Századok – 1908
Értekezések - CSÁSZÁR ELEMÉR: Orczy Lőrincz és a Tisza-szabályozás - I. közl. 29.
ORCZY LŐRINCZ ÉS A TISZA-SZABÁLYOZÁS. 31 és Széchenyinek bennük megnyilatkozó mély belátására többízben fogunk hivatkozni és támaszkodni, különösen olyankor, ha valamilyen szabályozási elvnek helyességét vagy helytelenségét igyekszünk kimutatni. Ekkor, mivel az általános elvek helyessége a két kormánybiztos működése között lefolyt hetven esztendő alatt nem változott, felhasználjuk Széchenyi bírálatát, alkalmazzuk az ő szempontjait , s ennél helyesebbet valóban nem tehetünk. Magyarország azonban már régen, jóval Széchenyi, sőt Orczy működése előtt, érezte, hogy a Tiszával, ezzel a vad, rakonczátlan folyammal szemben kötelességei vannak ; tudta azt is, hogy megzabolázása közvetetlen és közvetve sok hasznot hajtana, de mivel mindenki, akit a dolog illetett, csak a maga érdekét nézte és nem tudott arra a magasabb belátásra emelkedni, hogy az állam javának szempontját alkalmazza erre a műveletre, hozzákezdtek ugyan a XVIII. század első felében a munkálatokhoz, de abba is hagyták majdnem anélkül, hogy valami eredményt fel tudtak volna mutatni. Hogy hozzáfogtak a szabályozáshoz, mutatja, hogy a múlt ködös homálya után már megkezdődött a derengés s a művelt nyugattól egy jó századdal elmaradt magyar kormány is megérezte az idők változását ; de az a körülmény, hogy kicsinyes eszközökkel vágtak neki a nagy munkának és hogy a tökéletlen kezdet okozta sikertelenség miatt rögtön lemondtak erről az államra nézve elsőrangú nagyfontosságú feladatról, azt is bizonyítja, hogy nem volt kifejlődve sem a kormányban, sem a polgárokban az érzék a modern állami élet és annak szükségletei iránt. Pedig a Felső-Tiszával és mellékfolyóival kellett valamit tenni, mert az állapotok a Tisza egész mentén, de különösen az öt északkeleti vármegyében (Ung, Bereg, Zemplén, Szabolcs, Máramaros) tűrhetetlenek voltak. Már az a körülmény is nagy veszedelemmel fenyegette a vízmedencét, hogy az ország egész keleti felének vizeit, azt a roppant víztömeget, mely Máramarostól Aranyosig a Duna felé hömpölyög, mind a több mint 1000 km. hosszú Tisza veszi előbb magába s úgy önti a Dunába. Már pedig nem hiába beszélt Petőfi még 1847-ben is a Tisza parttalan medréről, száz évvel előtte még laposabb volt a Tiszának és a többi folyónak partja, s szabad utat engedett a víznek, ha az esőzések nagyra dagasztották. A másik veszedelmet is megénekelte a költészet : e vizeknek kanyargós futását. A népmondának ekébe fogott szamara bőven találhatott jobbra is, balra is bogáncsot, mert amint az eredmény mutatja, Krisztus urunk ugyancsak girbe-gurbára szántotta e folyók medrét. Hozzájárult a vízrendszer főfolyójának, a Tiszának rendkívül csekély