Szamos, 1901. március (33. évfolyam, 18-26. szám)

1901-03-03 / 18. szám

XXXIII. évfolyam. X mm Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű díjak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Szatmár, 1901, vasárnap márczius hó 3. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A­ SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Nemzeti consolidatio. Az imént megejtett" népszámlálási ada­tokból, melyek nyilvánosságra jutottak, biztos és megnyugtató reményeket táplálhatunk, hogy Magyarország lakossága az elmúlt tíz évben nemcsak helyenkint, nemcsak a vonzóbb központokon, hanem általában is, a jogosan remélt mértéken felüli módon sza­porodott. Ezentúl hatványozottabb mértékben lesznek nálunk is eltüntetve azon akadályok, melyek a népesség természetes szaporodását gátolták. Folytatva ez e téren megkezdett munkásságunkat, s ezen túl is még életbe léptetve e czélt szolgáló hézagpótló, intéz­ményeinket, egy két évtized múlva, ha Isten különös csapásokat számban is an­nyian nem fog reánk mérni, leszünk, hogy ezzel Európa előtt egy kicsit imponálhatunk is. Fizikai erőnk és számbeli hatalmunk emberi számítás szerint ki fog fejlődni. Vis­­­sza fognak térni még azon idők, midőn mint a rég letűnt századokban a magyar név az egész világ előtt tisztelet tárgya lesz. Itt csak egy a kérdés : az, hogy e megnöve­kedett erőnket, megújhodásunkat, képesek leszünk-e egységesen ki is fejezni ? Én nemcsak reméllem, meggyőződésemből hiszem is,hanem teljes Hiszem abban a biztos reményben és szemeink előtt lassan bár, de biztosan folyó átalakulásokat szemlélve, melyeken át a nép beszűrődve lelkületében és érzelmeiben át­formálódva odatapad a nemzet testéhez Aki pedig az édes­anyja hívogató szavát meg­értette, s tudatára ébredt annak, hogy ő tu­lajdonképen ide való s nem idegen, kinek ősei itt porladoznak, nem szakítható le többet, vagy legalább nem egykönnyen a mindnyá­junkat egyformán szerető és védelmében része­sítő édes anya, a magyar haza kebeléről. Ezen folyamat, mely hova tovább szé­lesebb hullámokat vet, mely mozgásba hozza a társadalmat, gondolkodásra készteti az el­méket és megnemesiti és aczélozza a szive­ket, ha a czélt megközeliti s idővel el is éri, fogja hatalmunk és lelkületünk tényét visszatükröztetni. Nt­ • consolidatiónk folyamatban van. iNemzetünk teste nemcsak számbelileg, hanem érzelem közösségben is gyarapodik ugyan, de még mindig nem oly arányban, mint amely mértékben hazafias vágyunk és e czélra törekvő buzgalmunk megkívánná. Dicső dolog lenne, ha minden évben számot adhatnánk észrevehető ,előhaladásunkról Csakhogy a Czél nagyságához képest, s azon időt tekintve, mit ezen átalakulás keresztül­vite­lére a hazafias felbuzdulás előszabna, még min­dig kevés eszközzel rendelkezünk s felette kevés a nagymű keresztülvitelére munkába állított erők száma. A nemzeti consolidatiót első­sorban és leghathatósabban előmozdítja a nemzeti irá­nyú nevelés. Nem szólok ezúttal a hazafias nevelés segéd­eszközeiről, vagyis azon mó­dokról, melyek által a hazafias szellemben nevelt nép a hazaszeretetében meg is tartas­sák, mert e nélkül fáradságunk kárba veszett. Ámbár tisztán e kérdésről nagyon sokat lehetne írni, — bízom ezt másokra, mert az idő úgyis mindent meghoz. Hanem felemlí­tem a hazafias irányú nevelés mellett a nem­zeti consolidatió másik faktorát, a megél­hetést. A régi időkhöz képest sok minden meg­változott. Az értelmes embernek sokszor üti meg a fülét a paraszt nép azon okoskodása, hogy: „bizony sokan vagyunk s e föld már nem képes mindnyájunkat eltartani.“ Ha jól szemügyre vesszük a dolgot, az ily keserű panaszokban mindig van egy kis igazság is. Igazság az, hogy oly fokú értelem mel­lett, mint a melylyel még ma népünk rendel­kezik, az elvégezhető munkára csakugyan elegen vagyunk. A megváltozott viszonyok­hoz képest lépést kellett volna tartanunk újabb és újabb kenyérkereső képességeink fejlesztésében is. Akkor, ha még akkora számmal lennénk is, akkor sem lennénk so­kan, sőt a nagyobb produkció és forgalom előállásánál gyakrabban fordulhatna meg a garas a legszegényebb ember házában is. Az értelem nagyobb fokával rendelkező generatiót nevelnünk kell. Nevelni minden áron s nem várni be azon idő bekövetke­zését, midőn mi is kénytelenek lennénk osz­tani a mai paraszt felfogást, hogy csakugyan sokan vagyunk. Az értelemnek és szorgalomnak oly tág tere van itt a kenyérkeresetrej és tisztességes megélhetésre, mint talán sehol a világon. A harmincz éves nő. Irta : Szabados Ede Jelige : „Femme entre deux áges.“ Merész théma, nem is uj. De van-e uj a nap alatt? Mióta fennáll a világ, ugyanazon szenvedélyek hullámzanak az emberi szívben, ugyanazon félszegségek vallanak kudarczot, ugyanazon erények törnek fölfelé s hullanak vissza szárnyszegetten, az örökigaz vanitatum vanitast hangoztatva. Minden a régi, csak más meg más alakban. A homerosi nap világít ne­künk is. Akadnak hősök, akadnak árulók ma is, csak úgy, mint régen s a türelmes földgo­lyót nem hozza ki sodrából semmi sem. Élet, halál váltakozik rajta szüntelenül, úgy a ter­mészetben, mint az emberekben, a bölcső és a temető közt zajlik le mindnyájunk tragédiája vagy komédiája. De nini­ szinte megejtett a melancholia, így járunk mindig, ha túlcsap képzeletünk a földi dolgokon. Minél többet akarunk tudni, annál inkább érezzük, hogy semmit sem tu­dunk s az oly leverő. A harmincz éves nőről aka­rok írni s ime hová el nem kalandoz képzeletem ! Talán arra gondoltam, hogy harmincz éves nők voltak mindig, vannak és lesznek , hogy ez érdekes női typus elég galibát okozott már s fog még okozni, míg a világ világ lesz. Harmincz éves nő — talán helyesebben két kor közti nő, femme entre deux áges, ahogy a franczia mondja, mert a 30-as szám, synek­­dochikus értelemben van használva, határozott számmal jelölve egy határozatlant, egy x et, melynek értéke, hogy sokat ne mondjak, 20 és 40 közt váltakozhatik. De Balzac óta megszok­tuk a fenti jelölést, ő volt a legelső író, ki vele foglalkozásra méltatta e mindig létező, de a irodalmi körökből sokáig száműzött nőalakot. Vajon miért nem foglalkoztak vele régeb­ben is, legalább oly mértékben, mint manap, regényben, drámában, lírában ? Én azt hiszem, a folyton változó ízlés volt a főakadály. Hogy is tetszhetett volna a Werther-korszak kesergő, boldogtalan szerelmeseinek egy húsból és vér­ből megalkotott asszony, ki annyira erős ideg­zetű, hogy százszor is csalatkozva, egyszer sem tud meghalni, sőt kívánja, imádja az életet, hogy tápot szerezhessen kívánságának, imá­datának. Mi tűrés-tagadás, ma más a felfogá­sunk. Meg-meghallgatjuk Romeo és Julia siral­mas történetét, de nehezen hiszünk benne. Oly kegyetlenül szép abban minden, hogy ingerül­ten kiáltunk fel. Nem­ ilyen emberek nem lehettek, nem is lesznek ezen a világon ! Amit ma látunk a színpadon, sokkal való­színűbb, sokkal elfogadhatóbb. Ki ne ismerné Lilit, a Hennequin és Millaud-féle színmű ked­­ves, gyermeteg, bájos Lili kéjét, a darab folya­mán fiatal asszonynyá s végén nagymamává fejlődő egyetlen szerelmét Princhard trombitás­nak? A harmincz éves nőt összes bájaival, eré­nyeivel, hibáival ügyesebben, tán igen, de von­zóbban, rokonszenvesebben bajosan vitték szín­padra. Istenem, hány meg hány p­azison megy keresztül a bő! A férfi ? Gyermekkorát az is­kola sötét falai közt rajúdja át, majd kilépve az életbe, kitombolja magát, mint mondani szo­kás, végül a házasság kikötőjébe evez, vagy vendéglők törzsasztalának lesz unalmas, unat­kozó látogatója, így is, amugyis philisterré vá­lik A nőnek már hivatásánál fogva más az élete. Minden év egy újabb fejlődési momen­tum. A viaszbábutól a siró-rivó csecsemőig mennyi játékszert nem változtat, hát még azu­tán ! Pedig úgy szeretne nem változni ! Az első fehér hajszál az első tőrdöfés szivének, de ő erősen tartja magát, büszkén száll szembe az idő hatalmával s összeszoritott ajkakkal sut­togja : Csak azért sem ! Általános felfogás szerint harmincz éves koráig fejlődik, szépül a nő. Mint a fakadó rózsabimbó kitárja ő is szirmait, mindjobban jobban, míg előtted áll pompája bájos teljessé­gében. De im elérte már a határt, a­mi még hátravan, csak hanyatlás lehet. Úgy szeretne visszatérni, ahonnan kiindult, vagy legalább egy pár lépést tenni hátrafelé, de nem lehet. Ott mereng az általuton, fájó búcsút intve a múlt-

Next