Századok – 1957
Szemle - Toscano; Mario: Origine e vicende diplomatiche della seconda guerra mondiale (Ism. Zsigmond László) 411
SZEMLH) Távol-Keleten új ellentétek és összeütközések csíráit rejtette magában. Szó sem esik az Amerikai Egyesült Államoknak Németországgal kapcsolatos politikájáról, amely — bár igen ellentmondásosan — de nagy szerepet játszott a német imperializmus és militarizmus talpraállításában és megszilárdításában. A referátum figyelmen kívül hagyja az egyik legfontosabb tényezőt, azt, hogy az első világháború után — a forradalmi események és a katonai vereség ellenére — a német monopóliumok addig nem látott ütemben fejlődtek. Nem váratott túl sokáig magára, hogy a korlátlan monopóliumok hatalmát megtestesítő fasiszta rendszer nyíltan napirendre tűzze a német imperializmus önálló követeléseit. Helytelen következtetésekhez vezethet az a szemlélet, amely — és a referátum nem egy részlete ezt tükrözi — kizárólag az első világháború utáni területi rendezés helytelen vagy igazságtalan voltában keresi azokat az okokat, melyek végső fokon a második világháborút kiváltották. Területi jellegű okokkal nem lehet megmagyarázni Németország, még kevésbé Japán vagy Olaszország rendkívüli agresszivitását, különös tekintettel arra, hogy a két utóbbi állam a békefeltételeket diktáló győztes hatalmak sorában foglalt helyet. A területi elvre, mint kizárólagos magyarázatra való hivatkozás eleve lehetetlenné teszi annak a megértését, hogy a fasiszta Németország a versailles-i békeszerződés által teremtett területi „igazságtalanságok" fokozatos felszámolása és a német „nép- és kultúrtalaj"-nak tekintett Ausztria bekebelezése után miért tartott igényt az egész Európa feletti uralomra, miért tűzte napirendre nemcsak volt gyarmatbirodalmának visszaszerzését, hanem megnövelését is. A gazdasági tényezők nem kellő figyelembevétele, a nemzetközi viszonylatokban érvényesülő törvényszerűségek vagy tendenciák (természetesen az adott történeti időszakon) belül lebecsülése a referátum szerzőjét nem egy esetben moralizáláshoz vezeti. Ez megmutatkozik Wyson elnök külpolitikájának az értékelésénél, de különösen rányomja bélyegét a referátumnak arra a részére, amely az 1918—1933 közötti periódus főbb kérdéseivel foglalkozik. A referátumnak egyes megállapításai nemcsak helytelenek, hanem Kelet- és Délkelet-Európa felszabadult népei számára bántók és sértőek. Toscano professzor elismeri, hogy az első világháború után a nemzeti államok létrejötte, többek között a volt Osztrák—Magyar Monarchia romjain, szükségszerűség volt. Figyelmen kívül hagyja azonban, hogy az új nemzeti államoknak létrejötte nem az antant hatalmak háborús céljainak vagy erőfeszítéseinek köszönhető, hanem a nemzeti függetlenségi mozgalmaknak, amelyek 1917 októbere után új és magasabb szakaszokba léptek és amelyekben döntő szerepet játszott a munkásosztály. Elfogadhatatlanok a referátumnak az új nemzeti államokra, köztük Csehszlovákiára, Lengyelországra vonatkozó megállapításai, amelyek lényegében kétségbe vonják a lengyel, illetve cseh és szlovák nép államalkotó és államfenntartó képességeit. Az objektív tényezők elhanyagolása szükségszerűen utat nyit önkényes, a történeti igazságot nem tükröző megállapításoknak. Szemléltetően mutatkozik ez meg napjainkban az egyes kapitalista országokban, de főleg az Amerikai Egyesült Államokban jelentkező ún. „revizionista" történeti irányzatban. Képviselőire nemcsak az jellemző, hogy az első világháború utáni azonos jellegű irányzatokhoz hasonlóan tisztára kívánják mosni a német imperializmust és militarizmust. Amint a Nyugat-Németországban megjelenő „Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte" című folyóirat 1956 januári számában Eugene C. Murdock amerikai történész erre találóan rámutat: a revizionista történetírás a nemzetközi élet eseményeit döntő mértékben egyes vezető államférfiak jó vagy rossz tulajdonságaira vezeti vissza. Csak egy példát: az Amerikai Egyesült Államok hadbalépését a második világháború idején elsősorban Roosevelt elnök és tanácsadói dilettantizmusában, sőt „gonoszságában" keresik. A revizionista irányzat nem egyedüli és nem is uralkodó az amerikai történetírásban, szemlélete és módszerei komoly bírálatban részesülnek több oldalról, az amerikai történettudomány ismert és tekintélyes képviselői részéről. Ez ismertetés nem tűzte ki céljául, hogy az amerikai történetírás egyes irányzataival foglalkozzék, csak annyiban kívánt a revizionista irányzatra utalni, amennyiben ezt Mario Toscano professzor referátumának az ismertetése megköveteli. Megállapíthatjuk, hogy az a mód, ahogyan Toscano a revizionistákat megítéli, mutatja, hogy nem ért velük egyet, és ez örvendetes. Mégis az a benyomásunk, mintha lebecsülné azt a veszélyt, melyet a szóban forgó történeti irányzat jelent. Toscano elismeri ugyan, hogy a második világháború után is megtalálható nemcsak a diplomáciában, de a történetírásban is a revizionista irányzat, de véleménye szerint korántsem oly mértékben, mint az első világháború után. Magyarázatát — többek között — abban látja, hogy „a volt Hármasszövetség (Németország, Olaszország, Japán) országainak új demokratikus kormányai gyorsan beilleszkedtek az angol—francia—amerikai diplomáciai rendszerbe". Ez a megállapítás elhamarkodott, mert túl korai lenne véglegesnek tekinteni a legyőzött