Századok – 2020
2020 / 1. szám - A TÁRSADALMI MOBILITÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON - Ugrai János: Iskolai sikerek és társadalmi emelkedés. A sárospataki példa a 19. század első felében
UGRAI JÁNOS jutás és bennmaradás, az ottani emelkedés törvényszerűségeit igyekszünk az egyes tagok iskolai pályafutásán keresztül (is) magyarázni. Érdemes külön kategóriaként kezelni azokat a biográfiai kísérleteket, amelyek egy-egy személyre, esetleg családra összpontosítva tárják fel, hogy miként segítette az iskolai pálya az illető későbbi karrierjét. Leginkább ez az utóbbi megközelítés vet számot azzal, hogy az iskolán belüli folyamatokat az adott intézmény vagy az iskolarendszer belső mechanizmusai kisebb időmetszetekben is eltérően befolyásolhatják, valamint hogy az egyéni kiugrást sokszor akár kivételes – nem feltétlenül csak az illető személyére érvényes – tényezők is indokolhatják. Jóllehet ma már léteznek nagyon finom léptékváltásokat is elvégző, a makro- és a mikroszintű elemzések iránt fogékony kutatókat egyszerre inspiráló, a társadalmi és az iskolai hatásmechanizmusok jelentőségét egyaránt mérlegelő feldolgozások, az oktatás-társadalomtörténeti kutatások sokáig elég egyértelműen feltételezték azt, hogy a rendszerjellemzők és így az iskolázásnak a mobilitásra gyakorolt hatása különösebben mély intézménytörténeti elemzések nélkül is feltárható. Ez a megközelítés azzal a második világháború után mintegy két évtizedig divatos felfogással áll rokonságban, miszerint az oktatási beruházások az egyén és a közösség (nemzet) számára egyaránt mindenkor megtérülő ráfordítások.10 A szinte korlátlan társadalmi mobilitás illúziója persze hamar tovaszállt, hamarosan súlyos legitimációs válságba került az oktatás.11 Az 1970-es években már 7 Két egészen különböző példa: Biró Zsuzsanna Hanna: Bölcsészdiploma és társadalom. Német szakos középiskolai tanárok Magyarországon (1895–1945): a tanulmányi és szakmai karrier társadalmi meghatározottsága. Bp. 2014. és Tóth Árpád: Polgári stratégiák. Életutak, családi sorsok és társadalmi viszonyok Pozsonyban 1780 és 1848 között. Pozsony 2009. 133–154. ; Sasfi Csaba: Az oktatás társadalomtörténeti megközelítése: négy nemesifjú kiművelése a reformkorban. Korall 2001. 3–4. sz. 20–52.; Szilágyi Márton: A költő mint társadalmi jelenség. Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói. Bp. 2014. 119–178.; Vaderna Gábor: Egyházi karrier és társadalmi mobilitás a 18–19. század fordulóján. Johann Ladislaus Pyrker és Kis János példája. Egyháztörténeti Szemle 19. (2018) 4. sz. 22–38. Ennek jellegzetes tünete, hogy akár egyetlen intézményre fókuszáló társadalomtörténeti elemzésekben is háttérbe szorulhattak a hagyományos intézménytörténeti kérdésfeltevések. Mindezek változása kapcsán érdemes ismét Sasfi Csabára hivatkozni: e tanulmány készítésével egyidőben értesültem tőle arról, hogy ő is az „éltanulók” kvázi kollektív biográfiai elemzéséig jutott kutatásaiban. Sassi a győri katolikus gimnazisták közül azok vizsgálatára fókuszált, akik egy bizonyos intervallumban megszakítás nélkül, időben fejezték be középfokú tanulmányaikat, majd továbbtanultak. Bár a katolikus és protestáns iskolázás struktúrája épp annyira eltérő, mint a forrásadottságok, a kérdésfeltevés és a vizsgálat lokális keretek közötti értelmezése nagyon hasonlít ennek a munkának a céljaihoz. Lásd Sasfi Csaba: A győri gimnáziumi diákság a reformkorban. Az iskolai anyakönyv mint társadalomtörténeti forrás. Kézirat. (Köszönöm a szerzőnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta készülő kéziratát.) 10 Theodore W. Schultz: Investment in Human Capital. The American Economic Review 51. (1961) 1. sz. 1–17. 11 Philip H. Coombs: Az oktatás világválsága. Bp. 1971. (Az eredeti szöveg 1968-ban jelent meg angolul.). Sii Shapiro: Crisis of Legitimation. Schools, Society, and Declining Faith in Education. Interchange 15. (1984) 4. sz. 26–29.