Századok – 1943
Ismertetések - Magyar művelődéstörténet. IV. Ism.: Hajnal István 501
ISMERTETÉSEK a változó életformákat valamennyi tanulmány. Általában véve megmaradnak a társadalomviszonyok elvonatkozásának alapgondolatánál, az életkörei együttesek fokozatos bomlásának, valamiféle egyöntetűsödésnek, általánosulásnak érzékeltetésénél. A kötetből egy másik, szélső példát kiragadva, Bárányné Oberschall Magda tanulmányát említjük, a magyar iparművészet irányváltozásáról: valamennyi szerző közül ő hangsúlyozza leghatározottabban az életnek a modern elszürkülés felé haladását. ,,A magyar ipar az amúgy is nagy összefoglalásra törekvő barokk korban szinte teljesen beolvad a középeurópai irányzatba, technikailag magas fokon álló, szellemben simulékony alkotásokkal." Természetes, hogy ez az európai uniformizálódás a technika terén mutatkozik a legkézzelfoghatóbban, de mégis örömmel olvassuk finom és részletes kifejtését e dolgozatban. A török alól való felszabadulás után az ország újonnan való berendezése némiképen elvonja történetírásunk figyelmét attól, hogy egyúttal részt vettünk, a magunk módján, az európai társadalomtalaj mély változásában, a XVIII. század második felének nagy fordulatában, amelynél hirtelenebb és sorsdöntőbb eddig nem mutatkozott kultúrkörünk fejlődésében. Mindenesetre történetírásunk elmélyülését bizonyítja, hogy, amint a „barokkban" sem, úgy a „felvilágosulásban" sem csupán intellektuális áramlatoknak tulajdonítja az átalakulásokat, hanem a társadalmi organizmus belső törvényszerűségeit figyeli meg bennök. Ebből a szempontból is igen tanulságos a kötet két szerzőjének, Weltmann Imrének és Ember Győzőnek bizonyos mértékben ellentétes felfogása a barokk és a felvilágosulás magyar társadalmának vezetőrétegeiről. Wellmann úgy a kötetet bevezető korjellemző tanulmányában, mint az „udvari ember" új típusának rajzában erősen aláhúzza a régi társadalomformák kiüresedésének folyamatát. A XVI. század magyar főurát idézi: „Miért félnék én a királytól, ha én magamnak való szabados úr vagyok és énnekem atyámtól maradt örökös váraim vannak? Én a királlyal keveset gondolok." Ezzel szemben a XVIII. század főnemessége szinte teljesen új emberekből áll, egy ideig ugyan még jelentős szereppel nagybirtokánál és hivatali méltóságainál fogva, de mindinkább már csak barokk illuzionizmus a főnemes nagysága, vérszegény alak a címek-rangok mesterkélt fényében. Nem a régi nagyúr már, aki az alája tartozó társadalomnak igazgatója, a vallás gondozója, iskolák alapítója. A magyar barokknak egyáltalán gyöngék a szociális alapjai, idegenhez csatlakozott vezetőrétegek kultúrformája maradt. Másrészt épp azért, mert a modern intézményességeket nálunk idegen udvar képviseli, kénytelenek vagyunk idejétmúlt rendiségünkhöz ragaszkodni, amely szervező munkára nem alkalmas már. Nyugaton már modern szakszerűség váltotta fel szerepét. Ember Győző a barokk rendi társadalom leírásánál viszont szembefordul azzal a régebben általános felfogással, amely a XVIII. századot a nemzetietlenedés korának tartotta, főként főúri osztályának hibájából. Szekfű átdolgozása óta e század történetét már más színben látjuk. Kimber felfogása szerint a barokk kultúrforma nem jelentett nemzeti hanyatlást, s ha igaz is, hogy a főúr szerepe a régi időkhöz képest megváltozott, megmaradt másféle, modernebb társadalomvezető szerepe, már a hivatalos életben való messzeágazó részvétele által is. Ember meggyőződését igen sajátos tudós tapasztalatai is támogatják, ő az újabbkori magyar hivataltörténet úttörő kutatója. Wellmann viszont e korszak nagybirtokának életét ismeri alaposan, az egymásután következő nagyúri generációk fokozatos elidegenedését