Századok – 1931
Történeti irodalom - Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Ism.: Hajnal István 69
71 TÖRTÉNETI IRODALOM. Bár a későbbi századokra nézve speciális kutatások még csak gyéren állanak rendelkezésünkre, Szentpétery, saját új kutatásainak eredményeit is adva, mégis sikerrel emeli ki a főbb jellemző vonásokat. Már az egyes korszakoknak elhatározása, a gyakorlat lényegének sikerült megállapításával, önmagában is jelentős eredménye a szerző évtizedes munkásságának. Kulturális fejlődésünkre meglehetősen tragikusan hathatott az, hogy az oklevelezés jogi, írásbeli készsége mindvégig sokkal inkább az egyháziak kezében maradt, mint a nyugati államokban. A XV. században már nálunk is körülbelül minden nemes embernek volt pecsétje, de e pecsét jogi érvénye nem tudott úgy megerősödni, mint külföldön. A hiteles helyek intézménye uralkodott az okleveles gyakorlaton. Következménye ennek a latin nyelv kizárólagos uralma volt akkor is, amikor a nyugati gyakorlat már évszázadok óta a nemzeti nyelv használatára tért át. Az írás tehát kevésbbé hathatta át világi társadalmunkat, s minthogy az iskolázás, az egyházi vallásos célok mellett, gyakorlati célként főként az egyszerűbb jogi oktatást tartotta feladatának, oktatásunk is inkább megmaradt a latin nyelv mellett, mint a külföldön. Nem látjuk nyomát annak, hogy nálunk gyakorlati célú iskolák keletkeztek volna, amelyek a világi bodogulás, az írástudással való megélhetés reményével csalogatták a tanítványokat, mint ahogyan Németországban már a XIV. században is elsokasodtak az ilyen, sokszor alacsonyrendű zugiskola-vállalkozások. Szentpétery számtalan részletét adja az okleveles gyakorlat sajátságainak, kitűnő anyagul összehasonlítások, további kutatások céljaira. Érdeme épp abban áll, hogy a szaktudomány régibb módszerein is uralkodik a fáradságos részletmunkában való hosszú gyakorlattal s amikor új, általánosabb érvényű célokat tűz ki maga elé, a legapróbb részleteredményeket fogja össze biztos kézzel az új szempontok szolgálatában. Valóban kívánatosnak kell tartanunk azt, hogy az oklevéltant, középkori művelődéstörténetünk e legelsőrendűbb kutatási területét, kultúrpolitikánk fokozott figyelemre méltassa. Az írásbeliség európaival közös, időben lépést tartó fejlődésének kimeríthetetlen, beszédes forrásai okleveleink, külsejükben és szövegükben egyaránt. Minden évtized gyakorlatának megfigyelése páratlan alkalmat szolgáltathat a külföldi írásbeliséggel, iskoláztatással, a művelt osztályok kialakulásával való összehasonlításra. A gyakorlatnak számtalan változó részletsajátsága, új apró formák tömeges jelentkezése s eltűnése — mind oly kétséget nem hagyó alapjai az összehasonlításnak, amilyeneket a történeti kutatás más ágazatai nem tudnak felmutatni. Valószínű, hogy különösen a XIII—XIV. század írásbeliségének megfigyelése alapján, a tömeges írásösszehasonlítást összevetve az írókról szóló egyenes megemlékezésekkel, sikerülne egyes iskolák, írástanító központok megállapítása, úgy az országon belül, mint kívül is. Sőt úgy tűnik fel előttünk, hogy nagy európai egyetemek belső üzemét, tömegoktatásának menetét, mint például