Századok – 1958
Történeti irodalom - Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája (Ism. Hanák Péter) 824
828 TÖRTÉNETI IRODALOM amit elmulasztott : a szabadságukért küzdő népekkel való megegyezést, összefogást , csekély figyelmet szentel annak a kevésnek, ami mégis, főleg külföldi kezdeményezésre történt. Nem ismerteti a szórványos, de nem elhanyagolható olasz kapcsolatkeresési kísérleteket ; egyoldalúan, a magyarellenes lépéseit kidomborítva mutatja be a Czartoryski vezette lengyel emigráció működését, mellőzve a magyarországi nemzetiségek megbékélése érdekében kifejtett erőfeszítéseiket ; nem bírálja a délszláv és román fejedelemségekben folytatott diplomácia hibáit, a szláv-, román- illetve forradalomellenes lépéseket és elgondolásokat. A tanulmány koncepciójának bírálatát ezzel be is végezhetnénk, ha nem merülne fel bennünk — alkalmasint a tanulmány és e sorok olvasójában is — az a kérdés, honnan a reális lehetőségek és irreális illúziók mérlegelésének pontatlansága Hajnal történeti felfogásában. A kézenfekvőnek tűnő válasz, a nacionalista elfogultság aligha állhatja meg a helyét , hiszen polgári történészeink közül talán ő állt legtávolabb a Horthy-korszak sovinizmusától, az egyetemes látkörű szemlélet neki volt leginkább sajátja, az ő történetszemléletének egyes elemei álltak legközelebb a történelmi materializmushoz. A hiba oka, úgy véljük, egyrészt metodikai természetű. A történetírás „egyedül igaz és kötelező módszere", vallja Hajnal e tanulmányának bevezetésében is, a belső átélés. Ezt az elvet a kiegyezéskori történetírás külsőleg ítélkező „utólagos okosságával" állítja ugyan szembe, de több célzásából kiérthetően mai történetírásunkra is érvényesnek tartja. Bizonyos fokig nem alaptalan e burkolt bírálat. Marxista történetírásunkban, egyes 48-cal foglalkozó munkákban kevés volt a belső átélés, mutatkozott hajlandóság a korabeli viszonyoktól elvonatkoztatott dogmatikus ítélkezésre. De semilyen hiba nem teszi elfogadhatóvá az ellenkező jellegű hibát. A belső átélés nem az „egyedül igaz", legfőbb módszere a történetírásnak. A kor, a szereplők szándékait, a szubjektív mozzanatokat, valóban, belső átéléssel lehet jól megközelíteni, de a fejlődés objektív alapjait, mozgatóerőit csakis az objektív erők és törvényszerűségek ismeretében, nézetünk szerint a történelmi materializmus módszerével lehet valósághű módon feltárni. Hajnal a belső átélés módszerének segítségével, igaz, közelebb jutott a Batthyány-kormány szándékainak, elképzeléseinek megértéséhez, a „nagymagyar koncepció" rekonstruálásához, mint bárki a témával foglalkozók közül. De ezzel a módszerrel megmaradt az emberek és tetteik megértésénél, nem jutott el az objektív értékelésig, tehát nemcsak a jelennek való útmutatásig, hanem a múlt valósághű magyarázatáig sem. A „nagymagyar koncepció" értékelésében mutatkozó hiba másik forrását a polgári fejlődéssel kapcsolatos egyfajta illuzionizmusban véljük fellelhetni. Hajnal látja és bírálja a kapitalizmus hibáit, embertelenségét, de itt is, más műveiben is, az a felfogás tükröződik, hogy történhetett volna másképpen is, mint ahogyan történt, a modern polgári fejlődés lehetett volna humánusabb, ésszerűbb, igazságosabb is. Ez a felfogás adott esetben arra a gondolatra vezeti Hajnalt, hogy a világon úrrá lett „zsákmányolásra, hódításra leső primitív hatalmi politika" helyett jöhetett volna valami más, magasabbrendű államközi elrendezés is : „bonyolult és a részeket is kielégítő nemzetközi dinamika", olyan államkomplexum, amely az összefogó közös érdekek mellett a részek külön érdekeit is kielégítette volna. A Monarchia fennmaradhatott volna az alkotóelemek nemzeti érdekeinek, önálló külpolitikai igényeinek kielégítése mellett is ; a Német Birodalom is elképzelhető lett volna a szövetkezett államok önállóságának elnyelése nélkül, s talán így a „hódításra leső, primitív nagyhatalmi politika" is elkerülhető lett volna. Ez az illúzió világosan tükröződik a Lengyelországról szóló fejezetben, Franciaország és Poroszország lengyel politikájának idealizálásában. Hajnal ténylegesen megvalósítani akart és megvalósítható kezdeménynek fogadja el egyes francia és porosz politikusoknak Lengyelország helyreállítására és függetlenítésére irányuló tervezgetéseit, nyilatkozatait. „Grandiózus koncepció — írja Lamartine lengyelbarát ideájáról —, a nagy államok lemondanak uralmukról idegen népeken, ezáltal megszűnik közöttük a hódító versengés veszedelme." Hajnal hitelt ad egyes, eléggé nyilvánvalóan taktikai jellegű lengyelbarát akcióknak, s végül, a szép tervek füstbe menvén, azaz a valóságos, objektív hatalmi érdekek kiütközvén, fájlalja, hogy a történet nem tiszta, ésszerű eszmék szerint alakult. Nos, a nagyhatalmi hódítás és versengés racionális kiküszöbölésének lehetőségével kapcsolatos illuzionizmus, úgy hisszük részes lehet abban, hogy Hajnal a Monarchia keretein belül vagy kívül létesülő önálló Magyarország délkelet-európai vezetőszerepének realitását elfogadja, illetve a „nagymagyar koncepciót" eleve irreálissá tevő ellentmondásokat nem látja meg. Lényeges ellenvetéseinket előadván, nem térünk ki a részletekre, aminthogy a tanulmány számos értékes eredményét, a főbb diplomáciai akciók körülményeinek tisztázását sem soroltuk el. Csupán egy példamutató értékét kívánjuk még kiemelni : a forráskezelés és feldolgozás mesteri munkáját. Hajnal számára a dokumentum : márvány.