Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Pálosfalvi Tamás: Rozgonyiak és a polgárháború (1440-1444) 897
902 PÁLOSFALVI TAMÁS Megoldás pedig békében csak kettő kínálkozott: vagy megpróbálnak újabb adományokat szerezni, vagy a rokonaik kárára próbálnak terjeszkedni. Az özvegy Erzsébettől, aki magát a „korona igazi örökösének"26 tekintette, s aki, ugyancsak saját szavai szerint, mint „ezen (magyar) királyság igazi és törvényes örököse" került a mindenható jóvoltából „a királyi vagyis atyai fenség trónjára",2z nem állt távol a gondolat, hogy maga vegye kézbe az ország sorsának irányítását, bármilyen nemű is lesz születendő gyermeke. A magyar nemesség azonban hagyományainál fogva idegenkedett a női uralomtól, és az ország vezető báróinak feltett szándéka volt, hogy maguk gondoskodnak férjről az özvegy számára. Ebben hiba volna részükről Zsigmond politikai örökségének megtagadását látni, és ezért hálátlansággal vádolni őket (mint tette később maga Erzsébet), hiszen egykor Lajos király, de maga Zsigmond császár is hasonlóan járt el. Vita csak arról folyt, hogy ki legyen a kiszemelt férj- és királyjelölt. A forrásaink világosan mutatják, hogy bár több név is szóba került, komolyan kezdettől fogva csak egyetlen személy jöhetett számításba: Lengyelország ifjú királya, Ulászló. Az ő meghívása a magyar trónra 1440. január 18-án öltött konkrét formát, amikor a Budán ülésező országnagyok öt követet küldtek Krakkóba, hogy Ulászlóval hivatalosan is megállapodjanak királlyá választásának feltételeiről. A követek „a magyar királyság és Erzsébet királyné" nevében,28 vagy, mint egy másik kortárs fogalmaz, „őfelsége (ti. Erzsébet) utasítása és jóakarata és az egész magyar királyság tetszése szerint"29 jártak el, és valóban, az öt „főmegbízott" kíséretében Krakkóba érkező követség összetétele a lehető legtágabb politikai konszenzust sejteti, hiszen megjelentek ott Cill éi Ulrik és a felsőmagyarországi városok követei is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Ulászló és Erzsébet házasságát javasolta a királyné rokona, Garai László is,d0 arra kell következtetnünk, hogy Erzsébet ígéretét nemcsak Ulászló, hanem a magyar politikai elit döntésben résztvevő tagjai is komolyan vették, függetlenül attól, hogy később melyik táborba sodródtak. Utólag lehetetlen eldönteni, mi történt volna, ha Erzsébetnek nem fia, hanem még egy leánya születik. Talán megpróbálta volna visszacsempészni őrzőhelyére az ellopott koronát, de az is elképzelhető, hogy annak birtokában más döntő lépésre szánja el magát. Csak annyi bizonyos, hogy László fiának születése február 21-én vasakarattá kovácsolta Erzsébet addigi uralomvágyát, és igen nehéz helyzetbe sodorta az ország politikai elitjét. Az özvegy királyné haladéktalanul követeket küldött Krakkóba, hogy szándékuk megváltoztatására bírja a magyar bárókat. Egyfelől kétségtelen, hogy az újszülött László legitimitását és jogcímét a magyar trónra nem lehetett kétségbe vonni, és pusztán ezen az alapon Ulászlónak semmi keresnivalója nem volt a magyar királyság élén. Másrészt azonban 26 „in nos tamquam veram corone heredem", DF 281455. 27 „nos que summi opificis opitulante clemencia ad regie paterne scilicet sublimitatis solium tamquam vera et legituima regni huius heres evocata". DF 218755. 28 Monumenta medii aevi historica res gestas Poloniae illustrantia. I-XVII. Krakow 1874-1905. (A továbbiakban: Mon. Pol.) XII. 409-411. 29 ,juxta sue serenitatis mandatum et bonam voluntatem, tociusque regni Hungarie beneplacitum": DF 239755. 30 A korona elrablása. Kottaner Jánosné emlékirata 1439/1440. Fordította és közzéteszi Mollay Károly. (A továbbiakban: Kottanerné) Budapest 1979. 12.