Századvég, 1987/3. szám (1987)
KELETI KÖZÉP-EURÓPA - Fellegi Tamás László - Orbán Viktor: Új hegemónia: Ellenzéki mozgalmak Lengyelországban (1980-1981)
A negatív konszenzus alapján politikai és társadalmi csoportok igen különböző erői egyesültek a társadalmi mozgalomban. Jogosan állapította meg Besemetes,hogy: „A nemzeti mozgalom, mely az ipari munkásság által biztosított ernyő védelme alatt jött létre, hazafias, pluralista, egalitariánus, demokratikus, implicite antikommunista és katolikus (nem klerikális, ahogy számos felületes szemlélő állította) volt.”18 A Szolidaritás sokszínűsége abból fakadt, hogy maga a szervezet a mozgalmak szolidaritásának intézményi kifejeződése volt. Azt a korábbi stratégiai felismerést testesítette meg, mely szerint „Az ellenzéknek magához kell ragadnia a kezdeményezést az ellenállási mozgalmakban, s meg kell szerveznie a mozgalmak együttműködését, hogy átalakítsák a társadalmat a hatalom szféráján kívül, tehát hogy egy engedély nélküli pluralizmust alakítsanak ki.”19 Ugyanez a felfogás jelenik meg Andrew Arató egyik elemzésében. Szerinte a lengyel ellenzék programja a társadalom önszerveződésének megvalósítása, konkrétan a társadalmi mozgalmak formájában megszerveződő civil társadalom létrehozása. Ez a demokratikus és szocialista civil társadalom a mozgalmak pluralitásán és szolidaritásán, a dominanciamentes kommunikáció és a demokratikus részvétel elvein nyugodott.20 A megszerveződött társadalmi mozgalmak nemcsak a szolidaritás egy új és intézményesített formáját hozták létre, hanem új közszférát (Arató)21 vagy magát a társadalom mozgalmi szektorát (Orbán)22 teremtették meg. A civil társadalom keletkezéséhez vezető folyamatok minőségileg meghatározó szakasza az 1976 és 1980 augusztusa közötti időszak. 1980 nyara fordulópontot jelentett, mert ekkor tört felszínre és nyerte el legalitását a pártállammal szemben a civil társadalom. Egyes megfogalmazások szerint „a hatalmak kettőssége” (duality of powers) jött létre.2 3 A Szolidaritás megértése szempontjából ez kulcsfontosságú, mert 1980 nyarára kiderült, hogy (Kuron szavaival) melyik „ellenállási mozgalom” vált centrálissá; a Szolidaritás, mint a mozgalmak feletti össz-nemzeti mozgalom milyen stratégiát tekintett dominánsnak. Már 1980-at megelőzően is több kísérlet irányult arra, hogy megpróbálják összefoglalni és rendszerezni a lengyel ellenzéki törekvéseket.24 Abban mindegyik elemzés egyetértett, hogy a lengyel ellenzéki jelenség két szinten írható le, amelyek összekeverése nem szerencsés. Az egyik dimenzió a hagyományos politikai címkézés, amely megpróbálja a bal-, a jobboldal és a centrum különböző árnyalatai szerint osztályozni az eltérő ellenzéki csoportokat. Ennek során kétféle összehasonlítást érvényesítenek: az egyik a múltbeli politikai erőkkel való folytonosság vagy legalábbis közelibb—távolibb rokonság vizsgálata; a második egy jelenkori összehasonlítás, amelyben a kiinduló- és viszonyítási pontot az ellenzéknek azok az erői képviselik, amelyek már az új rendszer talaján keletkeztek és karrierjük kezdetén ehhez a rendszerhez kötődtek. Azaz alapelveiket, értékeiket tekintve baloldaliak, de radikálisan szakítottak a marxizmus-leninizmussal és az uralkodó kommunista pártokkal (pl. Leszek Kolakowski, Jacek Kuron, Edward Upinski, .stb.) Ehhez a centrumhoz képest érdemes beszélni bal-, illetve jobboldalról. Az elemzés másik síkja a programok szintje. Jelentős különbségek léteztek az igen kiterjedt lengyel ellenzéki mozgalmonn belül a kívánatos célok meghatározása és a hozzájuk vezető út kijelölése tekintetében. A leglényegesebb és a mozgalmakat markánsan elkülönítő kérdések három nagy csoportba sűríthetők: a külkapcsolatok problémája, elsősorban a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való viszony; a politikai hatalmi struktúra átalakítása (reformja) és a párt szerepének újrafogalmazása; végül a tulajdonviszonyok és a gazdaság egészének átszervezése. Nem véletlenül szükséges figyelmeztetni arra, hogy az elemzésnek ez a két szintje nem cserélhető fel egymással. 1980 előtt is és a Szolidaritás 16 hónapja alatt is kiderült.