Századok – 1989
Tanulmányok - Hajnal István: Kézművesség írásbeliség és európai fejlődés III–IV/407
KÉZMŰVESSÉG, ÍRÁSBELISÉG 411 Feltűnő az a gazdag szakmabeli tagozódás, amelyet ezek a kézművességek, a félezeréves szóbeliség homályából alig kiemelkedve, már a XIII. század közepén mutatnak. Igaz, Párizs akkor az Alpokon inneni Európa legnagyobb városa volt, de mégis alig érte el a százezer léleknyi lakosságot. Ebben a városban akkor 106 különféle kézművesszakmáról tudunk, nem számítva azokat, amelyek még nem alakítottak testületiséget. A bőriparnak például öt, ősidőkbe visszanyúló szakmabeli testülete volt, egymással származási összefüggésben, ezenkívül ugyancsak ősi összefüggésben a kordovánfeldolgozók és a csizmadiák két testülete, ugyanígy a szűcsöké, kesztyűsöké, végül a szíjgyártóké, övkészítőké, nyergeseké. A vasművességnek kétféle testülete volt, újabb árnyalati kiágazódásokkal. A legrégibb és leghatalmasabb testületek azonban az élelmezésiparéi voltak, a mészárosoké és a pékeké. Szinte hihetetlen, hogyan bírta el ez a város, amely nem is volt az exportkereskedelem központja, ezt a modern szemmel nézve is nagyarányú specializálódást. De ugyanezt látjuk Franciaország többi, vidéki városaiban is. S jellemző az is, hogy a specializálódás az adatok szerint nem is a piaci készáru szempontjaiból indult ki, hanem a nyersanyagfeldolgozás szempontjaiból. A bőrművesek korporációs csoportjának törzstestülete például a nyersbőrt feldolgozó cserzőmesterség volt. A famunkások konglomerátumában együtt voltak a teknősök alacsony testületétől kezdve az asztalosok, ácsok, épületácsok s a többiek, fel a hajóépítő ácsokig. Viszont például a késpengéket külön testület gyártotta, a kés nyelét azok a testületek, amelyekhez a fa-, csont-, kőanyag szerint a munka tartozott. A rózsafüzér akkor nagy piaci cikk volt, mégsem egy testület gyártotta, hanem az anyag szerint a fa, csont, fém, kő mesterségeinek testületei. Nem az árunak, hanem magának a munkamódszernek az önállósága ez. Ezt jelentette a „métier" kifejezés: a műhelyt, felszerelését, munkamódszereit, a kézműves tudását-képzettségét, jogait-kapcsolatait a többi métier vel szemben, a földesúrral szemben, biztosított helyet a társadalomban. Joga volt arra, hogy a kész árunak az ő szakmájához tartozó részleteit ővele végeztessék el a megrendelők. Valóságos készáru lett így a cserzett bőr, a fürdőkkel kikészített gyapjú, a kártolt vagy fésült gyapjú, s maga a fonál is, sokféle meghatározott minőségekben. Az antik ipar nem ismerte a félgyártmányokat, mint kereskedelmi cikkeket, csak a végső használati cikkek voltak kész áruk számára. Azonban éppen ezért minden kézművességnek a legszorosabb kölcsönösségben kellett dolgoznia egymással. Ha egy öltözet készül, sokféle kézművességen megy át a munka, s valamennyinek érdeke, hogy az összes részletek a legmegbízhatóbban két 8 Eberstadt idézett munkáin kívül G. Fagniez: L'industrie et les classes industrielles à Paris au XIIIe siècle, 1877.; és: Documents relatifs à l'histoire de l'industrie et du commerce de la France, 1838-1901. - A. Jourdoin: La ville étudiée dans ses quartièrs autour les halles de Paris au moyen âge. AHES, 1935., 285. 1. E súlyos „hivatás- specializálódással" és társadalmias üzemiességgel szemben Firenzében igen korai a „mechanikus specializálódás", nem a munkás szilárd foglalatosságából kiindulva, hanem a vállalkozás üzleti érdekeinek kényszere alatt kialakulva L. A. Dören és R. Davidsohn id. munkáit. E kétféle fajta specializálódással, munkamegosztással - nézetem szerint - csak a munkaszervezetek konkrét történeti vizsgálata alapján lehet foglalkozni. Például K. Durkmann: Soziologie der Arbeit, 1933., alig ad többet a két fogalom bölcseleténél, a múltba is visszatekintve, a fejlődés megítélése szempontjából nem sok haszonnal.