Századok – 1954
Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148
150 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITAÜLÉSE rövid, értékelő cikken — az elvi kritikát és útmutatást ebben kellene elmélyíteni. A kongresszusi tanulmányok sokáig készültek, de az ellenőrző lektorálásokra nem maradt elég idő, s az ebből eredő hiányosságokat lenne hivatva a Századok kongresszussal foglalkozó beszámolója tartalmilag kijavítani. Az értékelésnél mint főhiányosságot a kritika, a vita hiányát, a magyar történettudomány elvi kérdései felvetésének hiányát kell kiemelni. Ami a Központi Vezetőség határozatával kapcsolatos második, a történettudományunk helyzetével és feladataival foglalkozó cikket illeti, úgy gondolom, az értékelés fő kérdéseként azt kell előtérbe állítani, mennyiben támasztotta alá, ideológiailag mily eredménnyel szolgálta történetírásunk a szocialista nemzeti egység kialakítását. Ez az alapvető kérdés, ebből kell kiindulnunk. Ezen belül kell feltárni : 1. történetírásunk mennyiben mutatja meg a magyar történeten keresztül a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek érvényesülését, 2. mennyire mutatja meg népünk alkotó szerepét a magyar történelemben, 3. hogyan érvényesíti, tudatosítja a munkásosztály, a párt, valamint a marxizmus-leninizmus vezető szerepét. Ha így vizsgáljuk történetírásunkat, mérlegre állítjuk munkánkat, elsősorban annak pozitívumait kell megállapítanunk. Valóban, ha visszanézünk a magyar marxista történetírás eredményeire az elmúlt néhány esztendőben, helytelen volna a pozitívumokat számításon kívül hagyni. Vannak jelentős eredményeink : az egyetemi tankönyvekkel kapcsolatban komoly anyaggyűjtő munka folyt , megjelentek értékes monográfiák (Elekes, I. Tóth monográfiái a fiatalok közül pl. a XVIII. századi parasztság történetével kapcsolatos tanulmánykötet, az 1848 —49-es népfelkelők szerepét feldolgozó munka) ; ilyen komoly eredményként kell számba venni a Munkásmozgalmi Intézet anyaggyűjtő munkálatait, s mindennek betetőzéseként magát a kongresszust is. Ezekről az eredményekről lehetetlen nem beszélnünk, hiszen ezekre kell támaszkodnunk a további munkánkban is. Az eredmények bemutatása mellett azonban — véleményem szerint — a fősúlyt a problémák feltárására kell helyezni, az előttünk álló feladatokat kell tisztázni. Éppen ezért a szóbanforgó Elekes cikk arányait helyes volna megváltoztatni, mégpedig oly módon, hogy lényegesen nagyobb súlyt kapjon a kritikai feladatokkal, a történetírásunk problémáival és feladataival foglalkozó rész. Miben kell megjelölnünk történetírásunk e fő problémáit? Ezen a téren is elsősorban az elméleti munkánk hiányosságaiban. Ez érvényes először is a történész munka irányítására. Helyes volt, hogy elsőrendű feladatnak az egyetemi tankönyvek anyaggyűjtő és megírási munkáját tűztük ki. Ennek ellenére a gyakorlatban ezt a munkát bizonyos spontaneitás és prakticizmus jellemezte, az állandóan közbejött egyéb feladatok erről a fő feladatról elvették a hangsúlyt, a közbejötteket nem kapcsoltuk magához a főfeladathoz. Lukács elvtárs felvetette felszólalásában, hogy helytelen volt a monográfiák leállítása, illetve az eredetileg engedélyezett méretek redukálása, viszont magam úgy látom, a főhiba ott volt, hogy a monográfiák elszakadtak a főfeladattól. Az évfordulókkal kapcsolatos feladatok megoldása közben is, a Kossuth Emlékkönyv megírásánál is rengeteg időt, energiát áldoztunk, és ez eltérített bennünket magától a főfeladattól. A kongresszuson sem állítottuk kellőképpen munkáink középpontjába a magyar történelem fő elvi kérdéseinek tisztázását, pedig a kongresszusnak ezeket az ideológiai problémákat kellett volna feltárni s megmutatni. Mi visszariadtunk ettől a feladattól, bizonytalanok voltunk, minthogy magunk sem láttuk ezeket tisztán. Ha hiányosságok voltak a munka irányításában is, természetesen a munkában magában még inkább megmutatkoztak ezek. Az egyetemi tankönyvekkel kapcsolatban, melyek munkálatai két-három esztendeje folynak, kevés vita volt, s ha volt is, csak a Történettudományi Intézeten belül, a munkaközösségek keretén belül, a párt elméleti munkaközösségén belül, meglehetősen szűk körben folytak, nem volt széles történész nyilvánosságuk. A viták anyagát nem publikálták. Kevés elvi jelentőségű probléma került megvitatásra, illetve, ami kevés vita volt, az sem került nyilvánosságra. Az egyetemi tankönyvek prospektus vitáin merült fel pl. korszakhatár probléma, — mint az, hogy 1825 vagy 1831 legyen a reformkor kezdete, amit e vitákon akartunk eldönteni, holott egy ilyen — a régi történetírással alapvetően ellentétes — változtatást nyilvánosan kellene megvitatni, pártonkívüli professzoraink, történészeink bevonásával. Az ilyen viták, problémák nem jutottak ki a nyilvánosság elé, még hozzám sem jutottak el, aki pedig igyekszem érdeklődni. Vagy az a baj, hogy nincsenek problémák, vagy pedig nem látjuk ezeket eléggé, azért nem vitatjuk meg ezeket az elvi problémákat. Pedig semmi kétség nem lehet a tekintetben, hogy a magyar történelem marxista szellemű újjáértékelése teljességgel lehetetlen a régi történetírás anyagának, beállításának kriti.