Századok – 1956

SZEMLE - Hajnal István: Külföldi kritikák egy magyar írástörténeti munkáról 470

SZEMLE csak akkor, ha kiterjesztjük tekintetünket, az egyes vidékeken és országokon túl, a for­mák teljes európai összefüggéseire. Ettől a német diplomatika mindezideig feltűnően idegenkedett. Franciaországban ezideig még csak Ch. Sameran, a paleográfia és az egyetemtörté­net nemzetközi tekintélye foglalkozott érdemlegesen munkánkkal (La France gra­phique, Noël 1954, No 96, 8—20.1.), igen megtisztelő módon egész tanulmányt szentelve a kér­désnek, oklevél fényképeket is közölve előző munkáinkból, kiemelve tudományos fel­készültségünket, „mérhetlen nagy" kutatásainkat. Elismeri, hogy az egyetemre gyakran kerültek még olyan gyermekek is, kik még a tollat sem tudták tartani , s hogy, legalább az alsó osztályokban, írásgyakorlatok is folytak. Hangsúlyozottan elismeri, példáinkra hivatkozva, az írásfejlődésnek feltűnő európai egyöntetűségét. Bebizonyítottnnak látja, hogy az olasz egyetemeken rendszeresen tanították az oklevélírást és oklevélszerkesztést is ; a párizsi egyetemen, mint mi is kiemeltük, hallgatnak erről a források. De hallgatnak erről az angol egyetemek statutumai is, s mégis, a kézikönyvek vizsgálata alapján angol kutatóknak sikerült kimutat­niuk ily állandó egyetemi oklevélírói tanfolyamokat. A mi eredményeink szerint — mondja Samoran — a francia írás lett volna uralkodóvá csaknem az egész nyugati kereszténységben . Igen hízelgő lenne ez a francia nemzeti érzés számára, erős a kísértés, hogy elfogadjuk. Egész tárgyilagossággal azonban egyelőre csak annyit lehet mondani, hogy eredményeink még nem bebizonyított igazságok, hanem csak „csábító valószínűségek". Egyes tételeink túl törékenyek, elégtelenül alátámasztottak, néha a forrásokkal is ellenmondásba kerülnek, mert előzetes elképzelések termékei. Mindenképpen nagy érdeme azonban munkánknak, hogy tisztán feltárta a középkori írásoktatás és írásterjedés problémájának bonyolult vonatkozásait. Végezetül szólunk H. Appelt-nek, a diplomatika szakemberének a Historische Zeitschrift-ben (Bd. 181. H. 1. 1956 február) megjelent ismertetéséről. Rövidre fogja, hivatkozván a német irodalom állásfoglalásáról előző munkáinkkal összefüggésben. „Az írásfejlődés egyöntetűségéért nem lehet egyedül a párizsi egyetemet felelőssé tenni", „hogy az osztrák és a magyar oklevélírók többsége Párizsban tanulta volna írását, az nem bizonyítható s nem is valószínű". „Az egyöntetűségnek sokféle okai vannak, s hálás fel­adat lenne ez okokat egyenként felkutatni." A bíráló, aki szemmel láthatólag ismeri előző munkáinkat is, kétségtelenül tudja, hogy mi kezdettől fogva az oklevélírók számának csak egy töredékét véltük a párizsi egyetem növendékének, s hogy mindig csak ez egye­tem vezetőszerepéről beszéltünk, s nem kizárólagos szerepéről. A magunk részéről készek vagyunk e cáfolatot szóról-szóra elfogadni, a lényegnek beléje csúsztatott elismerésével együtt. Bármily túlnyomó nagy volt is a hazai iskolákban tanult írók száma a Párizsban tanultakéhoz képest, kétségtelen, hogy e kevesek modern képzettsége és tekintélye irányította a hazai írásfejlődést is, mégpedig intézményesen, az egyetemen nyert iskola­tartási jogosítvány által. A cáfolat megfogalmazása feltűnő s örvendetes közeledése a német tudománynak, kutatásaink eredményeihez még H. Fichtenau felfogásával szemben is, aki behatóan foglalkozott előző munkáinkkal (Mensch und Schrift im Mittelalter, Wien, 1946., 183—186, 203. 1.), de csak „egyes Párizsban tanult mesterek" írásoktató szerepét volt hajlandó elismerni. Appelt bírálata egyébként sem vonakodik a komoly elismerésektől : munkánk írás- és oklevéltani vizsgálatai „nemcsak, hogy módot adnak jobb betekintésre a magyar diplomatikának egyébként nehezen hozzáférhető problema­tikájába, hanem összehasonlító módszerei által új utakat nyitnak meg a történeti segéd­tudományok számára", „a párhuzamos jelenségek felfedése a munka magas érdeme". (Ezek azon fejtegetéseink, amelyekről az Amer. Hist. Rev. úgy véli, hogy aligha akad paleografikus-diplomatikus, aki helyeselni fogja őket.) Igen komoly elismerésnek érezzük ezt, Németországban, a diplomatika klasszikus hazájában, a legelőkelőbb történeti folyó­irat hasábjain. De még fontosabb, hogy ez elismerés kihat munkánk egész koncepciójára is, mert hiszen összehasonlító módszerünk lényege éppen az, hogy a formák terjedését nem a kancelláriákból, hanem az egyetemi és iskolai oktatásból magyaráztuk. Nyilvánvaló, hogy a XIII. század írás- és oklevél-fejlődésének vizsgálata nap­jainkban nagy változáson megy át. 1921-ben megjelent első munkánk előtt senki sem gondolt az egyetem szerepére. Az írás európai fejlődését illetőleg Giry és Wattenbach még a keleti országok 50—100 éves elmaradottságát tanították. Ma már szó sincs erről. Paleográfiai kézikönyvek : G. Battelli : Lezione di Paleografia (Città di Vaticano, 1949) ; B. Bischoff : Paleographie (Deutsche Philologie im Aufriß, I. o., 1952.), már egyenesen „egyetemi korszaknak" nevezik а XIII—XIV. századot az írásfejlődésben. Bischoff a németországi írás fejlődését а XII—XIII. században határozottan a francia iskolákon, a párizsi egyetemen tanult diákok szerepének tudja be. A tavalyi római nemzetközi történeti kongresszuson (Relazioni, vol. I., 407—423. 1.) az amerikai G. Post összefoglaló programot terjesztett elő a középkori egyetem szerepének vizsgálatára az

Next