Századok – 1954
Szemle - Kovács István: A burzsoá alkotmányosság válsága (Ism.: Bónis György) 454
s/remek KOVÁCS ISTVÁN : A BURZSOÁ ALKOTMÁNYOSSÁG VÁLSÁGA (Budapest, Szikra, 1953. 244 l.) Kovács István a szegedi államjogi tanszék vezetője, a szakirodalomban elsőnek, vállalkozott arra a feladatra, hogy összefoglalóan ismertesse a burzsoá alkotmányok kialakulását, fejlődését, szerepét és különösen jelenlegi válságát. Ez a munka elsősorban az államjog körébe vág, de jogtörténeti irodalmunknak is gyarapodása, ezért folyóiratunknak is foglalkoznia kell vele. A könyv tudományos igénnyel lép fel, alapos dokumentációra épül, de az alkotmányjogi ismereteket az olvasók széles körében kívánja terjeszteni. Nemcsak jogi, hanem politikai irat is, melynek határozott célja van. Az államjogi irodalomban jártas kutatónak olyan szellemi terméke, mely le akarja leplezni a burzsoá alkotmányok, a polgári demokrácia osztályjellegét, rá akar mutatni az »ember és polgár jogainak« fokozatos megsemmisítésére, mindenki előtt világossá akarja tenni a szocialista típusú alkotmányok fölényét. Ennek felel meg mindvégig harcos, helyenként szenvedélyes stílusa is. Általában tömör, csak a tőkés osztályok mai helyzetével foglalkozó részekben engedi szabadjára tollát. Szerkezetében Sztálinnak a XIX. pártkongresszuson elmondott beszédét követi. Első, legterjedelmesebb részében történeti áttekintést ad a burzsoá alkotmányok keletkezéséről, fejlődésük jellegzetességeiről a Párizsi Kommünig, majd a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig terjedő korszakban, továbbá a kapitalizmus általános válságának első és második szakaszában. A történész érdeklődésére leginkább ez a rész tarthat számot. A második, rövidebb fejezet a burzsoá alkotmányt a nemzeti és a gyarmati elnyomás eszközeként mutatja be. A harmadik rész ismét hosszabb ; azt bizonyítja, hogy a demokrácia jelentkezése a burzsoá alkotmányban a dolgozók harcának eredménye, hogy ez az alkotmány intézményesen kirekeszti a dolgozó tömegeket az államhatalom gyakorlásából, hogy a burzsoá választások meghamisítják a nép akaratát, a bürokratikus államgépezet pedig a monopoltőkések fasiszta diktatúrájának eszköze. Az utolsó fejezet az állampolgári jogok szempontjából teszi mérlegre a burzsoá alkotmányokat, melyek a jogokat csak kinyilvánítják, de nem biztosítják. Az utolsó lapok levonják a könyv anyagából származó következtetéseket. Ehelyütt csak néhány tételt szeretnénk kiemelni, amelyek Kovács István munkájának pozitív eredményei. Az első annak nyomatékos hangsúlyozása, hogy »az alkotmány történelmi kategória : a társadalmi fejlődés meghatározott szakaszán, a polgári forradalmak eredményeként, mint burzsoá alkotmány jött létre« (8. 1.). Ezt a tételt az első rész anyaga támasztja alá, de mellette szól a magyar terminológia is. A feudalizmusban többesszámban beszéltek Constitutionen-ről, az 1790-es években, a francia forradalom hatására azonban már »Konstuuituzió« lebegett a polgári haladás hívei előtt. Ebből az is következik, hogy az »ezeréves alkotmánynak« annyiszor hangoztatott tétele teljesen hamis. Jól tudjuk, hogy már Széchenyi István szót emelt a »800 éve mozdulatlan« alkotmány illúziója ellen. A szerző nem marad adós a következtetések levonásával : kemény szavakkal marasztalja el a felszabadulás előtti közjogi irodalmunkat, amely az ezeréves alkotmány jelszavával az alkotmány nélküli Horthy-fasizmust leplezgette (7, 71 —74. 1.). Itt Csekey István 1943-i könyvéből veszi idézeteit, holott a korszak irodalmában bőségesen találhatott volna más példákat is. Jelentős Kovács Istvánnak az a megállapítása is, hogy a magyar 1848/49-i forradalomban a középnemesi vezetés korlátaiból következőleg nem született egységes alkotmánylevél. »Az 1848/49-ben elfogadott törvények azonban határozottan rögzítik a forradalom során a hatalom gyakorlásában bekövetkezett döntő változást. E törvények együttesen ezért alkotmánynak tekinthetők« (38. 1.). A polgári forradalom hozta létre nálunk is a polgári alkotmányt. A forradalom menetét tovább követve, helyesen írja a szerző azt is, hogy amikor a nemzetgyűlés a Honvédelmi Bizottmány útján maga vette kezébe a hatalom gyakorlását, az ország kormányformája lényegében már köztársaságivá alakult. Ugyanez áll a függetlenségi nyilatkozat utáni kormányformára is. Fontos adatot közöl Kovács a véglegesnek szánt köztársasági alkotmány előkészítésére vonatkozóan . Szemere miniszterelnök 1849. június 10-i utasítását. Egyetértünk összefoglaló mondatával is, mely szerint 1919-ig »az 1848/49-es törvényhozás jelentette a magyar alkotmányfejlődés demokratizmusának csúcspontját« (41. 1.). A szerző a többi burzsoá állam között röviden áttekinti a mi közjogi fejlődésünk főbb kérdéseit is, amit a főrendiház, ill. felsőház ellenőrző szerepéről, a választójogi törvény osztálytartalmáról.