Századok – 1939

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Az új „Magyar Művelődéstörténet” 339

az új „magyar művelődéstörténet" 341 A „perspektíva" szükséglete ez, a művelődéstörténetben, D. szerint, „háttérbe szorul az egyén, a keretek lépnek előtérbe és mindaz, ami a társas együttélés szervezetét illeti". A művelődés­történet a történeti perspektívának, formaképződésnek tudománya. Az örök emberinek és a formaképződésnek határai a való­ságban megvonhatlanok. Nem szabad tehát a határozott kultúr­formák vizsgálatánál megállnunk. Már a régibb művelődés­történet is magában foglalta a népi élet, s a köznapi élet jelenték­telenebb formáit is, de e ha­j­szálgyökereket nem tudta az egész organizmussal szerves összefüggésbe hozni. Ezért is tértek rá aztán e szférának a népi „lelkiséggel", „szellemmel" való helyet­tesítésére. D. figyelmeztet rá, hogy a francia történetírás a „szellemi­ség" helyett inkább a társadalomra irányítja tekintetét. Nem csupán külsőséges szokás az, hogy „kultúra" helyett „civilizációt" emleget a francia tudományosság. A „szellemiség" megfogal­mazása egyébként is egyre inkább halad valami olyasféle felé, ami már igen kevéssé a psziche belső mozgalmaival van közvetlen összefüggésben, hanem inkább a társadalomban kiképződött formákhoz, módszerekhez való akaratlan, magától értetődő csat­lakozás. Magatartás, amiben több a szerkezetiségnek, a formának a szerepe, mint az egyéni belsőnek. Csak a filozófiai koncepcióhoz való ragaszkodás akadályozza meg, hogy ez az irányzat is át­vegye a „társadalomszerkezet" elnevezést a „szellemiség" helyett. A régibb művelődéstörténet azonban a formákat részben szükségletekből, részben „hatásokból", „átvételekből" magya­rázza, az óriási anyaghalmaz, amit meggyőződéssel gyűjtött, széthullott. Megújulás csak úgy következhetett, hogy a formák­ban a társadalomszervezet alkotórészeit kezdték meglátni, elismer­ték a nagy történeti kultúrszerkezetek törvényszerűségeit, sajátos determináló szerepüket az örök emberivel szemben. Eleinte csak a kiáltó, kézzelfogható jelenségekben, mint amilyen pl. a modern kapitalizmus , aztán elérkeztek a formákhoz, amelyek addig csupasz „életnyilvánulásoknak" látszottak, sajátos lelki­ségnek. Kitűnik így, hogy nemcsak az embertől elvált kifeje­ződés, forma (legyen az írás, eszköz, műalkotás stb.) alkotja a kultúrszerkezetet, hanem a személyies kifejeződések sokféle módjai, árnyalatai is, amelyeket egyszerűen a népi, faji jellem megnyilvánulásainak szokás tekinteni. Kitűnik, hogy e mód­szerek, formák a társadalomszervezet alkatrészei ; hogy alakulásuk, fennmaradásuk az alapvető társadalomképletekkel van szerves összefüggésben ; hogy a legmagasabb kultúrában is elhatározó a jelentőségük ; hogy életük szívósabb minden magas kultúr­formáénál is, é­s végül, hogy a „népiség", „fajiság" tulajdon­képen e formákon alapszik : szerkezetiségükhöz mérten az örök emberinek más és más oldala, módja érvényesül bennük. A művelődéstörténet hivatása tehát az, hogy helyreállítsa a reményt a történet törvényszerű megértésében. Nem mechani­zálja a történetet, hiszen a formák csak az örök emberi által élhetnek. De törvényszerűségeket tár fel, mert a formáknak

Next