Századok – 1994
Tanulmányok - Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata II/288
A JAGELLÓ-KORI MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI VÁZLATA 289 országgyűlés nélkül törvényt. Ez azonban csak kivétel volt, hiszen korszakunk épp a gyakori országgyűlésekről nevezetes. A királyi tanács teljesen képlékeny intézmény volt. Szinonimája, „a prelátusok és a bárók" kifejezés pontosan utal összetételére: a főpapok és a főurak gyülekezete volt, ez pedig azt jelenti, hogy valamennyi nagybirtokos jogosult volt a tanács ülésein részt venni, és így az ország igazgatásában szavát hallatni. Ez a nagyszámú — elvben legalább hatvan-hetven tagú — testület persze egyrészt teljesen alkalmatlan volt a kormányzati és igazságszolgáltatási munka rendszeres ellátására, másrészt teljességében ritkán jött össze. A gyakorlatban ezért a királyi udvarban éppen jelenlevő főpapok és főurak — a király egyéb tanácsadóival közösen — látták el a napi ügyeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők elvileg a saját nevükben jártak el, ahogy egy 1493-ban hat püspök és öt báró által kiállított oklevél mutatja, amelyben e püspökök és bárók magukat „tanácsosoknak és az egész ország távollevő főpap és báró urait, a Felsége híveit képviselő főpapoknak és báróknak" nevezik, azaz a király környezetében működő „szűkebb tanács" a főpapok és főurak összességének képviseletében járt el. A „teljes tanácsot" a király lényeges ügyek megtárgyalására szükség esetén nemegyszer összehívta, erre országgyűlések alkalmából mindig sor került: a királynak az országgyűlés tárgysorozatát velük kellett megtárgyalnia (1495: 25. tc.). Ebből viszont az is következett, hogy országgyűlésekre a főpapokat és főurakat személyesen, név szerint kellett meghívni. Rajtuk kívül az országgyűléseken a köznemesség megyénként, követek által képviseltette magát, de még ha valamennyi nemesnek személyesen kellett megjelennie (erre a Jagelló-korban gyakran sor került), a meghívást akkor is a megye, nem pedig az egyes nemes (mint a főúr) kapta. A városi rend gyengeségét viszont az mutatja, hogy noha az 1440-es évektől 1464-ig rendszeresen meghívták őket, utána csak 1475-ben került rá sor, majd 1490-től 1508-ig megint. A Jagelló-kor második felében ez újra elmaradt. Az alapszituáció tehát a következő: a mindennapi, rutin ügyeket a király a környezetében épp jelenlevő nagybirtokosokkal tárgyalja meg, bonyolultabb, nagyobb következményekkel járó esetekben a nagybirtokosok összességéhez fordul, még jelentősebb ügyekben (törvényhozás, adómegajánlás) már az országgyűléssel együtt dönt. Az alap az ősi jogelv, amelyre — ha nem is egészen szó szerint — az országgyűlési meghívók is gyakran hivatkoznak: „ami mindenkit illet, azt mindenkivel jóvá kell hagyatni".A A tanács és az országgyűlés tehát a feudális uralkodó osztály összességét jelentette. Ez az igazgatási, törvényhozási mechanizmus különben teljesen érthető. 1490-ben az ország falvainak 25-30%-a volt 36 báró birtokában. Még világosabb a kép, ha az átlagfalvaknál népesebb és főként gazdagabb városokat, mezővárosokat, országos vásártartási joggal rendelkező települések arányát nézzük. Nem számítva a két és fél tucatnyi, jogilag is városnak tekintendő királyi szabad városokat, bányavárosokat és erdélyi szász városokat, a 800-850-re tehető városias, vagy legalábbis gazdaságilag jelentős település 37-40%-a volt 1490-ben az említett 36 báró birtokában.9 A Jagelló-kor végén a 138 város és legjelentősebb mezővárosból még 57, azaz 41,3% számított királyi, vagy királynéi birtoknak.10 Az egyházi birtokról csak globális becsléssel rendelkezünk: Magyarország településállományának kb. 12%-a engedelmeskedett egyházi földesúrnak.11 Ezekből az adatokból kettő következik: egyrészt még a közismerten gyenge Jagelló-kori királyi hatalom is — városok