgázni. Nemegyszer megesik, hogy a hallgató visszaadja a tételt, mondván, hogy nem készült még fel megfelelően. Legnehezebb helyzetben a levelezősök vannak. Hiszen ők munka és sokszor család mellett vállalják a tanulást. — Tegnap éjfél után hagytam abba a tanulást. Hajnali négykor pedig már csörgött az óra. Elkészítettem a reggelit a családnak, aztán igyekeztem a vonathoz. Nyíregyházáig két és fél óra az út, ezalatt még átlapoztam a tankönyvet. Mindezt Kecskeméti Istvánnétól, a tanárképző elsős történelem-népművelés szakos levelező tagozatos hallgatójától hallottuk. Kecskemétiné Sátoraljaújhelyről jár Nyíregyházára, s harminchat évesen vállalta a tanulást. Beszélgetésre nincs idő: vizsgára szólítják az asszonyt. Feszülten telnek a percek. A csoporttársak aggódva figyelik az ajtót, akik már túl vannak a vizsgán drukkolnak évfolyamtársukért, akik pedig vizsga előtt vannak, azért is aggódnak, hogy minél előbb és eredményesen átessenek a nagy próbatételen. Végre nyílik az ajtó. Kecskemétiné arca ragyog: — Sikerült... ! (h.)