Szeged és Vidéke, 1903. február (2. évfolyam, 28-51. szám)

1903-02-01 / 28. szám

SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1903. vasárnap, február 1.­­ POLITIKAI NAPILAP. | 11. ÉVFOLYAM, 28. (260.) SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: KÁRÁSZ­ UTCZA 10. SZÁM. Kiadóhivatal: SCHULHOF KÁROLY könyvkereskedése. A FELELŐS SZERKESZTŐ TELEFONJA 3. A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA 84. FELELŐS SZERKESZTŐ : dr. BAL­ASSA ÁRMIN. TÁRSSZERKESZTŐK : dr. FÜLÖP ZSIGMOND és dr. SZÁSZ HUGÓ. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egées évre 24 korona. — Félévre 12 korona. — Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona — Egyes szám ára 8 fillér. A KIADÓHIVATAL TELEFONJA 281. A kormányzás tánczmestere.*) Szeged, január 31. (M. J.) Újabb porhintéssel vakította el a közvéleményt a pénzügyi bizottság pénteki üléséről szóló jelentés. Széll Kálmán tudtára adta a bizottságnak, hogy Ő Felsége udvartartásában a paritás elve látszólag újabb lépést tett előre. A miniszterelnök előterjesztésére ő Felsége elrendelte ugyanis a negye­dik testőrség szervezését, mely elneve­zésében és jellegében magyar királyi lesz és állandóan Budapesten fog ma­radni, ezzel is kifejezésre hozván, hogy Budapest Ő Felségének, mint magyar királynak állandó, de csak képzelt fe­jedelmi székhelye. Eddig Ő Felségének három testőrsége volt s ezek közül csak az egyik volt magyar. Most az uj magyar királyi drabant-testőrség helyreállítja e téren is a soha meg nem lévő és álombéli közjogi egyen­súlyt. A véderő-vita komor hangulatába ez a hír meglepően és kétkedést föl­idézve csendül bele. A parlament és a közvélemény e legújabb szemfényvesztés nyomán talán megsejti immár a Széll Kálmán kormányzati tánczmesterségé­nek gyanús hátterét. S talán földereng az elmékben annak a sejtése, hogy a katonai javaslatok benyújtása s az újabb terhek követelése közepette miért éppen Széll Kálmán az, aki sohasem veszti el a fejét és mindig elveszti a nemzeti érdeket. Már régen túl vagyunk azon, hogy az emberek azt rosszalják és ütik Széll Kálmánban, ami egyéni képtelenség, emberfölötti szóvatás és politikai gyön­­geség. Mindezeknek gyakorlásában az alatt a négy év alatt, mióta a kor­mányzás gyeplőit a kezébe ragadta, annyiszor produkálta Széll Kálmán a maximumot, hogy megszokottá, szinte mindennapivá tette a tehetetlenséget önmagában. Azon is innen vagyunk még, hogy az emberek a Széll Kálmán hihetetlen vak szerencséjét ne emleges­sék s végre-valahára kifogyjanak az utálatos hízelgésből és talpnyalásból, hogy soha kormányférfinak oly sok félhivatalosa nem volt és hogyha a kisujját mozdítaná meg, nyomban je­lentkeznék száz stréber képviselő és ugyanannyi szolgálatra kész újságíró. Azok az aranyluezi szép napok, melyek Széll Kálmánt a kormányralépésétől a kvóta fölemeléséig kisérték, csakhamar leáldoztak. És soha kormányférfia oly biztos és támogatott nem volt, mint Széll Kálmán a képviselőház ellenzéki oroszlánjainak barlangjában. *) A B. N. január 31-iki számában közölt vezér­­czikk parafrázisa. A szabadelvű pártnak reakc­iós és klerikális elemekkel való megtöltése, egy rossz és nagyobb vámtételekkel zsúfolt kiegyezés, az újonczlétszám fölemelése, az úgynevezett szabad választás útján alakult s nagyobbrészt gerincztelen, megalkuvó új tényezők­ből álló parlament vezetése és végre az osztrák kormánynyal szemben való meghátrálás, ezek voltak a föladatok. És amilyen kedvezővé vált az ellenzéki hangulat s amilyen csöndessé a mű­viharoktól föl nem korbácsolható hullám, olyan rózsás és egyenes volt az út, melyen Széll Kálmán mégis görbén és örvénybe vezette a kormány hajóját. E közben kellemetlenségei támadtak Bánffy Dezsővel, Apponyival, az ó-szabadelvűekkel, csak éppen a néppárttal és Kossuth Ferenczczel nem. Mikor a múlt év őszén az újonczok és a czivillista fölemeléséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mindenki biztosra vette, hogy megfelelő paktum­mal ezt is sikerül nyélbe ütnie. A levegő a legrémesebb sejtésekkel s a legközönségesebb valóságokkal volt tele. S amikor a „helyzet ismerői“ nemzeti kivánságokat hangoztattak, az emberek megdöbbenve és szomorúan látták azt a könnyelműséget, melylyel Széll Kálmán az ország eminens ér­dekeit elalkudta. Órákat beszélt és beszélt s egy percz alatt elvesztettük a tengerszemet, fölemelték a kvótát s nyakunkba hozták a közös vámterü­letet. Aközben intézte a miniszter­­elnökség és a belügyminisztérium ügyeit (ezren gondolkodtak helyette) és este a szabadelvű pártban beszélte meg a napról-napra való formulákat. Barátai ámulva kérdezték: „Hogyan tud ennyi gond közt annyit beszélni?“ és mikor pihen ? Széli azt felelte: „Az egyedüli időm, mialatt pihenhe­tek, az, amikor beszélek!“ Vagyis Széli Kálmán mindig pihent. S voltak néhányan, akik azzal magyarázták meg Széli derültségét és nyugalmát, hogy „Széli Kálmán nem a saját pártjával, hanem az ellenzékkel kormányoz s ezért nem támadják“. Mert ha a szabadelvű párttal kormányozna, maga sem tudná, hogy liberális vagy kleri­kális, agrár vagy merkantil, f­eudális vagy demokrata, konzervatív vagy radikális legyen-e. És márhogy Széll Kálmán ne tudta volna, hogy ilyen heterogén elemekből alakult kormánypárttal nem lehet kormányozni? és ő ne ismerte volna Rakovszky, Bartha vagy Kossuth legrejtettebb szándékát? Hát erre nézve. Íme, kezdi megadni a választ az a fordulat, mely a kiegyezés és a katonai javaslatok ügyében beállt. Milyen akkurátusan beadta derekát a kurucz Apponyi-brigád s milyen meghatóan mond le az obstrukczió nemzetvédő fegyverének használatáról az ellenzék. S habár nem messze vagyunk attól, hogy újabb terhek szakadjanak a nemzet vállaira, itt vannak eddig, mint Széll Kálmán kormányzatának mért­­földjelzői: a magasabb kvóta, a czivil­lista, az újonczok és a vámtételek fölemelése, az elvesztett tengerszem, az igazságszolgáltatás agyonreformá­­lása, a nemzetiségi izgatások fölsza­badítása, a horvát útlevelek ügyében a nemzeti államérdek föladása, a libe­­ralizmus eszméjének meghamisítása. Kétségtelen, hogy Széll Kálmán a kérdések tömkelegében megtalálta a végszálat: a kötéltánczos sodronyát, melyen kellő alkalmazkodással, ide-oda való bókolással (amit kívülről a poli­tikai egyensúly föntartásának hisznek) még jóidőre biztosíthatja magának a kormányelnökséget. Most, mikor simán szeretné meg­szavaztatni a katonai javaslatokat, most, mikor a nemzeti zászló- és czimer­­kérdés rendezését, a magyar ezredek­­nek magyar tisztekkel való ellátását, a kétéves katonai szolgálatot — mint az országos követelések minimumát — sürgetik, azzal áll elő Széll Kálmán, hogy drabanttestőrséget szervez, ma­gyar királyi czímmel. Ennél is többet akartok? S persze ismét rágyújtanak magasztaló hozsannáikra Széll fél­­hivatalosai, éppen, mint mikor zivatar közben áttöri a sötét felhőket egy napsugár és a verebek vidáman csi­pognak, ujjongva, hogy kiderül az ég, elmúlik a förgeteg. A Széll Kálmán számára nagy buzgalommal ásott verembe, melyet a harczias ellenzék készített, a nemzeti ügy esett, hogy mély álmát aludja. S amilyen mértékben erősödik Széll Kálmán, abban a mértékben pusztul a nemzeti érdek, az anyagi és erkölcsi tőke, melyet a nép kiválasztott nagyjai halmoztak föl századokon át. S követ­kezni fog az a fölfedezés, hogy az a legerősebb kormányelnök, akiben a legtöbb politikai gyöngeség, határozat­lanság lakik, de biztos többségére támaszkodva, a leghallatlanabb erő­feszítési próbákra kényszeríti az országot. Még benne van a levegőben a keserűség, melyet a kormány legújabb ténykedései okoztak. S máris vannak, akik azt hirdetik, hogy a „magasabb érdekekért“ nagy áldozatokat kell hoz­nunk s ki ne tenné meg ezt a csekély­séget az imádott, a halhatatlan, az Lapunk mai száma 22 oldal.

Next