Református tanítónőképző intézet és gyakorló elemi leányiskola, Szatmárnémeti, 1912
Kirándulás az Aldunára. Gondolat ragadj el sebes szárnyadon, hadd átélnem még egyszer azokat a szép, örökre felejthetetlen napokat, miket tanáraink szerető gondoskodása ismételten szerzett. Mielőtt az évet lezártuk, amely sokunknak örök búcsút jelent az iskolai élettől, kedves emlékekkel gazdagították az itt töltött időt, s így talán még eggyel több meleg sugár esik a szívünkben hordott kévéből azokra a falakra, melyeket eddig is a szeretet, az együttmunkálkodás, a megértés világított be. Verőfényes tavaszi időben május 10-én útra kelt kis csapatunk, hogy ne csak könyvekből ismerjük meg a mi szép hazánkat, de közvetlenül gyönyörködhessünk a természet gazdag változataiban. Végcélunk az Aldúna megtekintése volt, de útközben kiszálltunk a nevezetesebb helyeken. Állapodjunk meg tehát mi is első állomásunknál. Aradon vagyunk. Arad . . . Eszünkbe jut a tizenhárom vértanú, a sok vér, a sok könny s azt hisszük, hogy e vérrel és könnyel áztatott földön a legigazabb nemzeti érzés fakad, hogy ahol minden fűszál az elnyomatást suttogja, majd az újjáébredést zengi, feltámad a szívekben is a felszabadult érzések zaja, s fennhangon hirdeti: „Magyarok vagyunk újra!“ S e helyett mit találunk? A sok német szó között alig hallunk néha felcsendülni magyart is, s szinte csodálkozunk, hogy itt még a mi nyelvünket is értik ? — Hagyjuk e szomorú állapotot, ne is nézzük meg a várat, ahol minden fekete-sárga színben pompázik, menjünk a magyarokhoz, a Tizenháromhoz! Emléküknek a nemzeti kegyelet táblát, majd oszlopot emelt. Itt némileg megbékítünk az aradiakkal, mert zöld koszorúkat, friss virágokat találtunk, mellyel a hősöknek adóztak. Elvonultak előttünk a negyvennyolcas képek, és a gyászos október 6-a, mellyel Arad búbánatmezője, tizenhárom csillag gyászos temetője lett. Búcsúsugarát vetette a nap a tájra, egy pajkos sugár ott játszadozott a márványjel körül, amely örök hirdetője marad a jelszónak, hogy a „haza minden előtt“. Mi is megkoszorúztuk az emléket, s némán, magunkba mélyedve távoztunk. Majd a szabadságszobrot tekintettük meg. Gyönyörű jelképe a „szabadságnak“. Hunnia büszkén áll, bár törött kardot tartó géniuszra néz, de a másik kezében fáklya van, mely talán azt az utat mutatja, ahol a törött kard összeforr? Haldokló honvéd, a halál reá nyomta már bélyegét az arcára, de a zászlót még végső erőmegte-