Századok – 2002

Műhely - Mohácsi Gergely: Testkultusz és tömegtársadalom. A budapesti strandfürdők alapításának rövid története VI/1471

1478 MOHÁCSI GERGELY 1887-ben a budai ingyen közfürdő tervezésekor az építők elfogadták azt az ötletet, hogy az általában nyitott uszodát a „kíváncsi tekintettek" elől ponyvával fedjék be.27 Nagyvárosi társadalom — kisvárosi Duna-fürdők A századforduló idejére a Duna-uszodák és Duna-fürdők a fővárosi nyár meg­szokott intézményeivé váltak. Évről-évre felállították őket a Duna mindkét part­ján, majd télen lebontották. A fagerendákat és a többi alkatrészt az újpesti vagy a lágymányosi téli kikötőkbe vontatták be. A gyors ütemű urbanizáció következ­tében azonban a városlakók nyári fürdése ekkor már több volt egyszerű sportte­vékenységnél. A szabadidő eltöltése a század elején formálódó — Bárczy István nevével fémjelzett — szociálpolitikának is egyik központi kérdésévé vált. Ingyen Duna-fürdők. Budapest egyesítése után a város lakossága rövid időn belül többszörösére növekedett és ezzel párhuzamosan a város társadalma nem­csak számszerűen, de összetételében is megváltozott. Tény, hogy sorra alakultak az új Duna-fürdők, de főként a jobbmódú polgárság, s nem az egyre nagyobb számú munkástömegek részére. A társadalmi szegregáció, amely a lakóhelyet te­kintve csak felemás módon valósult meg28, a szabadidő eltöltése terén határozott formákat öltött29. A századfordulón leginkább az okozott komoly problémát, hogy bár nagyszámú polgári Duna-fürdő működött30, ám alig létesítettek uszodákat külön a szegények részére. A városvezetés különböző fórumain gyakran napiren­den volt ez a probléma, de századunk első évtizedében a szociális jellegű fürdőé­pítés még nem jutott túl a politikai viták szintjén. A század első másfél évtizedének átfogó reformpolitikája, a „gondoskodó-szolgáltató" város koncepciójának gyakor­lati megvalósítása során nem fordítottak különösebb figyelmet az ingyen vagy legalábbis olcsón igénybe vehető Duna-fürdők számának a szaporítására. A kor­szak kiemelkedő programját jelentette viszont az idegenforgalmi célzatú és kife­jezetten a módosabb polgárság igényeit kielégítő fürdők (Széchenyi, Margitszigeti, Gellért) létesítése, melyeket részben vagy egészben fővárosi pénzből valósítottak meg. A Duna-fürdők tekintetében Budapest megőrizte hagyományos, rendőri-sza­bályozó szerepét és a közbiztonság problémáján túl alig törődött lakosságának szociális igényeivel.31 Mindez annak az ellentmondásos helyzetnek a része, amely a századelő lelkes, de még gyermekcipőben járó szociálpolitikai kezdeményezéseit 27 Krátky János: Ingyenes Duna-fürdő. Az Építési Ipar, 1887. 303-304. 28 Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Bp., 1992. Hanák Péter (összeállította): Polgári lakáskultúra a századfordulón. Bp., 1992. Szerintük a budapesti bérházak egyik sajátossága, hogy a különböző társadalmi rétegek sokszor egy házban laknak és nem feltétlenül különülnek el a város meghatározott pontjain lévő negyedekben, mint ahogy a legtöbb európai nagyvárosban megfigyelhetjük. 29 Ugyanez figyelhető meg a századforduló idején a Városligetben is. Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón. Századok, 1994. 5-6.sz. 1057-1077. 30 Nem is szólva az ugyancsak a jobbmódúak igényeit kielégítő melegvizű fürdőkről: a Császár, a Lukács, a Sáros és a Rudas gyógyfürdői például semmilyen fürdési alkalmat nem nyújtottak a szegények számára, kivéve azt az évi néhány száz ingyenjegyet, amelyet a főváros osztott szét (BFL IV. 1407. b. 1172/1883-VII.). Ez azonban inkább felületi kezelését, mint a probléma valódi megoldá­sát jelentette. 31 Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Bp., 1996.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék