Szakszervezeti Szemle, 1988 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám

50 százaléka munkáltatói üdülő, s a fennmaradó 64 százalék idény jellegű, nyara­ló, kemping, illetve fizető-vendéglátóhely. Nemzetközi összehasonlításban a szocialista országok között nem tartozunk az élenjárók közé sem az üdülési és kereskedelmi férőhelyek lakos­ság számához mért számarányát, sem egymás közti arányát tekintve. Mind­ezek mellett a jelenleginél sokkal nagyobb arányú turistaforgalom teljesítésé­re lennénk képesek. Számos fennálló ellentmondás akadályozza a rendelkezés­re álló férőhelyek jobb kihasználását. A kínálat volumenét, belső szerkezetét és az elosztás módját az erre a részpiacra szerveződő intézmények (SZOT és az üdülési tevékenységet „folytató” vállalatok, szövetkezetek, költségvetési szer­vek, egyéb munkáltatók) határozzák meg. Az ebbe a részpiacba történő intéz­ményi beavatkozás nem egységes, s egyáltalán kérdéses a központi irányítha­tóság a befolyásolás eszközeitől függetlenül. Napjainkra kirajzolódtak azok az ellentmondások, diszfunkciók, amelyek szükségessé teszi a rendszer működé­sének korszerűsítését. SZOCIÁLTURIZMUS ÉS/VAGY KERESKEDELEM? Alapvető társadalmi kérdés, hogy mit tekintsünk a szociálturiz­­mus keretei között és mit a kereskedelmi szférában kielégítendő igénynek, de nem úgy, hogy a szociálturizmus-jellegű üdültetéshez, illetve a kereskedelmi jellegű turizmushoz csak egyiknek vagy csak a másiknak van köze. Ennek a követelménynek ma sok tekintetben nem felel meg sem a kereskedelmi, sem a szociálpolitikai turizmus. A kereskedelmi ágazat alapvető gazdasági szempontjai azt kíván­ják, hogy más gazdasági ágazatokhoz hasonlóan a kereslet-kínálat, a piac, il­letve a népgazdaság általános logikája szerint működjék. Ez azt jelenti, hogy amennyiben képes gazdaságosan bekapcsolódni a nemzetközi munkamegosz­tásba és a szolgáltatások eladásával gazdaságosan valutát termelni, akkor ezt a képességet ki kell használni. Gyakorlatilag azonban nem ez történik: a pia­con a hazai vásárlónak az idegenforgalmi idényben, amikor az igények rész­ben szokásból, részben kényszerből (iskolai szünidő) hangsúlyozottan jelent­keznek, még az egyenlő alapú versenyre sincs esélye. Forintjával versenyez a konvertibilis fizetőeszközzel. Az árak befolyásolására nincs lehetősége a szű­kös kínálat miatt. A nagyobb kereslet nem hat a vendéglátóhelyek árára ak­kor sem, ha azok kapacitása lehetőséget ad nagyobb igény kielégítésére. Az a szféra tehát, amelynek elvileg a hazai rekreációs igények kielégítése és az egyének gazdasági erejének megfelelő szolgáltatások nyújtása is a funkciója lenne, áraival diszkriminál a hazai fogyasztókkal szemben. A kereskedelmi re­kreáció gazdasági korlátai így a szociálturisztika felé terelik a keresletet. A szociálturizmus az a szféra, ahol ma még létezik a társadalom által nyújtott támogatás. Olyan területnek tekintett, amely ingyenes vagy ked­vezményes szolgáltatást nyújt a lakosság számára a piaci viszonyok teljes vagy részleges kikapcsolásával. Mivel azonban a turizmus egy része a kereskedelmi részpiactól függ, s érzékeny a jövedelemváltozásokra, objektíve bekövetkezik az az állapot, hogy a szociálturizmus iránt állandósul a túlkereslet. Az alapvető kérdés itt az, hogy kiknek kell kedvezményt nyújtani és az hol realizálódik. Elvileg arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy a szociálturizmus, tehát a kedvezményt nyújtó turizmus objektíve szükséges. A szociálturizmus azok kö­zé az infrastruktúrát is igénylő szolgáltatások közé tartozik, amelyek speciális szükségleteket elégítenek ki és amelyek ellenértéke régóta (és várhatóan hosz­­szú ideig) nem vagy nem teljesen épül be a munkajövedelembe. Vagyis nem, lehet egyetérteni azzal a felfogással, hogy a kedvezményes üdültetés mint élet­

Next