Századok – 1937
Történelmi irodalom - Szentpétery Imre: A bölcsészettudományi kar története. Ism.: Hajnal István 329
történeti irodalom jellemzője az igen lassú, de súlyos differenciálódás ; az oktatásban a célszerű és hasznos helyett a nehéz, sokáig formátlan küzködés a teljes életanyaggal. Az ókornak, sőt az itáliai reneszánsznak oktatása is gyakorlati pályákon hasznosíthatót igyekezett adni, a „szakoktatás" ily módon korán elvált az emberi életnek még meg nem fogalmazott problémáitól. A XVII. sz. egyeteme, a középkorinak utóda, még nem a magasabb szakoktatás iskolája. Pázmány egyetemén jóideig nem is volt jogi s orvosi fakultás, csak bölcsészeti és hittudományi , s a bölcsészeté az egyedüli, amely szünetelés nélkül fennállott mindmáig. Jellemző külsőség, hogy e karnak sceptruma volt legelőször használatban. A tanítványok száma a XIX. sz.-ig felülmúlta, gyakran kétszeresen, a többi kar hallgatóinak számát. A tanítás terve, szabályzata, s sokáig a tanárok tudománya is külsőleg bizonyos fásult egyhangúságra mutat. S mégis, csodálatos, a nyugati egyetemekhez hasonlóan ennek a fakultásnak az ölében rejtőzik minden, ami később modern tudomány és szakoktatás. A tanár rendszerint végigvezeti hallgatóját mind a három éven át : a „tantárgy" tehát nem elvonatkozott, mint ma, s tanár-tanítvány nem tűnik el mellette a személytelenségbe, hanem bensőséges együttesben munkálkodnak. Olyan kérdéseken, amelyek mintegy elrejtőznek a tradicionális tananyag és módszer mögött, s csak a XVIII. sz.-ban emelkednek ki kifejezett tantárgyakként. Kezdetleges tézisek, kezdetleges megoldásokkal , ma már hiábavalóságoknak tűnnek fel, filozófiai játékoknak, mert az óriási modern specializálódás elvesztette bizalmát a mindent összefogó kérdések iránt. „Szükséges-e a logika a helyes élethez ?" „A földmíves vagy a harcos tartja fenn inkább a hazát ?" A tézis terméketlen, de az az oktatás, amely még nem veti el az ilyen kérdéseket, nyitva hagyja a teret a szaktudományok modern sorozatának kitárulására. Érdekes például, hogy talán a mathematika a legerősebb oldala a régi bölcsészetkarnak, holott a jezsuita tanterv ezt csak mellékesnek kezeli. A XVIII. sz. derekán pedig meglepetésszerűen bújik elő a „filozófiából" valami szociológiai gazdaságtan, a mathematikából a mérnöki-építészi stúdium, a fizikából a gyakorlati s elméleti természettudományok sora. Sajnos, nem lehetett egy ily munka keretében nyomon kísérni, hogy hová, mily pályákra oszottak szét a hallgatók az életben, de kétségtelen, hogy a fakultás állandó kapcsolatot tartott a társadalmat vezető rétegek intellektuális-gyakorlati szükségleteivel. A XVIII. sz. végétől már mai értelemben vett tantárgyak szerepelnek a fakultáson, s megkezdődik közülük egyeseknek kiválása sajátos szakképzéssé, részben külön intézményekben, részben pedig a felsőbb jogi-orvosi fakultás keretében. A bölcsészetkar tulajdonképen ekkor válik átmenetileg alsóbbfokú, előkészítő tanfolyammá, míg régebben, a középkort folytatva, a tudósképző felsőbb fakultások mellett lényegében maga testesítette meg az egyetemi műveltség fogalmát. A XIX. sz. első felében valóban süllyedésről lehet szó ; nyugaton már a XVIII. sz. derekától átment a bölcsészetkar e krízisen, a tudományágak