Századok – 1923-1924
Történeti irodalom - Ybl Ervin: Az olasz szobrászat három százada. I. köt. Ism. D. K. 191
192 történeti irodalom, kezdve szigorú műtörténeti módszerrel igen tanulságosan vonultatja föl előttünk a különböző fázisokat, amelyeken át az olasz szobrászat renaissance-kori nagy diadalaihoz jutott. Nicola Pisano művészetével még a középkorban gyökerezett, de a szeme elé került antik mintaképek kongeniális felhasználásával hatalmas ugrással előzi meg kora román stílusú szobrászatát. Iránya mégsem szolgálhat új fejlődés kiindulópontjául, mert monumentális felfogásával voltaképen egy rég letűnt kor művészi hagyományait eleveníti csak fel, amelyeket követői zsenialitása híján nem igen értenek meg. Az új fejlődés csak a természet tüzetes tanulmányozásából indulhatott ki. Ennek mestere volt Giovanni Pisano, akinek domborművei az úttörőknél gyakori túlzásokkal kompozícióikban merőben festőiek s csak alakjaik részletformáiban mutatnak plasztikus felfogást, amely Madonnáiban francia hatás alatt már igazi szobrok megalkotására is képesíti, amivel a szobrászat a művészet testvérágaitól függetlenné kezd válni. Nicola Pisano tanítványai és követői közül Fra Guglielmóval és Arnolfo di Cambióval foglalkozik Ybl tüzetesebben. Utóbbi Firenze híres építészei neki tulajdonítják Szent Péter világszerte ismert római ülő bronz szobrát s Anjou Károlynak a római Kapitóliumon hasonló helyzetben ábrázolt alakját. Giovanni Pisano nyugtalan stílusát Andrea Pisano teszi higgadttá s domborművein plasztikusabbá a firenzei San Giovanni egyik bronz kapuját díszítő művében. Az olasz gótikus szobrászat egyik legbájosabb epizódjának méltatása következik most Ybl könyvében: az orvietói dóm márvány bibliájának tüzetes ismertetése. Ennek vezető mestere Lorenzo Maitani s a poétikus felfogással párosuló festőiség, amely ezeket a márvány domborműveket jellemzi, Ghiberti firenzei bronzkapuján hallatja utolsó akkordját. Pisa, Firenze, Siena mesterein kívül a XIV. században még Nápolyban és Milanóban dolgoztak számottevő szobrászok. Az előbbi városba Tino da Camaino, az utóbbiba Balduccio ültette át a pisai iskola hagyományait. Észak-Itália egyéb városaiban a Campionei mesterek terjesztették el sajátos stílusukat, akik többek közt a Scaligerek veronai lovas síremlékeit faragták. Minderről s végül Velence mestereiről s a firenzei szobrászat 1400 körüli képviselőiről Ybl, mindvégig érdeket keltve, tüzetesen értekezik. Előadása eleven és világos. Csak itt-ott zavarja meg egy-egy idegenszerű kifejezés, amelynek kiküszöbölését az olasz szobrászatról készülő következő két kötetének még nagyobb sikere érdekében figyelmébe ajánljuk. Alak, szobor helyett sokszor használja a figura szót, ami a magyarban csak torzító értelemben használatos. Kerek szobor, kerek figura francia vagy német mintára szintén fölösleges kifejezés, mert szobor és dombormű szavunk bármely más nyelvnél határozottabban fedi