Századok – 1976
Történeti irodalom - Barta Gábor–Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben (Ism. Szakály Ferenc) 565/III
566 TÖRTÉNETI IRODALOM zárásában jelölte meg. A magyar feudalizmus századai vonatkozásában tehát aligha lehetett volna előbbre való teendője, mint hogy a magyar parasztság legnagyobb megmozdulását, az 1614-es parasztháborút a lehető legnagyobb részletességgel és teljességgel bemutassa. Annál is inkább, mert 1614 már régóta nem a történettudomány belügye. A magyar társadalom átalakításáért küzdő írók, művészek és gondolkodók már a 19. században jelképpé magasztosították Dózsa György nevét, a parasztháború emlékét pedig egyfelől buzdító, másfelől fenyegető példaként idézték. 1514 a felszabadulás óta a legtöbbet emlegetett és legszélesebb körben propagált „haladó nemzeti hagyományaink" első vonalába tartozik. Mindennek következtében a történettudományra hárult és hárul a felelősség, hogy ez a — jórészt a tudományos eredményektől függetlenül kialakult és módosult hagyomány egyre inkább a történeti valóságnak megfelelő tartalommal teljék meg. Sajnos, történettudományunk eddig meglehetősen keveset tett annak érdekében, hogy e kettős gyökerű várakozásnak megfeleljen. Negyedszázad sem volt elegendő arra, hogy — minden továbblépés előfeltételeként — a parasztháború okmánytára megjelenjék. Sőt, a parasztháború emlékanyagából e 26 esztendő alatt egyetlen egy új forrás sem látott napvilágot, jóllehet időközben a levéltárainkban őrzött 1626 előtti oklevelek száma megháromszorozódott. Nem számítva itt azokat a munkákat, amelyek egy-egy parasztságvagy agrártörténeti téma tárgyalása során szükségszerűen beleütköztek 1614 problematikájába, kifejezetten a parasztháború részletkérdéseivel is mindössze néhány tanulmány foglalkozott az esemény jelentőségéhez méltó szinten (Szabó István: A hajdúk 1514-ben. Sz 84/1950/178 — 198 és Székely György : A Dózsa-parasztháború ideológiájához. Sz 95/1961/ 473—506). Történettudományunknak az új szintézisek megalkotásakor, természetesen, szembe kellett néznie a parasztháború problematikájának egészével is, az adott körülmények között azonban másra, mint Márki Sándor 1913-ban közzétett monográfiájára (Dózsa György. Bpest, 1913 [Magyar történeti életrajzok. Szerk.: Szilágyi Sándor]) nem támaszkodhatott. Az átértékelési kísérletek így aztán szükségszerűen megmaradtak a Márki által felvázolt eseménytörténeti keretek között. Történésztársadalmunk, persze, mindeközben is tisztában volt azzal, hogy ennél többre, egy , az alapoktól induló, a megnövekedett forrásbázis lehetőségeit tökéletesen kihasználó új monográfiára van szükség, valójában azonban csak az 1972-es évforduló következtében felélénkült kutatómunka sodrában döbbenhetett rá a negyedszázados mulasztás tényleges súlyára. Jóllehet Wellmann Imre már 1944-ben rámutatott Márki forráskritikai gyengéire (Parasztnépünk múltjának feltárása. Hitel, 1944. 297 — 298), marxista történetkutatásunk mindeddig úgy vélte: bár Márkit liberális polgári szemléletmódja meggátolta abban, hogy a parasztháborút méltó történeti helyére állítsa, az általa lefektetett eseménytörténeti alap szolid, ámde szilárd bázisa lehet a továbbhaladásnak. Csakhamar kiderült azonban, hogy „a parasztháború mindmáig egyedüli tudományos monográfusa sajnos alig ismerte a forráskritika követelményeit; igyekezete inkább arra összpontosult, hogy a legkülönbözőbb értékű források információit valamiképpen »összeegyeztesse«. Ily módon megalapozatlan azonosítások és kronológiai megállapítások egész sorát hagyta az utókorra, amelyek azóta részben magában a történetírásban is kontrolltalanul hatnak, részben kánoni érvénnyel szolgálnak írói látomások kiindulópontjaként" (Szűcs Jenő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. In: Nemzet és Történelem [Tanulmányok]. Bp. 1974. 605, illetve kifejtése: 604 — 615). Az 1972-ben elvégzett első generális kontroll során Márki konstrukciója kártyavárként omlott össze, maga alá temetve a ráépülő átértékelési kísérleteket is. (Azért tartjuk különösen sajnálatosnak, hogy az oly régen hiányzó új monográfia nem a Dózsa-évforduló előtt, hanem csak egy évvel az után jelenhetett meg. Az évfordulóhoz kapcsolódó publicisztikai megnyilatkozások ugyanis — jobb híján — általában Márki eredményeit népszerűsítették, s így akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy Márki tévedései még erősebben meggyökerezzenek a közvéleményben.) Pedig az új parasztháború-kép nyersanyaga az 1969-ben elhunyt Fekete Nagy Antal levéltáros harmadfél évtizedes, szorgalmas kutatómunkájának eredményeként már jóval 1972 előtt összegyűlt; részben egy — igaz, csak kivonatokat tartalmazó s közel sem minden forrást hasznosító — okmánytár, részben pedig egy — igaz, csonkán maradt és továbbfejlesztésre szoruló — monográfia-vázlat formájában. (Az Okmánytár bővített változata — Érszegi Géza, Kenéz Győző és Solymosi László munkája — még nem került ki a nyomdagépek alól.) A Gondolat Kiadó gondozásában megjelent könyv ez utóbbinak Barta Gábor által minden tekintetben kiegészített, átdolgozott és továbbfejlesztett változata. A szerzőtárssá joggal előlépett átdolgozó így vall a kész munka és a Fekete Nagy Antal által örökül hagyott kézirat viszonyáról: „Ha meg kellene határoznom, végül is mely rész származik Fekete Nagy Antaltól, s melyik tőlem, nehéz helyzetbe kerülnék. Nagy általánosságban azt mondanám, hogy a jelentős részében új vagy legalábbis új összefüggésekben értékelt tényanyag származik elhunyt szerzőtársamtól, míg a mű szerkezete.