Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1925
, velem hasonló származású fiúval a gimnázium első osztályába örömmel jártam. Ez örömömnek állandó ébrentartói, fokozói voltak azok a jeles tanárok, kiknek nevét mindenkor kegyelettel és hálával veszem ajkamra. Lelkemet boncolgatva, eddig befutott közéleti szereplésemet és tudományos pályámat vizsgálgatva úgy érzem, hogy gimnáziumi tanulmányaim I—V. éve alatt mutatkoztak mindazok a sajátságok, amelyek később mind határozottabban bontakoztak ki. Minden ismeret mohón érdekelt, de feledhetetlenek maradtak előttem Zsilinszky Endre III. osztálybeli magyar nyelvtani órái, egyik órája meg különösen is megkapott. Nevenapján egyik tanulótársam felköszöntötte s ő feleletül elmagyarázta, majd a táblára felrajzolta nekünk a magyar nyelv és nép származási családfáját. Ma is emlékszem a rajzra, amelyet szeretett, Istenben boldogult tanárom a táblára irt, emlékszem sápadt, halvány arcára, amint krétával a kezében a családját magyarázza. Gyermekkorunkban egy-egy természeti jelenség, szerencsétlenség hathat oly mélyen lelkünkre, testünkre, hogy annak később is, egész életünkön át rabjai, nyomorékjai maradunk. Kérdem, vájjon nem lehetséges-e ily maradandó hatás jó irányban is? Nekem meggyőződésem, hogy nemcsak lehet, de van is ilyen hatás. Az, hogy akkor, mikor tanári pályára lépve választanom kellett, milyen szakra megyek, meggyőződésem, hogy a nyelviekre azért mentem, mert e nyelvi szakokat előadó tanárok rám mélyebb hatást tettek, mint a reáliákéi. S ezek között is Zsilinszky említett előadása elemi erővel hathatott ifjúi fogékony lelkemre. Életfelfogásomat is, amely irtózik a radikalizmustól s mindenben a lassú, csendes fejlődés, tökéletesedés híve, szintén itt szerezhettem. Kutatva az életfelfogásom forráserecskéit, úgy érzem, hogy egyik erecskéje azokból az előadásokból táplálkozott, amelyeket az V. osztályban Kölcsey Parainesiséből és Deák Felirati javaslatából több órán át kaptunk. A Parainesis sok hasonlata közt különösen egy kapott meg, egy vált bennem élő valósággá. Kölcsey Parainesise egyik helyén fejtegeti a kozmopolitizmust, szembe állítva azt a nemzete iránt érzett szeretettel, a hazafisággal s ekkor azt mondja, hogy az egyén egy kis mécshez hasonlítható. Ha ezt a mécset a szabadba, a nagy kozmosba tesszük, a mécs semmit sem világít be, semmivel senkinek sem használ, ha azonban egy véka alá, a kozmos egy kicsiny részébe tesszük, ennek egész belsejét megvilágítja. E hasonlatot azóta is sokszor idéztem s nem hiszem, hogy tévedek, mikor azt állítom, hogy életfelfogásom alakulásakor az egyik főforrás e hasonlat s vele Parainesis volt. Ennek mély értelme óvott meg az eszmék világáramlatában — pedig hej de sok-