Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-01 / 35. szám

Nagykároly, 1907. szeptember 1. 35- szám. XXXIII. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP: MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. Telephon 59. szám. KIADÓHIVATAL : I­ a hová a lap anyagi részét­ érdeklő közlemények küldendők NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. sm Egyes szám ára 20 fillér. #=­­Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. A bünhödés. Nagykároly, 1907. szeptember 1. — 6. — A magyar nemzetóriás mesterséges álomba ringatott testét szentségtörő kezek gya­­lázták meg. Még álmában is ökölbe szorított kezében tartott jogarát megtördelték, győzel­meinek ékes jelvényét, maga mellé fektetett háromszínü lobogóját megszaggatták. Nemzetiségi aspirációktól elvakult emberek, hazaárulók szennyes szóáradatától elvakított tömegek nemzetgyalázó ordításaikkal fertőzik meg a levegőt. A magyar nemzet belbékéjének és nyugal­mának felesküdött őrei felett kigyulladt ház lángjai bosszút lihegve és követelve csapdos­­nak az ég felé és szomorúan világítanak be a reánk borult sötét éjszakába. A magyar nemzet legféltettebb, szivéhez legközelebb álló egyedül nemzeti és magyar haderejét, a magyar hon­védséget merte inzultálni az ellenünk felizga­tott, józan eszét vesztett csőcselék . . . A magyar nemzet ellen vezetett eme isten­telen hajsza ma már nem a pálinka elszálló gőzében megszülemlett légvárak délibábja, nem a választási harczok közepette élénkebben mű­ködő felizgatott képzeleti torzszülöttje, nem egy pár szerepelni vágyó és kétes hírhedtséget hajhászó Herosztratosz örök időkre gyűlöletes ugrándozása, nem egy néhány román pópa és tanító a hívők előtti népszerűséget hajhászó szereplése, hanem egy, a jelenben kellően nem méltatott, a múltakban nem gyökerező, de a jövőre esetleg nagyon is kiható magyar és hazát gyűlölő, több oldalról támogatott actiónak és a magyar közönyösségnek és nemtörődöm­ségnek következményeiben kiszámíthatatlan eredménye. Az a tűz, mely a belényesi politikai csata­téren hétfőn éjszaka felcsapott, nem a felgyúj­tott házak és kazlak pusztító tüze volt, hanem az a tűz abból a régen lappangó szikrából ezernyi oláh szívben mint a ma­­szikrája oly régen lappang, és amely csak alkalomra vár, hogy mint a magyar­gyűlölet elolthatatlan tüze felcsapjon és fele­mésszen, megsemmisítsen mindent, ami magyar. Az a tűz, a­mely a belényesi utczákat bevilá­gította, a magyar politika sötét éjszakáját tün­tette fel előttünk nappali fényességben, világot vetett arra, ami eddig sötétségben volt, de amiről mi a sötétségben is teljesen meggyő­ződve voltunk, hogy ma már elvitázhatatlan tény az, mely szerint a mai nemzetiségi poli­tikánk az erkölcsi csőd szélére jutott. Az engedékenység csak ott czélravezető, ahol még nem lett konstatálva a jóakarat tel­jes hiánya.­ A békülékenységnek csak ott van szerepe, hol az izzó gyűlölet még lángot nem vetett. De ott, ahol minden jószándék a rossz­akarat és engesztelhetetlenség szilárd vértjén szenved hajótörést, ott a logika legelemibb törvényei és a politika kérlelhetetlen szabályai azt parancsolják, hogy még a legjelentéktele­nebbnek látszó csekélységből is hatalmi kérdést kell csinálni, fel kell idézni az ököljog korsza­kát és követni kell e kettő könyörtelen paran­csait. A lázongók ordításait nem azáltal kell elfojtani, hogy kenyérrel tömjük be ordítozó szájukat, hanem torkukra kell forrasztani a szót. Nem az ő malmukra kell hajtani a vizet, ha­nem meg kell őket benne fojtani. Támadásaik ellen nem siránkozó bárányokat kell kikötnünk, hogy azokat szétmarczangolják, hanem feldü­hösített oroszlánokat, hogy azok által szétmar­­czangoltassanak. És e ponton követte el a függetlenségi párt és részben a kormány a legvégzetesebb hibát. Engedékeny volt ott, hol kérlelhetetlenül büntetnie kellett volna, gyenge erőtlen bárányt küldött oda, hol még az erős oroszlánnak is na­gyon nehéz és küzdelmes helyzete lett volna. Gyengeséget, erőtlenséget mutatott ott, hol ellenállhatatlan erővel kellett volna harczba indulnia és gyenge kézbe adta a zászlót ott, hol annak megvédelmezéséhez a legerősebbnek is a legerősebb küzdelmet kellett volna kifejtenie. A villám csapásait nem bírják ki az erdő gyenge fái, ha nincs köztük egy hatalmas tölgy, mely a csapásokat felfogja. A legerő­sebb szuronyerdő sem képes ellenállni a pusz­tító zivatarnak, az elemek tombolásának, néptömegek ostromainak, ha nincs vezér, kinek a személyében az eszme testet öltsön. Hiába ott a sereg minden erőlködése, a­hol a vezér nem vezérnek született. És a legvégzetesebb hibát követi el a hadvezetőség ott, hol ilyen vezérek útján remél győzelmet. A vereség elkerülhe­tetlen. A nemzeti kormány kötelességét még nem teljesítette katonaság és csendőrség összpontosí­tásával. Ez legfeljebb csak a letűnt korszak választásaira emlékeztet bennünket. Bartha Ferencz közjegyző úr nagyon sokra becsül­hette igazgatóját, mint igazgatót, de rész kép­viselőjelölt lett belőle, Kardos Árpád úr szintén első lehet mint igazgató, de az utolsók közé tartozik a képviselőjelöltek között. A függet­lenségi párt és a kormány is becsülhette sokra Kardos Árpád urat, mint pénzügyi szakférfiút, de a­mennyire becsülte, mint jelöltet, az a po­litikai könnyelműséggel határos. A könnyel­műség megboszulja magát, Belényes pedig örök időkre intő példaképen fog lebegni a magyar politika történetében, mint a­hol a magyar álllameszme a vezetőség könnyelműsége folytán megjárta a súlyos vereség egész nemzetre ki­ható kálváriáját. — Uj szolgabirói járás a szomszédban. Ugocsa­­vármegye törvényhatósági bizottsága a minap tar­tott közgyűlésén elhatározta, hogy egy új szolga­birói járás kikerekitése érdekéből felterjesztést intéz a miniszterhez. Ugocsában tudvalevőleg csak két szolgabirói székhely van, melyek nagy kiterjedésüek lévén, a közigazgatás gyors és pontos vezetése szen­ved miatta. Az uj járás székhelye valószínűleg Tiszaujlak lesz. E határozatot az összes szavazatok­kal hozták három ellen. Érdekes, hogy az uj járás­ T­Á­R­C­Z­A. Anyámnak. A lányodnak a szive fáj, Anyám, a lányod nagy beteg; Elfelejtett nevetni már, Titkon sir forró könnyeket. A lányod, aki mindig vig volt, Csak szomorú nótát dalol, Azt is titokban, csendesen . . . . . . Vaj’ meghallják-e valahol . . . ? A lányodnak a szive fáj ! Jer vigasztalj meg engemet! Hadd hajtsam válladra fejem, Hadd tárjam ki a szivemet! Hadd mondjam el — oh csak neked ! — Hogy mi bajom van én nekem . . . Hadd mondjam el édes­anyám, Hogy mily sivár az életem. Hadd mutassak meg csak neked Egy könytől ázott levelet . . . ... A lányodnak a szive fáj . . . Anyám ! A lányod nagy beteg. . .! Ruzitska Mariska. Boldog családi kör. Irta : Srenda Jenő. A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Találkoztam egy asszon­­nyal, akit régen, ré­gen ismertem. Akkor, régen kaczagós kedvű, piros arczu leány volt, ragyogó szemű és nagyon hamis. Most pedig fehér arczu, komoly asszony volt, dióbarna szemében szelíd szomoruság. Örvendett, hogy látott, mert az arczom egy csomó csillogó ifjúkori emléket ébresztett fel benne. Csacsi bohóságokat, apró bizalmas­kodásokat, édes ábrándozásokat, amiknek mint ifjú, jókedvű legényke is részese voltam. Akkor mohón szomjaztuk még, ő is, én is a boldogságot és hittük erősen, hogy föl is találjuk. A gyermekszoba küszö­bén álltunk mind a ketten. Mögöttünk az alig abbaha­gyott, szétszórt játékok, előttünk pedig derűs napsütés. Hittük, hogy örömök és ismeretlen, nagy szent gyö­nyörűségek várnak bennünket odalenn a völgyben, ahova leereszkedünk. Szivárványszínű fátyolok csüng­tek a szemünk előtt — az ifjúság boldog privilégiuma ez — s ezen a fátyolon keresztül csillogó mozaik képbe futott össze minden, amit láttunk, életteljes ragyogó, buja színekkel. Akkor még nem tudtuk, hogy a szi­várványszínű fátyol tesz minden képet ilyen gyönyörűvé, s hogy a valóság egészen más! Engem azóta sok ke­serű leczke-órán keresztül kinevelt, kioktatott az élet. Nagyon hosszú idő óta nem látom a szivárványszíne­­ket. Poros, szürke pókhálók nedves rosszakarattal ül­nek a látásomon. És amint lejebb-lejebb, szállok a völgybe, egyre erősebben sürösödik össze körülöttem a borús, alkonyati homály. Nagyon rossz ez! De most nem rólam van szó, hanem a halvány arczu, komoly tekintetű asszonyról, aki amikor még közünk volt egy­­máshoz, ragyogó szemű, piros arczu leány volt. Érde­kelt, hogy vele kegyesebben bánt-e az­ élet. ? mondta csendesen — Azóta férjhez mentem­­ az asszony. — És boldog ? — kérdeztem. Az asszony szomorúan mosolygott: — Boldog? Mit nevez maga barátom boldogság­nak ? Az uram végtelen jó, becsületes ember, aki min­den vágyamat, minden gondolatomat ellesi. Komoly, megfontolt férfiú, túl a fiatalkor bohóságain. Mellette biztosan, mint a nyíl­egyenes színekben fut le az éle­tem. Gondok, aggodalmak nem bántanak. Egyik na­pom épen olyan nyugodt, harmonikus, mint a másik. Ezt nevezi maga boldogságnak ? Nem tudtam felelni. Én az izgatott napok hányó­­dó-vetődő fia, aki folyton megújuló bizonytalanságok, kétes örömök és zaklatott veszedelmek közt hajszolok, magam sem tudom mit, nem tudtam erre felelni. Az asszony pedig fanyar mosol­lyal várta a választ, de hiába várta és ezért folytatta tovább: — Néha magam is azt hiszem, hogy ez a bol­dogság. S vitázom magammal, hogy én, egyedül csak én vagyok a hibás. Mert mit kívánhatnék egyebet ? És mégis, várok valamit. Vagy valakit. Mit tudom én? Férjem van és én mégis valakit várok, aki újra ragyogó meleg színekbe varázsolja át körülöttem a világot. Olyannak mint régen láttam. Gyakran egész váratlanul felébred bennem a hit, hogy kell valahol lenni egy férfiúnak, aki meg tudja csinálni ezt a csodát. S ilyen­kor, ha az a jó ember, aki a férjem, megsajnál, s meg­kérdi, mi bánt ? Azt felelem neki: Semmi barátom ! Megkérdezi: boldog vagy ? Azt felelem, nagyon boldog. S szerelmes csókra nyújtom az ajkamat. Talán azt re­mélve, hátha ez a csók teszi meg a csodát ? De a csoda elmarad. Sírni szeretnék, de mosolygok. Aljas­ság ez ! Aljas hazugság ! II.. Ezeket mondta a nő és minden szava megrezeg­­tette az idegszálaimat. Mert azt, amiről ő panaszkodott,

Next