Századvég, Új folyam, 85. szám - Elitek (2017)

RECENZIÓ - Keszeg Anna: Milyen csomópontjai vannak a magyar viselettörténeti kutatásoknak?

Keszeg Anna: Milyen csomópontjai vannak a magyar visel­ettörté­neti kutatásoknak? 1614. korszakait követhetjük nyomon a szerző korábbi írásaiból már ismerős problé­maszerkezetben. E cikk a viselet-divat probléma kérdését (amelyet a bevezető is felvet) úgy válaszolja meg, hogy a 20. század elejével divatnak nevezi a viseletét, így a divattörténet tulajdonképpen a viselettörténet egy adott korszaka lesz. F. Dózsának ugyanis meggyőződése, hogy „nincs viselet divat nélkül, feltéve, ha ebben a fogalomban a lényeget tekintjük és nem csupán a legfrissebb európai, főleg párizsi trendeket” (8). A tanulmány kulcsállítása, hogy a divattörténet önálló tudománnyá a 20. század utolsó harmadában válik, s e korszakról írva tekinti át a témában született magyar nyelvű összefoglalókat. A tanulmányok kronologikus rendjéből­­ kétségkívül aktualitásuk és globális problémafelvetésük miatt - kiválik Antalóczy Tímea és Pörczi Zsuzsanna divat és pszichoanalízis viszonyára rákér­dező, illetve Hermann Veronika szubkulturális identitásmodelleket vizsgáló írása. Az Antalóczy Pörczi-szöveg egy 2010-es Blythe House-i kiállítás és a Je Suis Belle magyar márka kollekciói kapcsán ír arról, hogy milyen szerepe lehet a divatnak olyan kulcsproblémák megértésében, mint a gyermek-anya viszony, a fantáziamű­ködés, a tudattalan szerepe, a szorongás stb. S ha e tanulmány az öltözködéskul­túrát az „emberi létezés egyik alapvető és beszédes gyakorlatának” (56) nevezte, akkor Hermann amellett érvel, hogy a szubkultúrák és stílusközösségek olyan stratégiákat azonosítanak, amelyek kulturális gyakorlataink, én-technológiáink szempontjából kulcsfontosságúak. A hipszter és a punk szubkultúrák működési logikáira a 20. század második felétől elterjedt identitásmodellek felől rákérdező elemzés arra az ütközésre kíváncsi, amely a kulturális rétegződés formái ellen lázadó identitásokat fogyasztói gyakorlattá teszi, s így eltörli szubverzív jellegü­ket. Hermann stílszerűen Vivienne Westwood mondatával zárja elemzését, aki a Metropolitan Museum of Art 2013-as punk-kiállítása kapcsán mondta, hogy „Van itt oldalt egy WC. Még nem látogattam meg, de biztos vagyok benne, hogy az a legjobb az egész kiállításban” (69). Ebből a cinikus magasságból/mélységből lépünk át a tanulmánygyűjtemény két leginkább összefüggő írásának erőterébe. Vér Eszter Virág és Borovi Dániel Erzsébet császárné öltözködési szokásaihoz kapcsolódó tanulmányai következ­nek. Mindkét írás kimerítően adatolt és ahhoz a kutatási projekthez kapcsoló­dik, amelyet szintén F. Dózsa Katalin irányított, s amely a császárné kultuszá­nak vizsgálatára irányult. Vér­tanulmánya jól dokumentálja, hogyan alakult ki a császárné öltözködési stílusa, milyen szerepet játszott öltözködési szokásainak megszilárdulása császárnői imázsának stabilizálódásában, hogyan volt az öltözet alkalmas arra, hogy Erzsébet átmenetet tudjon megvalósítani társadalmi szerepei és státusza között, illetve hogy öltözködési döntéseit önálló fogyasztói tereptapasz­talatra alapozta. Ez az elemzés mindannak fényében még izgalmasabb lehet, amit Marie Antoinette vagy „Nagy” Mária román királyné kapcsán szintén megállapít a történetírás: a divat fontos szerepidentifikációs tényezővé válik éppen az olyan

Next