Századok – 1958

Történeti irodalom - Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája (Ism. Hanák Péter) 824

TÖRTÉNETI IRODALOM 825 . .könnyen kaland minden nagy erőfeszítés, és könnyen hiú ábránd minden nagy gondolat,­­ ami az adott játszmában sikertelennek . . . mutatkozott". Pedig valójában ez a nagy kísérlet, a szabadságharc, „tett bennünket elismert nemzetté a világ előtt és saját öntu­datunkban is". Az állami önállóság nemzetközi érvényesítésére és védelmére irányuló külpolitika realitásának igazolása : ez a tanulmány egészen végighúzódó alapgondolat, ez Hajnal mondanivalójának erőssége, haladó, a marxista történettudományéval érintkező pontja. Az állami önállóság magától értetődő realitásának és a vezető államférfiainktól egyöntetű­leg elismert szükségességének bizonyítására Hajnal három fő érvet sorakoztat fel. Az első érv az 1848 márciusi pozsonyi közhangulat, amelyet Hajnal életteljes színekkel fest le. Ünnepi öröm, bizalom, munkakedv, de egyúttal a helyzet józan fel­mérése. „Nincs senki a komoly emberek között, aki kalandnak, a pillanatnyi alkalom kockázatos kihasználásának tartaná a márciusi eseményeket." Hajnal gondosan, az apró részletekre is figyelmes szemmel átvizsgálja az egyetlen külföldi szemtanú, a fél­hivatalos angol küldött, Blackwell iratait, új adatokat aknáz ki belőlük. Blackwell egyéni­ségének, felfogásának megelevenítésével, kapcsolatainak, környezetének, hírforrásainak kinyomozásával újraértékeli, új nyomatékot ad a korábban is ismert és mellékesen használt iratgyűjteménynek. A forráskritika után koronatanúnak idézi Blackwellt , a történteket és a teendőket, legalábbis az új Magyarország külhatalmi állásának bizto­sítását illetően nem volt lényegbevágó különbség Eötvös, Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, a vezető politikusok között. A „pozsonyi külpolitika" nem egy ember, nem a baloldali Kossuth műve, hanem az egész minisztériumé, az egész nemesi vezető osztályé. A másik érv az önálló magyar külügyminisztérium létének bebizonyítása. A pro­blémafelvetés és bizonyítás Hajnal történetírói vénájának jellegzetes példája. A történé­szek sora, köztük a mi generációnk több szakértője is átsiklott a kérdés felett, szinte problémátlanul elfogadta vagy tagadta az önálló magyar külügyminisztérium létét. Hajnal azonban nem elégszik meg egy szimpla igennel vagy nemmel. Neki szemet szúr a „kapcsolt birodalmam többi részeiveli érintkezés" miniszterévé kinevezett, a gyakor­latban ,,külügyminiszter"-nek titulált, a kiegyezés történetírásában „a király személye körüli miniszter"-ként emlegetett tiszt címzése körüli tisztázatlanság s a név mögött a tartalmat keresi. Benne felvillan „a merész gondolat", hogy 48-ban hivatalos és félhivata­los fórumok nem véletlenül, hanem nagyon is tudatosan használták a „külügyminiszter" elnevezést. Eszterházy is külügyminiszternek nevezi magát, pedig lehetetlen, hogy ez a tapasztalt és óvatos diplomata ne lett volna tudatában a cím jelentőségének és csak „nemtörődömségből engedett volna valami elharapódzott szokásnak" ; még az osztrák miniszterek is ezt az elnevezést használják. A kérdés közjogilag talán bonyolult, hiszen a diplomácia — korabeli felfogás szerint — az uralkodót képviseli, Magyarország pedig nem szakadt el a dinasztiától és nem vált ki a Monarchiából, — történetileg azonban egyszerű. A magyar kormány ezzel a címmel, a külön magyar külügyminisztérium felállításával is hangsúlyozni kívánta állami önállóságunkat s alkalmasint egy ténylegesen önálló külügyi szervezet majdani létesítése is szeme előtt lebeghetett. Ez az igény az adott időpontban, Ausztria változatlan formában való fennmaradásának megbizonytalanodása idején, nem látszott irreálisnak. Ez utóbbi gondolat, Ausztriának a „tavaszi Európa" forradalmi átalakulásaitól okozott létbizonytalansága, a tanulmány harmadik — az előbbi kettőt is megalapozó — főérve. Voltaképpen milyen új elrendeződés körvonalai bontakoztak ezekben a hónapok­ban ? Itália ekkortájt nyílt és sikerrel reményes harcban állott Ausztriával. Lombardiának és Velencének — a nyugati nagyhatalmaktól is pártfogolt — elszakadása szinte befejezett ténynek számított az európai politikában. A megvalósulás stádiumába lépett a német egység is, március óta folyamatban volt a frankfurti egységes parlament előkészítése. Az egység szinte bizonyosra vett megvalósulása esetén Ausztria német tartományai — a német elképzelések és tervek szerint a cseh országok is — beolvadtak volna a német birodalomba. Mi maradt volna hát az egykori osztrák monarchiából? Néhány szláv tartomány és­­ Magyarország. Lehet-e ilyen körülmények között az önálló magyar külpolitika közeli megvalósításának reményét, kísérletét irreálisnak tekinteni ? Nem, a kérdésre egyértelműleg nemmel válaszolhatunk. Önállóságunk nemzetközi érvényesí­tése nemcsak reális, de elengedhetetlenül szükséges feladat volt, ha nem akartunk az Ausztria bomlásakor keletkező konfliktusok közepette hódító ambíciók tárgyává, reakciós mesterkedések játékszerévé válni. Csakhogy a Batthyány-kormány, a magyar nemesi vezetőréteg nem elégedett meg e reális és szükséges feladattal. Az európai forra­dalmi átalakulás új fejleményei nagyralátóbb reményeket ébresztettek, a Monarchia bel-és külpolitikai vezetésének, a délkelet-európai hegemónia megszerzésének igényét keltették

Next