Századok – 1932
Szemle - Vincke Johannes: Der Klerus des Bistums Osnabrück im späten Mittelalter. Ism.: Hajnal István 238
240 szemle, kezelték. A nép nagyarányú elhanyagoltságáról nem lehet tehát általános ítéletet mondani, főként az előző korszakokhoz viszonyítva nem ; itt voltak már a prédikáló rendek, komoly munkájukkal, de a világi klérus prédikáló és katechizáló munkájáról is vannak irodalmi bizonyságaink. A székhelyen tartózkodás kötelezettségét illetőleg nem találunk szélsőséges visszaéléseket ; nem szokták tekintetbe venni azt, hogy a távollevők igen nagy része, mint szokás volt, már a javadalom elnyerése után egyetemen tartózkodókból állott ; gyakran épp a javadalom elnyerésével kellett köteleznie magát a továbbtanulásra. A viszály a papság és a nép, különösen a városi lakosság között, csakugyan igen gyakori volt . V. a jelentősebb ily eseteknek utánajár s úgy találja, hogy az ellentét lényegében inkább a territoriális úr s a város, az adóztató és az adózó nép ellentéte volt. Gyűlöletes, sőt véres dolgok is estek meg , de a papságra szórt szidalmak épp ezért nem vehetők tényeknek. A büntetőlajstromok vizsgálata, minden erkölcslazulás mellett is, arra mutat, hogy legalább a külső tisztesség iránt való érzékenység eleven maradt. A prédikátorok klérust ostorozó szavai, iratai természetszerűleg hatásra törekvően túloznak szintén. A hívek épp ez időkben alkottak szívesen vallásos testvériségeket, a papokkal együtt munkálkodva ; egyházi alapítványaik, templomépítéseik s egyéb áldozataik hanyatlást nem mutatnak. V. fejtegetései tágabb lehetőségeket engednek a helyzet felfogását illetőleg ; maga is hangsúlyozza ezt, forrásainak hézagaira állandó betekintést engedve ; de kétségtelenül hozzájárulnak ahhoz, hogy történetírásunk a középkor és újkor átmenetén is leszokjon a konvencionális katasztrófa-elméletekről, amelyek nagy változások elé mindenképen erős megrendüléseket igyekeznek magyarázatul elhelyezni. A munka érinti is a valódi, szerves okokat, amelyek az utolsó századokban az egy egyház láthatatlan szétfoszlásán dolgoztak. Épp a papi képzettségben rejlettek ez okok. A káptalani iskolák is elsősorban világi képzettséget adtak, az antik iskolázás átidomult anyagát ; az egyetemeken kevés kivétellel minden pap az artium facultas-t hallgatta, ami lényegében ugyanaz volt. Kánonjogig alig egyharmada vitte fel a hallgatóknak, teológiát végzett a legnagyobb ritkaság volt. Ez iskolák tehát teológiai átmélyülést nem adhattak ; a szokásos alapokon, papi teendők begyakorlásán kívül alig valamit, legkevésbbé pedig aszkéta előkészületet. A klerikus nem jelentette a vallásos bennsőség emberét. Jórészt tényleg világi pályára is ment később , részben papnak, de akkor is inkább mint egy világi képzettség, tanult osztály embere, annak feladataival és céljaival. Osnabrückök 7000 főnyi lakosságában százszámra éltek javadalmasok, a polgárcsaládok külön a célból alapítottak beneficiumokat, hogy fiaik helyet találjanak ; a lélek dolgaiban alig juthatott jelentős szerep számukra. Nem papi osztály volt ez már tulajdonképen, hanem kialakulóban lévő intellektuális osztály, amely a magasabb felszentelést is kerülte, míg valami világi vagy egyházi érvényesülés lehetősége végleg nem döntött pályájáról. Kár, hogy V. inkább csak érinti az élet elszekularizálódásának e döntő jelentőségét, bár adatai önkéntelenül is eleven hátteret rajzolnak e folyamat számára. Nem vizsgálja azonban a papok szerepét a territórium kormányzatában, a püspökség hivatalaiban , sem a volt klerikusok elhelyezkedését, pályáját, holott épp a fentebb hangsúlyozott folyamat érzékeltetésére nagy jelentőségű