Szabolcsi Ifjúság, 1983 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

r Az ifjúsági mozgalom kutatása A politikai tervezés tudományosabbá tétele érdekében 1972-ben az ifjúsági mozgalom is megszervezte a maga kutató részlegét. A csoport azzal a megbízással kezdett dolgozni, hogy szociológiai eszközökkel vizsgálja az ifjúságot. 1976 óta az is a kutatók feladata, hogy gyors közvéleménykutatásokat vé­gezzenek a KISZ munkájával kapcsolatban. 1976 és 1980 között a csoport 15—15 célvizsgálatot, közvé­leményszondázást és informatív háttéranyagot készített. Az ötéves kutatómunka eredményeit a maguk teljességében nem lehet megismerni, hiszen azok teljes megismerése majdnem ugyanannyi időt igényel, mint a kutatások. Ezért úgy gondol­tuk, hogy szakirodalmi szemlénkben vázlatosan bemutatunk néhány olyan elemzést, amelyek a maguk módján jelentős problémákat feszegetnek. A hazafiság aktuális értelmezéséről ad képet az az orszá­gos felmérés, amelyet Bánáti Ferenc és Kulcsár László végez­tek katonapolitikai témában. A háborúról és a békéről szólva, a megkérdezettek kétharmadát e probléma kevéssé, legfel­jebb közepesen foglalkoztatja. Ha leszámítjuk a háborút pes­­­szimisztikusan elfogadók csoportját — a minta 8 százaléka ez —, feltűnik, hogy a fiatalok zöme nem abban bízik, hogy a békét a katonai erőegyensúly óvja, hanem ennél kisebb poli­tikai világérzékre valló emberiességi, tudati tényezőkben re­ménykedik. Az iskolai végzettség, a szellemi foglalkozás e té­ren lakóhelyre, korra és nemre való tekintet nélkül vízválasz­tó. A különbség tartalma természetesen az, hogy a több tudás, a nagyobb érdeklődéssel, a kérdés árnyaltabb megítélésével jár együtt; anélkül azonban, hogy a magasabb iskolai vég­zettség automatikusan hozná magával a hivatalos magyará­zattal való egyetértést. A kutatás a hazafiság tartalmának elemzéséből kiemelte, hogy a fiatalok közel felének véleménye szerint a politizálás nem tartozik a hazafiság jellemzői közé. Még a KISZ-vezetők egyharmada is így vélekedett. Pedagógiai szempontból tanul­ságos, hogy a családi nevelés befolyása lényegesen megelőzi az iskoláét, az életszínvonallal és a munkával való elégedett­ség pedig a katonai kiképzés hatását. Soltész Anikó tíz gimnáziumban és szakközépiskolában járt utána a politikai képzés helyzetének. Az eredmény fényt vet az iskolai napirend zsúfoltságára, a középiskolai tanárok nem mindenben ideális politikai, módszertani kultúrájára, valamint arra, a nem meglepő tényre, hogy a képzés minősé­ge a tanulók már megszerzett ismereteinek színvonalától és beállítottságának irányától függ. A képzés e vállfaja is eléggé elbürokratizálódott: az ismeretek adagolása, a beállítottság kialakítása fölött sokan bábáskodnak. Emiatt — jegyzi meg a kutató —, no meg a kötelezővé tétellel, a sulykolással kön­­­nyen el lehet veszíteni a gyerekeket. Az elemzés szerint több módszerbeli segítséget kell adni a figyelemfelkeltő és fenn­tartó, játékos formák elsajátításához, alkalmazásához. Szor­galmazni kell, hogy különböző körök propagandistái gyako­ribb, konzultatív formában történő továbbképzésben vehesse­nek részt. • Két közvélemény tükrében az ifjúsági parlamentek ta­pasztalatait összegzi Bánáti Ferenc és Kulcsár László. Az 1976. és az 1978. évi szervezési ciklus tanulságai e közéleti fó­rum hanyatlásáról tanúskodnak. Az ifjúsági parlamentekről már 1976-ban is igen kevesen, igen keveset tudtak, de a tájé­kozottság színvonala 1978-ban tovább csökkent. A tanulmány szerint a fiataloknak mintegy tizedrésze érti, miről is van szó. Ennek megfelelően a rendezvényeket a KISZ belügyének tekintik. Azokon részt vett a KISZ-tagok többsége, de a szervezeten kívüli fiatalok háromnegyede tá­vol maradt. A lebonyolítással, eredményességgel a tájékozott KISZ-vezetők voltak elégedetlenek, a hozzá nem értőknek azonban minden nagyon tetszett. Végeredményben — vonják meg a mérleget a kutatók — „a parlamentek többsége nem érte el a célját, a rutinszerű, tartalmatlan és ezért értelmetlen ülésezés volt az általános.” Vajon miért? Törzsök Erika alapos tanulmánya általános érvénnyel adja meg a választ. Az okot abban találja, hogy a munkahelyek képviseleti rendszerében a KISZ ma nem tudja ellátni érdekvédelmi feladatát. A hiba már ott kezdődik, hogy az ifjúsági szövetség politikai vezetése bár deklarálja, de el­hanyagolja az érdekképviseleti funkciót. (Megjegyezzük, hogy a tanulmány a legutóbbi kongresszus előtti­­ állapotokat rög­zíti.) „A dokumentumokból az a következtetés vonható le, hogy azt az egyéni és csoportérdeket vállalja fel a KISZ, ami egyezik a társadalmi érdekkel, ami pedig nem, azt nem, mert — úgymond — azt nem kell védeni.” Az érdekvédelem szükségességének rejtett tagadása tel­jesen egybevág azzal a ténnyel, hogy szándékoktól függetle­nül is „az érdekvédelmi funkció ellátásához hiányoznak az érdekkel kapcsolatos döntés lehetőségei” — a KISZ-tagság és a szervezeten kívüli fiatalok érdekvédelmének munkajogi biztosítékai és az érdektagoltsághoz igazodó szervezeti rend­szer. A következményekből a kutató kiemeli, hogy „a helyzetet jellemzi: „a helyi (tényleges) hatalmi szervek kegyet gyako­rolnak — előnyöket adnak, de csak akkor, ha az nekik is ér­dekükben áll, s ezt nevezik ifjúságpolitikának. Ráadásul a jut­tatások szubjektívek”, s nem mozgósítanak eléggé. Ilyen kö­rülmények között az ifjúsági parlamenteken, noha a fiatalok nyíltan, bátran beszéltek, „nem kerültek szóba azok a problé­mák, amelyeket egy demokratikus, politikai fórumon elsősor­ban kellene firtatni, vagyis a helyi, gazdasági, társadalmi, po­litikai, szervezeti viszonyok és ezek működtetése és változta­tása. Ehelyett a gondok technikai-gazdasági vonatkozásai ke­rültek előtérbe.” Nem meglepő, hogy ekként a munkahelye­ken az érdekvédelem személyes, kijáráson alapuló működési útjai bizonyulnak termékenynek. A vizsgálat szerint a KISZ-titkárok úgy tekintenek az ér­dekvédelemre, mint ami fontos ugyan, de egy csupán a fel­adatok között.­ Még csak nem is a leglényegesebb. — Vég­eredményben így nem alakul ki az érdekvédelem helyi szerve­zeti koncepciója és mozgalmi módszertana. Ha valahol egy ifjúsági szervezetben át akarják törni ezt a hibás kört, a vele próbálkozó ifjúsági vezetők általában nem kapják meg hozzá a pártszervezet és a munkahely álla­­mi vezetésének támogatását. Beleütköznek továbbá a fiatalok közönyébe, illetve abba az elterjedt hamis tudati tételbe, hogy az embernek saját érdekével foglalkozni nem tisztességes do­log. O. Sz. Megjegyzés: a tanulmányok a kutatócsoport Közlemé­nyek című sorozatában jelentek meg. __________________J É[JZ Lív/índ­ínneflnn A Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskola nagyhatalmú KISZ- bio­klvaib­an Oallup bizottsága (mint erről Józsa Éva, a KISZ-bizottság titkára értesí­tett) a téli szünet előtti utolsó szombatot diáknappá nyilvánította. 1982. december 18. DIÁKNAP Együtt az iskola, gyerekek-nevelők, Szavalóverseny, KI-MIT-Tud?, Ti és Mi vetélkedő, de kü­lönböző labdajátékok is szerepeltek az 5 órányi — percre kidolgozott — műsoridőben. A Szakközép­­iskola most épülget, így a szomszédos Május 14.-e téri általános iskolát kérték „kölcsön­’. A decem­ber 2.-i elődöntőből kikerült legjobbak a téli iskola aulájában szerepeltek. Itt húzták a tombolát is, melynek nyereményei népművészeti tárgyak voltak. A csoportos táncverseny győztese a gyönyörű karácsonyfát és a 4 kg szaloncukrot kapta jutal­mul. A további tombolanyereményeket többek között könyv és hanglemez jelentette. Óriási hangorkán fogadta a diákok felvonuló csapatát (zászlójukon egy óriási,oroszlán) illet­ve az ellenfelet, a tanárok együttesét (zászlajukon egy kisegérrel). S a küzdelem végén egyértelmű volt a tanulság: Jó mulatság volt. A korábban az osztályokat felkereső élő kívánságoszlopra írt óha­jok megvalósításához a KISZ-bizottság és az iskolavezetés közösen lát hozzá. A képen: a mulatság egy jelenete. VIZSGÁZÓ FŐISKOLÁSOK Kirúgnak, vagy...? Kirúgnak, vagy nem rúgnak ki? — latolgatják az esélyeket a vizsgaidőszakban a két nyír­egyházi főiskola: a tanárképző és a mezőgazdasági hallgatói. A kérdés persze nem egészen ko­moly, hiszen nincs az a diák, aki ne arra számítana, hogy si­kerül a vizsga. Kényelmes diákok­­ — A vizsgákra — elvileg — már a tanév legelején meg kell kezdeni a felkészülést — ma­gyarázza Ihász Lajos, a mező­­gazdasági főiskola harmadikos gépész hallgatója. — Igen ám, de mikor? Nekünk főiskolások­nak nem tett jót az ötnapos munkahét. Hiszen a keddet ki­véve — amikor délután kettő­kor fejeződnek be a foglalkozá­sok — mindennap este öt és hét óra között végzünk a suliban. Egy-egy ilyen hosszú nap esté­jén már nincs energiánk a tanu­lásra. Jánvári József, a mezőgazda­­sági főiskola adjunktusa nem egészen így látja a helyzetet: — Tény, hogy az ötnapos be­vezetés óta a hét túlzsúfolt a hallgatóknak. A szombat és a vasárnap viszont szabad, amit nyugodtan tanulással tölthetné­­nek a fiatalok. Csakhogy egy kicsit kényelmesek. A többség már pénteken sutba dobja a tankönyveket. Hazautaznak, ha pedig maradnak, akkor is szíve­sebben töltik az időt szórako­zással. Téved, aki azt hiszi, hogy a szorgalmi időben elmu­lasztottakat egycsapásra pótolni tudja a vizsgaidőszakban. Tanulás — kampány­szerűen... Akár levelezősöket, akár nap­palisokat kérdezünk meg, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy az intenzív felkészülés a vizsgákat közvetlenül megelőző napokra marad. — Nekünk repülősöknek is rendkívül zsúfolt az időbeosztá­sunk — hallottuk Kardeván Vilmos másodéves repülőgép­vezető hallgatótól. — Heti har­minchat-harmincnyolc órát töl­tünk a főiskolán, emellett na­ponta két órát a repülőtéren. Vizsgákra kampányszerűen ké­szülünk, főleg azokra a tárgyak­ra helyezve nagyobb súlyt, ame­lyekre osztályzatot kapunk. A fiatalember — aki nemrég még a MALÉV navigációs tiszt­je volt — nem panaszkodhat az eredményeire. — Ebben a félévben ötből már csak egy vizsgám van hát­ra. Három tárgyból négyest, egyből közepes osztályzatot sze­reztem. Három sikeres vizsgát tud maga mögött Petrik Péter, a ta­nárképző harmadéves fizika­technika szakos hallgatója. Köz­tudott, hogy a pedagógus pálya elnőiesedett. A nyíregyházi ta­nárképzőn a hallgatók nyolcvan százaléka lány, s csak húsz szá­zaléka fiú. A tanár szakosok jó része ugródeszkának tekinti a főiskolát. Orvost kivéve szinte mindenféle foglalkozású embert képeztek már itt, a muzeológus­tól a stewardesig. Péter — úgy mondja — hű lesz a katedrá­hoz: — Az ember mikor tizennyolc évesen pályát választ, még nem igen tudja előre, hogy helyesen döntött-e. Nálunk családi ha­gyomány, hogy olyan pályára lépünk, ahol gyermekekkel fog­lalkozhatunk. Apám gyermekor­vos, anyám óvónő, a nővérem pedagógus. Én tanár leszek, s ezt komolyan is gondolom. Próba­, szerencse...? A jó eredmény titka: a tanu­lás. Van rá példa, hogy „vissza­tapsolják” az embert, s meg kell ismételni a vizsgát. — A bukási arány nagyon változó — tájékoztat dr. Hanusz Árpád, a tanárképző főiskola adjunktusa. — Van, ahol az öt­ven, hetven százalékot is eléri. Tapasztalataim szerint sokan próba-szerencsére jönnek vizs­gázni. Nemegyszer megesik, hogy a hallgató visszaadja a té­telt, mondván, hogy nem készült még fel megfelelően. Legnehe­zebb helyzetben a levelezősök vannak. Hiszen ők munka és sokszor család mellett vállalják a tanulást. — Tegnap éjfél után hagytam abba a tanulást. Hajnali négy­kor pedig már csörgött az óra. Elkészítettem a reggelit a csa­ládnak, aztán igyekeztem a vo­nathoz. Nyíregyházáig két és fél óra az út, ezalatt még átlapoz­­­tam a tankönyvet. Mindezt Kecskeméti Istvánné­­tól, a tanárképző elsős történe­lem-népművelés szakos levelező tagozatos hallgatójától hallot­tuk. Kecskemétiné Sátoraljaúj­helyről jár Nyíregyházára, s harminchat évesen vállalta a ta­nulást. Beszélgetésre nincs idő: vizsgára szólítják az asszonyt.­ Feszülten telnek a percek. A csoporttársak aggódva figyelik az ajtót, akik már túl vannak a vizsgán drukkolnak évfolyam­­társukért, akik pedig vizsga előtt vannak, azért is aggódnak, hogy minél előbb és eredménye­sen átessenek a nagy próbaté­telen. Végre nyílik az ajtó. Kecskemétiné arca ragyog: — Sikerült... ! (h.)

Next