Századok – 1939
Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 137
TÖRTÉNELEM ÉS SZOCIOLÓGIA 139 „szociális formációba", ami az objektiváció létét állandósítja. Mai szemmel nézve talán még teljesen szervezetlen együttes, s máris valamiként „intézményes". Az egyéni élmények bizonyos oldalaikkal valami objektív struktúrához kapcsolódnak, feladva szabad ösztönösségüket. Nem cél vagy elgondolás szerint, hanem a struktúra szociális vonzását követve. A szociológia szempontjából a „forma" mögött nincs „értelem", a szó mögött nincs „fogalom", csak szociális tagozódás van, amely a formát fenntartja, az egyéni élményt általa igazítja. A „kőnek" fogalma mindig különböző marad, az egyénnek a különböző szociális formákhoz való bekapcsolódása szerint, a primitív embertől fel az iskolázottig, s onnan fel a szaktudásig. A mindenkor élő társadalom tehát oly objektív formációkba áll fel, amelyek által szinte keresztben fekvő rendeket alkot az élet ösztönös áramlatában. A „nevelés", a „Bildung" sem az állatnál is ismert példaadás már, a pillanathoz való alkalmazkodás begyakorlására. A tapasztaltabb az objektív formák által mutatja meg önmagát az ifjabbnak, életének sokféle arculatát , kölcsönös szociális kielégülés köti az ifjúval össze. A gyakorlati eszközzel való elbánásnál is az anyagias forma kezelése áll a központban, s nem közvetlenül a hasznos cél. A mesében a tradicionális szöveg, ahol a szavak és mondatok biztos összefüggésekben jelentkeznek. A formák itt még egészen „személyiesek", amíg nincs írás ; s mégis, az egyének elmúlnak, a szavak s szövegek szinte szilárd anyagias struktúra módján szövik egybe generációk életét. A személyhez kötött formát, hangot, mozdulatot, eszközhasználatot is szinte önmagában megálló anyagias struktúrává teheti a megfelelő társadalomtagozódás. A „letelepedés" sem „gazdasági" kérdés, oka mélyebben rejlik. A tagozott együttes nem a pillanat ingerei szerint igazodik a természethez, vagy „szokja meg" környezetét, hanem formákkal fejezi ki viszonyulását hozzá. Már nem a földet, fát, virágot látja, hanem bennük önmaga s mások élményeit. Ezért érzi magát „otthon" a környezetben. Az alkalmi búvóhely keresése helyett a természet rendjében az emberi lét tényeire ismer rá. Kapcsolódik hozzájuk, de már emberi függetlenséggel , sajátos eljárásmódokat fejleszt ki ennek szolgálatára, beleértve a hasznos megmunkálást is. A településnek a természetes környezetre rávésett formája a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója. Mindezzel nem mondunk újat, csak következetesen végrehajtjuk azt a gondolatot, hogy a társadalmasodás