Századok – 1931
Történeti irodalom - Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Ism.: Hajnal István 69
70 TÖRTÉNETI IRODALOM. fogja fel írásos emlékeinket, önmagukban is, nem csupán az oklevelekben fenntartott szöveget illetőleg. A jogi szükséglet támasztotta fel a középkorban elfeledettségéből az írás gyakorlati használatát, eleinte tehát csaknem kizárólag az okleveles gyakorlattal kapcsolódott össze az írásbeliség ; az oklevéltannak tehát tulajdonképen az írásbeliség történetévé kell válnia. Szentpétery munkájának e tágabb és magasabb célkitűzés ad nagy jelentőséget egész művelődéstörténelmünk számára. A korszakokra való osztás az okleveles gyakorlat egész lényegének és jelentőségének ily mélyebb megítélése alapján történt. Az első korszak, — tájékoztatásul az 1001—1077. évek közé határolva, — az általános európai írásellenes reakció idejébe esik még ; a Szent Istvántól fennmaradt pár oklevél nem mutat élő háttérre, hanem csupán a császári oklevelezés egyszerű utánzására, valószínűleg főként a német kancellária egy hozzánk vetődött alkalmazottjának közreműködésével. Az első király után következett félszázadból fennmaradt egy-két oklevél arról tanúskodik, hogy e gyökértelen átvételnek nem volt folytatása ; ha oklevelet állítottak ki néha, úgy annak mindig valami különleges magyarázatát találhatni. Általában véve, — mint a külföldi irodalom is felismerte már, — a fennmaradt oklevelek száma e régibb századokban is körülbelül arányban áll a valóban kiadott oklevelek számaival, nem áll az, hogy a régebbi századok oklevelei sokszorta nagyobb arányokban pusztultak el, mint a későbbi középkor oklevelei. Amikor tehát Szentpétery első századaink fennmaradt okleveleinek pontos statisztikáját adja, jellemző adatokat ad írásbeliségünk terjedelmére nézve is. A második korszak (1077—1205) az oklevél jelentősége iránt való érzék lassú fejlődését mutatja. Kezdetleges megindulás eleinte, de már nem gyökértelen utánzás. A pecsét viszi a fejlődést tovább. Észrevehető, hogy most már nem a király, hanem inkább a felek kívánsága az oklevélbe foglalás. Lassankint már nemcsak az egyház, hanem mind nagyobb arányban világi felek is érzik az oklevél gyakorlati szükségét. Az udvarban állandóbb foglalkoztatásra mutatnak az oklevélkiállítókról maradt elnevezések , a formák is kialakulóban vannak. A XII. század utolsó negyedében mindezen rendszeresítés láthatólag öntudatossá válik ; III. Béla idejéből egyenes megemlékezések is tanúskodnak erről. Általános okok mellett az európai egyetemi oktatásnak, különösen a párizsi egyetemének, kifejlődése is magyarázza e fellendülést. Az udvaron kívüli fórumokon is megindult már az okleveles gyakorlat. A harmadik korszak (1205—1308) az okleveles gyakorlat teljes kialakulásának időszaka , az írásnak valóságos közhasználatra jutása, a kiállító fórumok szervezetének, a jogi szokásoknak, az oklevél külső és belső formáinak kifejlődése, egyöntetűvé válása. A negyedik korszak (1308—1526) a tömeges jellegű okleveles gyakorlat kora : már nem művészet, hanem gyakorlati munka az oklevelezés, minden fokon és minden vidéken közhasználatban.