Századok – 1932
Szemle - Vincke Johannes: Der Klerus des Bistums Osnabrück im späten Mittelalter. Ism.: Hajnal István 238
szemle. A 239 reformáció okainak magyarázatául szükségképen fel szoktunk tételezni. Az előkelő egyházi javadalmakat csakugyan nemesi családok fiai foglalják el, intézményesen is, de szinte reakció ez a képzettség jogán beáradó polgári és alsóbb elemekkel szemben ; azonkívül tekintetbe kell vennünk a püspökség territoriális fejedelmi voltát: a rendi állam nemesi vezetőket kívánt. Mindazonáltal még a dómkáptalan is egyenlővé tette a doktori fokozatot a nemességgel kanonokságai számára, még a XV. század végén is ; a vidéki káptalanok tagjai között a polgári elem vezetett. Természetes dolog, hogy a családnevek hiányos feljegyzései miatt pontos megállapításokra, — mint más írók művei sem, — e kérdésnél nem juthat, a parasztság szerepéről úgyszólván alig mondhat valamit ; mégis elfogadhatónak látszik megállapítása, amely szerint a városi polgárság fiaiból került ki a papság nagy tömege. Az iskolázással van ez összefüggésben ; a városi ember nem mulasztotta el fiai taníttatását a helyi káptalani iskolákban, hiszen az iskola adta már az utolsó két évszázadban a polgári önérzetet, az érvényesülés lehetőségét a nemességgel szemben. Úgy látszik, gyakorlati célú, vállalkozásszerű, világi iskolák nem voltak a püspökségben, a szerző nem szól róluk. Fejtegetései alapján kétségtelennek tarthatjuk, hogy a XV. században minden felszentelt pap elvégezte legalább a káptalani iskolákat , amennyire az egyetemi matrikulák bejegyzései engedik, összeállítja az egyetemet végzettek több százra rúgó névsorát is. Nem csupán a szabályzatok, de e tényszerű adatok is mutatják, hogy a XV. században a jobb pozíciókat betöltő papság megfordult legalább valamely közeli német egyetemen. A XIII. század végén még előfordul, hogy a szomszéd Minden kanonokjai közül többen nem tudták nevüket leírni ; a papság képzettségét illetőleg a két évszázad tehát nem hanyatlást, hanem szinte forradalmi haladást jelentett. A javadalombetöltés visszásságairól, patronátusok, pápai províziók és másféle beavatkozások útján, szintén részletes adatokat szolgáltat, , s szintén el kell ismernünk, hogy e visszaéléseknek végzetes romboló hatást tulajdonítani nem lehet, tekintettel már csak arra is, hogy az így kierőszakolt kinevezések általában alkalmazkodtak mégis a papi hivatás előírt feltételeihez. Főként az 1456—58. évi tizedjegyzék alapján részletes táblázatokat ad minden egyes beneficum évi jövedelméről, átszámítja mai vásárlóértékre, összehasonlítja az akkori ipari munkás és a paraszt átlagjövedelmével , óvatos módszerrel dolgozik itt is, kimutatja, hogy sok pap jövedelme a kézművesén alulmaradt. De a pap nem családos ; lakása, kisebb mellékjövedelmei vannak, sokan szerződnek mellékesen még a városhoz, kolostorokhoz, ahol képzett emberre van szükség. Nagy a tömege a vikáriusoknak, akik a javadalmas mellett dolgoznak, kicsiny beneficiumban ülve vagy szerződéses fizetéssel , kétségtelenül küzködő emberek, de jórészt kezdők, városi családjaiktól támogatást élvezők. Általános nyomorukról beszélni nem lehet. A javadalomhalmozásról szintén statisztikát kapunk . Végeredményképen a diocézis 266 javadalma 221 pap kezén volt a tizedjegyzék idején. Elsősorban az előkelő kanonokok kumuláltak, és itt számbajön az is, hogy a püspökségen kívülálló stallumokat is , de a visszaélésszerűség csökken a meggondolással, hogy sok beneficiumot azért vontak össze, mert idővel elértéktelenedtek , s a statisztika korrigálandó még annyiban is, hogy a tizedjegyzék olyanokat is említhet, akik esetleg egy üres beneficium jövedelmeit hivatalból, átmenetileg