Századok – 1942

Történeti irodalom - Baráth Tibor: Az új Magyarország történetírása. Ism.: Hajnal István. 453

457 TÖRTÉNETI IRODALOM valahol készen megfogalmazott kollektív eszme uralmában látja a totalitást. Ilyen értelemben követeli a magyar történetírástól, hogy munkája hatalmas „érdeklíra" legyen, egy „elit-nemzet" öntudatának felfokozására, igényeinek hirdetésére. Mint ahogyan a kollektív­ uralom, úgy az elit-nemzet gondolata is szerintünk maradt elképzelés, a múlt emberöltők szellemében. Önmagunkat,, szüleinket, gyermekeinket, nemzetünket nem kiválóságuk miatt szeretjük. A magyarság nem a puszta kiválóság jogán követeli helyét a világban, hanem mint történelmi egyéniség, amelynek elnyomása pótolhatlan veszteség lenne a nemzetek társadalmára. A „kiválóság" racionális kritériuma végeredményképen az erő­sebbeket szolgálja, a gyengébbekkel szemben. Nem szabad eltiltani bennünket nemzeti hibáink elismeré­sétől, s talán épp az ilyen elismerésben mutatkozik az igazi kiválóság. Ezzel összefüggésben térünk rá arra, amiért B. fellépésének behatóbb megtárgyalását tulajdonképen szükségesnek tartottuk. A mai politikát érintő fejtegetésekbe bocsátkoztunk, saját egyéni felfogásunkat fejezvén ki — de annak bizonyítására, hogy tör­ténetírásunk nem áll idegenül korunk nagy kérdéseivel szemben. Mert B.-nak fellépése és azoké, akik hozzá hasonló utakra tévedtek, nem mondanivalójuk miatt jelentős, hanem a mód miatt, ahogyan érveiket előadják. Annak, hogy a történettudományt belső jogosultságukban támadják meg, amikor objektív módszereit megtagadják, önmagában nincs jelentősége, de veszélyes és káros, hogy felfogásukat a nemzet korszerű érdekeivel kötik egybe, szemben egy állítólag álmos, tehetetlen történetírással, amely csak önmaga sivár szakszerűségét éli, nem pedig nemzete életét.Csakugyan, ha végigolvassuk például a Lavisse-féle francia történet kötetsorait, elámulunk a különböző szerzőknek egységes szakszerű magatartásán. A múlt emberöltő történettudományos objektivitásának remekműve ez a sorozat. A szerzők mély tudás­sal és ragyogó szellemességgel tárgyalják francia történetük korszakait, a legkényesebb érzékenységgel tartózkodván szub­jektív dicsőítésektől, esetleg más nemzetek hátrányára. Ezt a példaszerű tárgyilagosságot csak helyeselni lehet, ez a történet­tudomány igazi módszere. S mégis: végredményképen fanyar és szkeptikus az az ábrázolás, amit e kötetek a franciák nagyszerű múltjáról adnak. De nem tudományos tárgyilagosságuk miatt, hanem azért, mert a francia fejlődést nem tudták teljes organikus mélységében, egységében felfogni, így látják hűbériségükben csupán a nemzetállam akadályát, rendiségükben is csupán a társadalom uralmi rétegződését, adminisztratív államukban is csupán a bürokrácia merevségét. Hogy e francia korszakok és társadalomszervezetek termelték ki a leghatározottabb, legerő­sebb formákban mindazt, ami Európa nagyságát megalapozta, arról e kötetekből semmi közvetlen impressziót sem kapunk. m­ A nemzetnek, a társadalomnak, a kultúrának organikus, növény­szerű fejlődése egy negyedszázaddal ezelőtt még nem volt probléma a francia történetírás számára. Vagy legfeljebb csak elmélet volt.

Next