Századok – 1996
Közlemények - Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939–40-es finn–szovjet háborúban II/403
RICHLY GÁBOR agresszió idején tanúsított „gerinces" magyar kiállás a kétkedők számára is világosan bizonyította, hogy Magyarország kész határozottan fellépni akár Németországgal szemben is, ha igaz ügy kívánja. A Finnország elleni szovjet támadás december elejére ismét olyan helyzetet teremtett, melyben a kormány a mielőbbi revízió veszélyeztetése nélkül bizonyíthatta politikájának három, nyugaton jól csengő jellemzőjét: a szovjetellenességet, a Németországgal szemben őrzött önállóságot, valamint az áldozatokra is kész igazságosságot. Hitler és Sztálin váratlan sakkhúzása — a Molotov-Ribbentrop paktumban megtestesülő szövetség — a Finnország elleni támadást alig három hónappal megelőzően alaposan átrendezte az európai erőviszonyokat, a nyugati hatalmak potenciális szövetségesének tartott Szovjetuniót a Harmadik Birodalom támaszává téve. Igaz, 1939 telén még nem lehetett egyértelműen megjósolni, hogy Anglia és Franciaország végül Berlinnel, vagy Moszkvával fog kiegyezni, az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Finnország elleni agressziót szinte minden jelentős állam elítéli. Némileg meglepő, hogy bár az Amerikai Egyesült Államok külügyi stratégiáját 1939-ben még az elzárkózás politikája uralta, éppen Roosevelt elnök volt az első államfő, aki említésre méltó aktivitást mutatott a finn-szovjet konfliktusban. Cordell Hull külügyminiszter és a State Department ellenében már az októberi határrendezési tárgyalások során igyekezett Finnország érdekében diplomáciai nyomást gyakorolni a szovjet vezetésre, és szokatlanul éles hangon ítélte el a támadásba lendülő Vörös Hadsereget is. A továbbiakban is eltökéltséget sugalló elnöki nyilatkozatok, valamint az amerikai társadalom Finnország iránt megnyilvánuló szimpátiája mind a vezető finn politikusokat, mind a világsajtót messzemenő következtetésekre vezette.A Roosevelt mellett Joseph Arend, a Népszövetség főtitkára is jónak látta, hogy azonnal fellépjen a megtámadott Finnország mellett. Erélyes sürgetése nélkül a finn kormány aligha vitte volna ügyét a haldokló szervezet plénuma elé, hiszen az előző évek fegyveres konfliktusai során lelepleződő tehetetlenség nem sok reményre adott okot. A Népszövetség azonban ez egyszer életjelt adott magáról: több napos ülésezést követően, december 14-én két döntés született, egyrészt felszólítva a tagállamokat Finnország megsegítésére, másrészt kizárva soraiból az agresszornak bélyegzett Szovjetuniót. Jóllehet Olaszország 1937-ben önként lemondott népszövetségi tagságáról, a magyar külpolitika számára mindig is mérvadó Mussolini most örömest engedett a Finnország megsegítésére hívó határozatnak. Fennen hirdetett antibolsevizmusa mellett tette ezt azért is, mert a finn konfliktus „rendezése" után várható volt, hogy Sztálin érdeklődése az olasz érdekszférának tekintett Balkán felé fordul. A téli háború kitörését követően Róma népe mind a szovjet, mind a német követség előtt demonstrálta Finnország iránti szolidaritását, ám Ciano külügyminiszter ettől függetlenül szabad kezet kapott a szovjetellenes propaganda fokozására, miközben minisztériumában külön hivatalt létesített a Finnországnak nyújtandó segítség koordinálására. Olaszország mellett Japán szintén elítélte a kommunizmus elleni védőbástyaként emlegetett, távolba szakadt rokonnak tartott finnek megtámadását, és a náci vezetők egy része is szívesen támogatta volna a Skandinávia felé törő Vörös Hadsereg megállítását. Hitler azonban a korábban tanúsított finnországi térnyerési kísérletei és a nyugati hatalmak köz-