Századok – 1955
Szemle - Hajnal István: Az írástanítás a középkori egyetemeken (L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales] (Ism. Perényi József) 128
hatása kikapcsolható, az egységet az oklevélíró klerikusréteg ,közös iskolázása biztosítja. Azokat a szorosabb egyezéseket, amelyek pl. az osztrák és magyar gyakorlat között mutathatók ki, a szerző azzal magyarázza, hogy mindkét ország klerikusai a párizsi egyetemen ugyanazon »natio« kereteibe tartoztak, azonos tanároktól tanultak stb. Állításait e téren nem tartja véglegeseknek, további összehasonlítások szükségét hangoztatja és rámutat néhány olyan jelenségre, amelyek ellenmondani látszanak az elért eredményeknek. A munka véleményünk szerint jelentős hozzájárulás a paleográfia és a diplomatika továbbfejlesztéséhez. Szempontjaival kitágítja e tudományok eddigi meglehetősen szűk kereteit, megveti az összehasonlító paleográfia és diplomatika egészséges alapjait, legalábbis a XII—XIII. századokra vonatkozólag. Hajnal István professzor munkája eredményeiben azonban túlmegy a fenti kereteken, tisztáz vagy felvet egy egész sor olyan egyetemes történeti problémát, amelyek jelentősen gazdagítják eddigi tudásunkat. Példaként csak a pedagógia történetére vonatkozó adataira, a középkori intellektuális réteg, a klerikusok szerepének ábrázolására utalunk. De haszonnal forgathatja a munkát a középkori egyetemes történet minden művelője. Van azonban e munkának néhány hiányossága is. Az első, hogy kiindulópontul néma kora középkori feudális társadalmak elemzéséből indul ki, nem mutatja meg, hogy milyen társadalmi szükségletek hívták elő a középkori egyetemeket, miért éppen a párizsi egyetem vált a korszak legnagyobb kultúrcentrumává stb. Ugyanígy hasonló szempontot lehetett volna érvényesíteni pl. a francia és a magyar okleveles gyakorlat összehasonlításánál. Az így nyert eredmények más oldalról is megvilágíthatták volna a koraközépkori magyar társadalom jellegének, valamint a feudális széttagolódás problémájának ma még vitatott kérdéseit stb. A recenzens másik kifogása módszertani jellegű. A szerző, miután aránylag kevés forrással rendelkezik a párizsi egyetemre vonatkozólag, többször más egyetemekre vonatkozó forrásanyagot von be bizonyításába. Elismerjük, hogy jobb híján ez is járható út, de csak bizonyos fenntartásokkal. Ha az idegen anyag pl. az orleánsi iskolára, vagy a toulousei egyetemre vonatkozik, és időben nem esik messze a tárgyalt kortól, úgy bizonyító értékűnek fogadhatjuk el. De nem tehetjük ezt meg oly esetekben, amikor a párizsi egyetem ΧΠΙ. vagy XIV. századi tanulmányi rendjéről vagy szervezetéről van szó, és a kiegészítő anyag 150—200 évvel későbbi és méghozzá német egyetemről származik. Készségesen elismerjük ugyan, hogy a koraközépkori feudális Európában a fejlődés igen lassú, egyes intézmények évtizedekig változatlan keretek között működnek, de ez a tétel évszázados viszonylatokra már nem terjeszthető ki. Vonatkozik ez elsősorban éppen az egyetemekre, ahol bizony mind a szervezetben, mind a tanulmányi rendben eléggé gyorsan változtak a dolgok. A fenti esetekben az eredményeket tehát csak fenntartással és hipotetikus jelleggel lehet elfogadni. Szerettük volna, ha a szerző munkája kronologikus kereteit szűkebbre szabja. A cím szerint ugyanis az egyetemi írástanítás kérdését a párizsi egyetem megalakulásától egészen a régi értelemben vett középkor végéig, tehát a XVI. század elejéig tárgyalja. Viszont a fent említett módszer alkalmazása következtében nem nagyon látjuk az írástanítás háromszázados fejlődését, hanem egy keresztmetszetet kapunk kb. a ΧΠΙ. század első felére vonatkozóan. Végül pedig nagyobb figyelemmel lehetett volna kísérni a könyvírás és az oklevélírás közti különbséget. Úgy tetszik nekünk, hogy a megszólaltatott források egy része nem az oklevélírás, hanem a könyvírás tanításáról szól. Úgy gondoljuk, hogy ez két erősen különböző tárgy volt, és a jó könyvírónak még sokat kellett tanulnia, míg jó oklevélíró és szerkesztő lett belőle. Ha pedig most visszatérünk Hajnal István munkásságának fő problémájához, azaz az egységes európai latin nyelvű okleveles gyakorlat fejlődéséhez, úgy gondoljuk, hogy bizonyos időbeli határokat már megvonhatunk. A párizsi egyetem megalakulásáig, azaz a ΧΠ. század második feléig a kialakulóban levő oklevélírás és szerkesztés több centrumból táplálkozik. Itáliát és Spanyolországot teljesen eltérő fejlődése miatt figyelmen kívül hagyva, kétségtelennek látszik, hogy az oklevélírók egyes kolostorokban és világi papi iskolákban tanulnak, és így az oklevelek kancelláriánként és iskolánként nagyobb eltéréseket mutatnak. Az egység azonban már ekkor is megvan, amit bizonyít a paleográfiában általánosan elfogadott román minuszkula elnevezés, amelynek könyvformája mellett megtaláljuk már a gyorsabb, folyékonyabb oklevélírást is. Ennek helyére lép azután a különféle országokban valóban bámulatos hasonlóságot mutató »mesterírás« a XX. század végétől kezdve. A gótikus írásnak ez a válfaja ifí-